Vasárnapi Ujság – 1920
1920-10-24 / 20. szám - Tér és idő 236. oldal / Természettudomány; ipar és rokontárgyuak
i 7. szám. 1920. 67. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 203 Két büntetőjogi vonatkozású értekezés és a törvényszéki hiradó hat száma volt benne. — Ez is egy kongresszusi barom, — gondolá Lafcadio, visszatette az iratokat a helyükre s az étkezőkocsiba siető utasok elvonult sora után indult. Egy serdületlen leányka haladt anyjával a sor végén, mindkettő mély gyászban. Közvetlenül előttük egy Ferencz József-kabátos, czilinderes, lesimított hajú, szürkülő pofá= szakállas magas úr ment, nyilván Defoux queblize, az ügyvédtáska tulajdonosa. Lassan lehetett csak előre menni, mert az utasok jobbra-balra dülöngtek a vonat rázkódásai következtében. Az utolsó folyosó fordulójánál a tanárt, éppen abban a perezben, amikor belépni készült abba a harmonika- szerű szerkezetbe, mely a vagyonokat összeköti, egy valamivel erősebb zökkenés föl lökte. Egyensúlya megmentésére hirtelen mozdulatot tett, melynek következtében csip= tetője orráról nagy ívben a földre vágódott a folyosó azon szűk sarkába, melyet a vasúti kocsik a mosdófülke előtt alkotnak. Mialatt lehajolt, hogy látását megkeresse, a hölgy és kislánya megelőzték. Lafcadio néhány másodperczig mulatott a tudós tehetetlen és szánalmas erőlködésén, ki ujjaival sikertelenül tapogott a földön. Ejnye Lafcadio, hát lássunk egy kis jó mozdulatot! Hallgass szinvedre, az talán nem romlott még meg teljesen. Segítsd meg ezt a szánandó embert. Nyújtsd oda üvegjét, mely nélkül nem tud meglenni, egymaga sohasem fogja megtalálni, hiszen éppen hátat fordít neki és ha egyet lép, összezúzza . . . Ebben a perczben egy újabb lökés hanyattvágta a szerencsétlent, kinek feje beleütődött a mosdófülke ajtajába. A czilinder felfogta az ütést, behorpadt és lecsúszott a professzor úr füléig. Defouqueblize felhördült, próbált feltápászkodni és megszabadította fejét a kalaptól. Lafcadio megelégelte a mulatságot, felemelte a csíptetőt, a kéregető kalapjába tette és elszaladt, elejét véve a hálaadásnak. Az étkezés megkezdődött már. Az üveg ajtó mellett, az átjárótól jobbra, Lafcadio leült egy kétszemélyes asztalhoz, a vele szemben levő hely üresen maradt. Az átjárótól balra, mellette, az özvegy hölgy foglalt helyet lányával egy négyüléses asztalnál, melynek másik két helye üresen maradt. — Micsoda unalom uralkodik ezeken a helyeken! — tűnődött Lafcadio, kinek köszönyös tekintete végig siklott az összes ott levőkön, de nem talált sehol sem oly pontot, ahol bepihenhessen. — Az emberek mint egy egyhangú kötelességei rázzák le azokat a szórakozásokat, mikből az élet tulajdoni képen áll! Mily rosszul vannak öltözve! Meghalok az ebéd vége előtt, ha nem rengedelek pezsgőt. Belépett a tanár. Nyilván megmosta előbb a kezét, melyet a keresgéléssel bepiszkított, mert körmeit nézegette. A pinczér Lafcadio- val szemben ültette le. Az italhordó asztaltól asztalhoz járt. Lafcadio szó nélkül a husz francos Montebellora mutatott, mialatt Del Jouqueblize úr Saint Galmier ásványvizet kért. Ezalat két ujja közé fogta csíptetőjét, enyhén rálehelt és szalvétája sarkával meg tisztogatta az üveget. Lafcadio szemügyre vette és csodálkozott vörös szempillái alatt hunyorgó, vakondszerű szemein. — Szerencse, hogy nem tudja, hogy én adtam vissza látását! Ha hálálkodni kezd, abban a pillanatban itt hagyom. Az italhordó visszatért az ásványvízzel és a pezsgővel. Ezt bontotta ki előbb s oda= állította a két utas közé. Alig állott azonben ott a palaczk, Defouqueblize kezébe vette, nem tudva, hogy melyik az, telitölté poharát és egy hajtásra megitta ... Az ital = hordó egy mozdulatot tett, Lafcadio azonban nevetve megfogta a karját. — Istenem, mit iszom én itten ? — kiáltott fel Defouqueblize rémesen eltorzult arczá czal. — A nagyságos úr Montebelloját. — fellelt méltósággal a pinczér. — Tessék, itt van az ön ásványvize. Odaállítá a második üveget. — Kétségbe vagyok esve> uram . . . De olyan rosszul látok . .. Igazán zavarban vagyok ... — Nagyon örülnék, — vágott szavába Lafcadio, — ha nem exkuzálná magát, inkább igyék még egy pohárral, ha ízlett az első. — Dehogy uram. Be kell vallanom, hogy egyáltalán nem ízlett. Nem is tudom, hogy ihattam meg szórakozottságomban egy egész pohárral, de annyira szomjas voltam . . . Mondja csak uram : ez valami rendkívül erős bor, ugyebár ? . . . Mert én megmondhatom Önnek . . . sohasem iszom mást, mint vizet ... A legkevesebb szesz is azonnal a fejembe száll . . . Szent Isten, mi lesz velem? . . . Talán jobb volna, ha azonnal visszatérnék a szakaszomba . . . Jobb volna, ha lefeküdném. Fel akart kelni. — Ugyan maradjon kérem. — próbálta megnyugtatni Lafcadio, kit mulattatott a dolog. — Éppen ellenkezőleg, okosabban teszi, ha megvacsorázik és nem gondol többé erre a borra. Én szívesen visszakísérem az után, ha ugyan szüksége lesz még kísérőre, de ne féljen semmit : amennyit ön ivott, az még egy gyermeknek sem árthatna. — Bár igaz volna a jóslata. Nem is tudom azonban, hogy . . . talán megkínálhatom egy kis ásványvízzel ? — Nagyon köszönöm, de engedje meg, hogy inkább a pezsgőnél maradjak. — Tehát csakugyan pezsgő volt! . . . Ön meg fogja inni ezt mind ?! Csak azért, hogy megnyugtassam. — Nagyon kedves, de az O11 helyén én ... — Folytassa inkább a vacsoráját, — szakítá félbe Lafcadio, ki maga is az ételhez nyúlt, mert unta már Defouqueblize ostobaságait. Figyelme most az özvegyre terelődött. Kétségkívül olasz nő. Bizonyára valami tisztnek az özvegye. Minő finomság van mozdulataiban! Minő gyengédség pillantásában! Mily tisztaság ül a homlokán! Mennyire intelligensek az ujjai! Minő előkelőség a ruházatában, mely pedig annyira egyszerű .... Amikor már nem fogod hallani szivedben ilyen akkordok harmóniáit, akkor már inkább ne is dobogjon a szived. Laf=cadio! Lánya hasonlít hozzá, valami komoly és nemes szomorúság vonásai enyhítik szinte túlságos báját. Mennyi szeretettel közeledik hozzá mindenkor az anyja! Ily lények láttára a leggonoszabb ember is megjavulna; ily lényekért Te is szívesen feláldoznád magad, Lafcadio . . . Ebben a perczben jött oda a pinczér, hogy a tányérokat kicserélje. Lafcadio tányérja még csaknem tele volt, amikor a pinczér elvitte, mert amit ebben a peremben látott, az mozdulatait teljesen megbénítá, az özvegy, a finom özvegy az átjáró felé fordulva, a világ legtermészetesebb mozdulatával hirtelen felemelte szoknyáját, miközben kimutatta piros harisnyáját. Olyan váratlanul ütött bele ez a kirívó hang ebbe a komoly szimfóniába . . . Talán csak álmodik ? De a pinczér már hozta is a következő fogást. Lafcadio éppen venni készült az ételből, tekintete a tányérjára siklott s arra, amit ott látott, elhűlt benne a vér. Ott előtte, tányérja közepén, Isten tudja honnan, rémesen és ezer darab között is felismerhetően ... ne is kételkedjél benne Lafcadio : ez minden kétség nélkül csakugyan a Karola manchettagombja! Mégpedig az a két gomb közül, amelyik hiányzott Fleurissoire második manchettájáról. Ez már a valóságos rémlátás . . . De a pinczér kínálja az ételt. Lafcadio egy kézmozdulattal lecsúsztatja az ékszert az abroszra és ráteszi a tányért, kivesz bőségesen az ételből, megtölti pezsgővel poharát, azonnal megissza és újból tölt. Mi lesz vele később, ha már éh= gyomorral is látomásai vannak ? . . . Nem, ez nem volt káprázat , hiszen hallja a gomb csikorgását a tányér alatt, felemeli a tányért és eltünteti a gombot mellényzsebébe, órája mellé, sőt újabb mozdulattal még meg is győződik róla, hogy csakugyan ott van-e . . . biztonságban ... De ki a megmondhatója, hogy hogyan került a tányérjára? Ki tette oda ? . . . Lafcadio Defouqueblizera néz : a tudós ártatlanul eszik, orra csaknem a tányérba ér. Lafcadio egyébre szeretne gondolni, megint az özvegyre tekint, ennek mozdulataiban minden ismét előírásos és illendő, csaknem szépnek találja. Próbálja újból elképzelni az előbbi sértő mozdulatot és a piros harisnyát, de nem képes rá. Próbálja ismét tányérján elképzelni a gombot s ha nem érezné a zsebében, bizonyára kételkednék valóságos ittlétében ... De hát miért is tüntette el ? . . . mikor nem az övé. Ezzel az ösztönszerű és ostoba mozdulattal mekkora beismerést követett el! Mennyire elárulta magát az előtt, aki, bárki legyen is, és ha a rendőrség küldte is ide, valahonnan kétségtelenül figyeli, lesi... A legügyetlenebb módon tőrbe hagyta csalni magát. Elhalványodik. Hirtelen megfordul, de nincs senki az átjáró üvegajtaja mellett sem . . . Az előbb azonban megláthatta valaki! Kényszeríteni akarja magát az evésre, de fogai összeszorulnak. Szegény fiú! Nem utálatos bűnét bánja, hanem ezt a szerencsétlen mozdulatot ... De miért mosolyog rá a tanár ?. . . Defouqueblize befejezte ebédjét. Megtörli száját, két könyökével az asztalra támaszkodik, idegesen összegyűri szalvettáját és merően Lafcadiora néz. Valami különös mosoly lebeg ajkai körül, végül nem tudva visszatartani magát : — Szabad még egy keveset kérnem ? — kérdi tőle és bátortalanul odanyújtja poharát a csaknem üres palaczk felé. Lafcadio, kit ez a kérés kellemesen érint, mert gondolatait más irányba tereli, a pohárba tölti a palaczk utolsó cseppjeit. — Kétségbe volnék esve, ha megártana . . . De megengedi, hogy még egy palaczkot rendeljek ? — Azt hiszem , egy kis üveg elég volna. Defouqueblize már észrevehetően italos állapotban elvesztette az illendőség érzését. Lafcadio nem félt egy kis pezsgőtől és mulattatta társának naivitása, tehát kibontatott még egy Montebello-t. — Nem, nem! Ne töltsön annyit, — szabadkozott Defouqueblire és reszkető kézzel fölemelte poharát, melyet Lafcadio éppen megtöltött. — Különös, hogy milyen rossznak találtam az előbb, így fest az ember magának rémeket sok mindenről, amit nem ismer. Éppen csak azt hittem, hogy Saint- Galmier vizet iszom és azt találtam, hogy ásványvíznek kissé különös az ize ennek a pezsgőnek. Ez éppen olyan, mint hogyha Önnek ásványvizet töltenének, amikor pezsgőt akar inni. Ön is azt mondaná ugyebár, hogy pezsgőnek elég különös! . . . Nevetett a szavamn, majd keresztülhajolva az asztalon Lafcadio felé, ki maga is nevet tett, így folytatás . — Nem tudom, mi okom van nevetni , ez kétségtelenül a pezsgő hatása. Mégis csak tüzesebb ital ez kissé, mint ahogy mondják. De visszavezet a szakaszomba, ugyebár, ebben megállapodunk. Ott egyedül leszünk és ha olyasmit találnék elkövetni, ami nem való, tudni fogja az okát. — Utazás közben — koczkáztatá meg Lafcadio, — nincsen annak semmi következménye. — Istenem, mit is nem követne el min= dent az ember az életben, ha biztos volna abban az egyben, hogy nem lesz tettének következménye, mint ahogy ön oly helyesen megjegyzi. Ha az ember tudná, hogy nem kötelezi magát vele semmire .. . Vegyük csak ezt a példát, pedig ez már csak igazán természetes gondolat, hiszi ön, hogy Bordeauxban is ki merném fejezni ezt a gondolatot minden kertelés nélkül. Azért mondom Bordeauxt, mert Bordeauxban lakom. Engem ott ismernek és tisztelnek. Bár nem vagyok nős ember, csendes, szerény életet élek és tisztelt foglalkozásom van : tanár vagyok az egyetem jogi karán; igen , összehasonlító büntetőjog, egy új tanszék . . . Meg fogja érteni tehát, hogy ott nincs engedélyem, így kell mondanom : engedélyem arra, hogy részeg legyek, még ha csak egyszer is az esztendőben. Életmódomnak tiszteletet kell parancsolnia. Képzelje csak el, ha egy tanítványom ittasan látna az utczán! . . . Tisz=