Vasárnapi Ujság – 1920

1920-09-26 / 18. szám - Horthy Miklós kormányzó családjával a gödöllői parkban (2 kép) 18. szám / Arczképek, Hazaiak - MacSviney corki polgármester 18. szám / Arczképek, Külföldiek - A budapesti postások ünnepélyéről (2 kép) 18. szám / Időszerű illusztrácziók - A Duna áradása Budapestnél (3 kép) 18. szám / Időszerű illusztrácziók - Az Ernst-múzeum kiállításából: Gy. Sándor József: Mosónők - Pentelei Molnár János: Almák - Beck Vilmos: Önarczkép - Rákosi Sándor: Önarczkép 18. szám / Műtárgyak - A háborúban elesett hősök emlékére állított emlékmű Pilis-Vörösváron 18. szám / Táj- és útiképek, Hazaiak - A budapesti XI. árúminta-vásár a városligeti iparcsarnokban 18. szám / Természettudomány; ipar; gazdaság - Kendertilolás 18. szám / Természettudomány; ipar; gazdaság - Mózes öt könyvének legrégibb kézirata 18. szám / Vegyes tárgyúak; illusztrácziók; térképek; hasonmások stb.

r­­f\ «v 206 ____ K VASÁRNAPI ÚJSÁG. 6. szám, 1920. 67. évfolyam. REGENY. — IRTA HAVAS ALISZ. Már ezerféle változatban átgondolta eze­­ket a dolgokat, mikor délután gyülekezni kezdtek a vendégek. Végignézett Kató férfiakon, Hollós is ott volt és ismét csodál­­a­kozott. Azon csodálkozott, hogy az öt férfi közül mindegyik más,más és egyik sem éppen jelentéktelen s mégis hogy kiválik közű* lök Kós, mindenkép több, mint valamennyi, minden mozdulata vonza a szemet, min* den hangja melegebben rezdül, minden véle* ménye természetesebb és igazabb, mint a többié. És, ha más valaki hallgat, akkor eltűnik, mintha ott sem volna, de ő­ mind nő­, mind jelentősebb lesz, ha hallgat. Az ember szeme kíváncsian szegződik rá : vájjon mit gondol most ? Kató megkérdezte Zsu­­zsát, észrevette-e ő is ezt és Zsuzsa azt mondja: oh, igen. Zsuzsa oly érdekes, oly nagyszerű az önuralma, és úgy foglalkozik, mulat mindenkivel, mint máskor, nehogy elárulja, közprédává tegye az érzését. Csak "néha vet egy"egy mélytüzű pillantást Kósra, a­ki gyönyörűen viselkedik. Ép úgy ott ül Kató mellett, mint máskor, csak ma sokkal szótlanabb, keveset néz Zsuzsa felé, mintha megbánthatná a sok nézegetéssel Katót. Csak akkor lángol Zsuzsa felé a szeme, mikor a czigarettája füstjébe burkolózik. A cziga­­rettájának gomolygó füstje kék, mint az álom . . . Csak egy tekintet érinti kissé sú­­lyosan Katót, a Kósnét. Ez a tekintet szemre* hányó, mintha azt mondaná: Miért adtad oda oly könnyen az én fiamat, mintha csak olyan kis értékű valaki volna ? Kató készülődik. A szobalán­nyal együtt Kós Béla is elkíséri. Vajda Jánosról beszél* nek. A kapunál aztán szembefordulnak és kezet szorítanak. Kató úgy fogja azt a ke* i­ valami idegen értéktárgyat, máso­k féltve őrzött kincsét. y*e kis Kató, viszontlátásra két hét — Viszontlátásra,­­ feleli Kató, de mint befordul a kapun, azt gondolja : Nem a Béla, nem leszek okozója többé, hogy fino­­man kell viselkedned és hogy nem nézhetsz máskor Zsuzsára, csak mikor beborít a czi­­garettád füstje, mely kék, mint az álom... És később, mikor a penzió vendégei el* mentek már, lakói pedig szobájukba vonul*­tak, Kósné hosszan nézett a fiára. — Hát elpártoltál a kis­lánytól, Béla. — El. Az az értelmes gyermek maga figyel* meztetett rá, hogy én nem úgy szeretem őt, a­hogy a magamfajta ember a nőt szereti. — Lári*fári. Szeretted úgy a­hogy, de ma*­gadba szerettetted. Benned élt . . . Felolvadt szerelmében s te egy fordulattal . . . — Istenem, az ember nem halad egyen* letesen. Lép jobbra, lép balra, míg végre megtalálja az igazi utat. — Közben egyet-mást eltapos. Sebaj, ugy*e ! Miért volt az útban? Felelősség nincs is a világon? Nem tudom, mennyire voltatok, hogyan sodortad bele a nagy szerelembe, de azt tudom, hogy az ilyen csalódás ő nála esetleg nagyon mélyre hat . . . — Ugyan! Anyám, ne légy még szenti­ mentálisabb, mint ő. Pár hónap múlva újra kivirágzik. Még egy párszor szerelmes lesz, kell egy kis iskola. Aztán férjhez megy és éppen olyan áldott jó anya lesz, mint te. A szőnyegre kuporodott és anyja ölébe hajtotta a fejét. — Milyen bátor vagy az önzésben, Béla,— szólt az anya s kezét fia fejére tette. — Bátor önzés, ez az élet titka, anyám. — Az élet titka? Azt hiszed, olyan kön­­­nyen férkőzöl az élet titkához, mint egy tizenhat éves kis­lány szivéhez ? — Látom, hogy azt szeretnéd, ha erőt vennék az érzéseimen, leküzdeném a szenve­­délyt magamban, s szép lágyan, öreges, szelíden a kislányt beczézgetném. Látom, hogy nagyon szereted a kis Katót. — De téged mégis jobban szeretlek, te gézengúz fiam. És mosolyogva megveregette a fia arczát, azután lehajolt és megcsókolta a homlokát. Dr. Kós Béla kezet csókolt az anyjának és aztán felállt, könyvet vett elő, íróasztalá­­hoz ült és olvasásba mélyedt. XX. Kató nekifeküdt a tanulásnak. El-elnéze­­gette a Paulovits Palit, meg Péchy Sárit. Mennyire lefoglalja őket az iskola, milyen érdeklődéssel, szinte izgalommal csinálják a jegyzeteket, hogy hamar elkészüljenek, szé* pek és jók legyenek. Mennyire törődnek minden egyes tárg­gyal és épp ezért alig gondolhatnak másfelé. Kató eddig csak azo*­kat a tárgyakat tanulta egész lélekkel, a­­­melyeket szeretett. Most máskép lesz. Ezen* túl az algebra* és mértanórákon sem engedi a figyelmét messze száguldozni. De minden jó szándéka mértani ábrák mellett is megtörténik, hogy a mellett nem azokat a betű* ket állítja arányba, melyekkel a tanár dol* gozik a táblán, hanem Zs : B = L : K és ez az ő szemében azt jelenti, hogy Zsuzsa úgy aránylik Bélához, mint Linka és itt eltöp* rengett, míg meg nem találta a negyedik mennyiséget, aztán megjelent káprázatában a szép asszony alakja mellett a daliás Ker* tész és csodálkozott, hogy hamarább meg nem találta ezt a mennyiséget. — A kültagok szorzata egyenlő a bel* tagok szorzatával, — szól a tanár és Kató híven követi gondolatmenetét: Zs­K = B­L, írja, Zsuzsa és Kertész egyenlő Béla és Linkával. Így búvik ki az egyenlet* től a múlt. A tanár új egyenletet állít fel, Kató is újat próbál: Zsuzsa : Linka­­ Béla : Kertész. A tanulás nem gyorsította az idő hala­ dását, most érezte Kató az idő végtelen* ségét, a­mikor nem oszlott kéthetes szaka* szokra, nem fűződött be, egyenlő kéthetes füzérekre osztva sok nélkül robogott az idő koszorúját, állomás az idő ki a végtelenbe, ismeretlen czél felé. Többször felelt Kató és jól felelt, nem törődött azzal, hogy mikor felszólították s hirtelen felállt, mindig egé­­szen erőtlennek érezte tagjait. A tanár fel* szólítása mindig felizgatja valamennyire a növendéket s ő most így érezte az izgalom hatását, "hogy nagy gyöngeség lepte meg, mely lassanként elhatalmasodott minden por* czikáján, aztán lassan megint elmúlt. A lá­ nyok azt mondták, hogy nagyon elsápad, mikor kimegy a padból a dobogóhoz felelni. És azt is mondták, hogy nagyon vérszegény* n­ek látszik. Az igazgató néni is észrevette ezt egyszer s beküldte a betegbe, mikor az orvos ott volt. Az orvos megnézte a nyel­­vét, az ínyét és a szeme kötőhártyáját, vasat rendelt neki és tízórai tejet. Kató most szedte a vasat, itta a tejet és tanult, de éjszaka vagy keveset aludt, vagy pedig na­­gyon szépet álmodott, ah, oly gyönyörűeket. Bélával minden álmokban, Zsuzsa a régiben volt ezekben az egyszer a Kertész, más* kor a Vártán menyasszonya volt. Milyen meleg hangulata lehet az álomnak. Ezt olyan* kor érezte, mikor elröppent a meleg álom és őt itt hagyta az ébredés, a reggel mar* talékául. Ilyenkor is elöntötte őt az a gyön*­geség, a­mit már jól ismert. Mikor elérkezett a második szombat dél­­után, eljött Zsuzsa. (Folytatás.) — Bocsáss meg, de nem megyek ki, nem mehetek. — mondta Kató és lángba borult az arcza. Zsuzsát nem lepte meg ez az elhatározás. Tervet is tartogatott erre az eshetőségre számítva, azt tervezte, hogy moziba viszi Katót és aztán visszakíséri az intézetbe. Messziről szemükbe ragyogtak a mozinak villanykörtékből összerakott virágai. Bemen­­tek a szappanszagú helyiségbe és elfoglalták helyüket a népes nézőtéren. Éppen kezdő­­dött is az előadás. Napi híreket mutattak be, azután „dráma" következett. Rossz dráma volt, a színésznő kiforgatta tagjait, a leg­­lehetetlenebb mozdulatokat használta a nagy jeleneteknél. — Oh, annak a nőnek sohasem volt nagy érzése, — súgta Kató Zsuzsának, — és azt hiszi, hogy a nagy érzések lehetetlen moz­­gásokat váltanak ki. A szerelmi jelenet következett. A tömeg tetszésére pályázva, brutálisan játszották meg a színészek. — Pfuj, micsoda undok csókolózás ez, — nevetett Zsuzsa és Katóra pillantott. — Miért sütöd le a szemed, Bogárkám, tanulni egyszer majd jöhet valaki, a­ki így . . . kell, Kató a szavába vágott. — Milyen különös vagy, Zsuzsa, tudod, hogy így engem soha . . . — Oh, te gyerek, hisz ez csak azért csúnya, mert nem érzik, hanem játsszák és nyilvá­­nosság előtt. Kató nem felelt, csak ránézett Zsuzsára és megborzongott. Talán . . . Bélának is az kell, hogy . . . így csókolhasson? Elhessegette ezt magától, mielőtt végig gondolta volna. Hiszen, ha szenvedélyes volt is Béla, az egé­­szen más volt ... fel. A gép megállt, a homályt fény váltotta tízperczes szünet következett. Zsuzsa körülnézett és egyszerre csak megragadta Kató karját. — Nézd, nézd! Ott! Látod? . . . Kató kereste az irányt, melyet Zsuzsa megjelölt és megtalálta Szentimreyt, csinos kis polgárlány ült mellette és kedveskedve, feléje hajolva csevegett vele. Zsuzsa szája elé kapta szép, kicsi zseb* kendőjét és kaczagott. — Tudod, ki ez ? — kérdezte még min­­dig nevetve. — Ez a csinos fruska a Béla volt szobaasszonyának a lánya. Házilány. Béla szobáját Szentimrey vette ki és látod, ilyenek a férfiak. A társaságom tele van vele, hogy ez a fiú mennyire belémgabalyo* dott és hogy ez nála ritkaság és végzetes és mi minden és látod ? Ebben a percmben a férfi megérezte, hogy nézik, hátrafordult és keresgélt a szemével. Végre megpillantotta Zsuzsát és akkor el­­vörösödött a hajáig, a füle tövéig, Zsuzsa szavai szerint a derekáig. Zsuzsa nevetve válaszolt a köszönésére. Szentimrey mondott valamit szomszédnőjének, ki már előbb szin­­tén hátrafordult s most ellenségesen nézte Zsuzsát. Szentimrey felállt, mert észrevette, hogy Zsuzsa mellett üres hely van és­ oda* jött. Zsuzsa elfoglalta az Üres helyet, hogy Szentimrey kettejök közé kerüljön. Nem megy rögtön vissza szive hölgyé* hez ? — fogadta Zsuzsa, szép fogait mu­­tatva. — El van , az a lány egyedül is — felelt Szentimrey zavartan. — Annyira kért, hogy hozzam el, nem érte be azzal, hogy elküld­­jem és olyan jól gondoskodik rólam, oly figyelmes mindig, hogy nem tagadhattam meg. Pedig emberibb foglalkozásom is akadt volna, mint moziban ülni.

Next