Vasárnapi Ujság – 1920
1920-01-25 / 2. szám - A negyvenéves izzólámpa (képpel) 20. oldal / Természettudomány; ipar és rokontárgyuak
22 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 2. szám, 1920. 67. évfolyam, kisérve, megragadja a jegyzeteket és apró darabokra tépi. „Két hét óta" mondá, valóságban pedig csak négy nap óta koplaltak a patkányok. Felindulása nyilván kimerült a kár ezen túlozásában, mert ebédnél már derűs homlok* kat jelenik meg, sőt annyira viszi a bölcsességet, hogy feleségének békejobbot nyújt. Nem akarja ugyanis a Baraglioul=házaspárt veszekedésük látványában részesíteni, — ettől jobban irtózik még, mint Veronika, mert úgy érzi, hogy ezt az ő világfelfogásának tulajdonítanák. Öt óra felé Veronika felcseréli háziruhá* ját egy fekete szövet kosztümmel s Gyula és Margit elébe indul, kiknek 6 órakor kell Rómába érkezniök. Anthime felszedi az összetépett papirlapo* kat, egymás mellé rakosgatja őket és lemá* solja a számjegyeket, — így várja Baraglioulékat. III* A Baragliouli család (a gl=t //-nek kell ejteni olaszosan) pármai eredetű. Egy Baragliouli (Sándor) iIi4*ben második házasságban fele*ségül vette Filippa Viscontit, néhány hónappal ezen herczegségnek hoz való csatolása után. az egyház birtokai: Egy másik Baragliouli (ugyancsak Sándor) kitüntette magát a lepantói csatában és ijtokban meggyilkoltatott, oly körülmények között, melyek mind a mai napig sincsenek felderítve. Könnyű volna, bár nem túlságosan érdekes a család történetét követni 1867-ig, vagyis addig az időpontig, amikor Párma Francziaországhoz csatoltatott és a mikor Baragliouli Róbert, Gyula nagyapja Pauba (Francziaország) költözött. Baragliouli Justus=Agenor, az előző* nek harmadik fia (a két első kicsiny korá* ban halt el) X. Károlytól 1857-ben grófságot kapott a diplomácziában tett nevezetes szolgálatai elismeréséül. Nemsokára visszatérünk még erre az érdekes alakra. Justus*Agenor harmadik fia Gyula, házassága óta rendezett viszonyok között élt, ifjúkorában azonban több szenvedélyes szerelmen ment keresztül. Igazságot kell neki szolgáltatni, szive rangján alul sohasem sze* retett. Természetének alapját alkotó előkelősége és az az erkölcsi eleganczia, mely kicsillámlott legkisebb írásművéből is, meg állította vágyait azon a lejtőn, melyen regényirói érdeklődése kétségkívül lejebb vitte volna. Nem volt pezsgő vérű, de nem volt minden melegség nélkül való sem, amiről számos arisztokratikus szépség tanuskodhatott . . . Nem említeném ezt, ha első regényei nem vallották volna be egész nyiltan; részben ennek köszönhették nagy sikerüket az előkelő világban. Annak a közönségnek, mely regényeit élvezni tudta, előkelő volta volt az oka, hogy egyik a Correspondentban, másik a Revue des Deux=Mondes-ban jelenhetett meg. Így került már egész fiatalon, szinte akarata ellenére, az Akadémia jelöltjei közé. Akadémikusnak volt már teremtve is, szép alakjánál, tekintetének kenetteljes komolyságánál és homlokának gondolatokra valló haloványságánál fogva. Anthime nagy megvetést tanúsított a rang, vagyon és külső előnyeivel szemben (ami nem kevéssé keserítette Gyulát), de azért megbecsülte benne a jó természetet és azt a nagy ügyetlenséget, amely vitatkozás közben előnyt biztosított mindig a szabad gondolatnak. Hat órakor Anthime meghallotta, vendégeinek kocsija megállt a kapunál, hogy ki* ment a folyosóra fogadásukra. Gyula ért fel elsőnek az emeletre, finom kalapban, selyem* hajtókás felöltőben. Azt hihette volna az ember, hogy látogatásra, nem pedig utazásra öltözött, egy sottis kendő nélkül, mely kar*jára volt vetve. Az utazás hosszúsága nyomot sem hagyott rajta. Felesége Margit és nővére követték, karonfogva. Margit nagyon fáradt, kalapja és haja félre van csapva, tántorog a lépcsőn, arczának egyik felét elfedi egy zsebkendővel, melyet úgy tart rajta, mint a borogatási szokás . . . A mikor közel ér Anthimehoz : — Margitnak korom ment a szemébe, — súgja oda Veronika. Kislányuk, a kilencz éves bájos Juliska és a kisasszony, kétségbeesett csendben követik őket a menet végén. Ismerve Margit természetét, nem lehet a dolgot tréfára venni. Anthime azt ajánlja, hogy küldjenek el szemorvosért, de Margit ismeri az olasz kuruzslók hirét és nem akar „a világ semmi kincséért sem" hallani róluk s egy haldokló hangján suttogja: — Friss vizet. Oh jaj, csak egy kiss friss vizet. — Kedves Margit,—mondja Anthime,— a friss viz csakugyan csillapítani fogja néhány pillanatra a szemét, de nem szünteti meg a baj okát. Majd Gyula felé fordulva: — Látta, hogy mi ment a szemébe ? — Nem egészen jól. Mihelyt a vonat megállott és meg akartam vizsgálni, Margit ideges lett . . . — Ne mondd ezt, Gyula! Borzasztó ügyet» a Un voltál. Ahelyett, hogy felemelted volna szemöldökömet, mindjárt kifordítottad mindkét szempillámat . . . — Akarja talán, hogy én is megpróbáljam ? — kérdi Anthime, — talán ügyesebb leszek. Hordár hozza fel a podgyászt, meggyújtott egy reflektoros lámpát. Karolin — Ugyan édesem, csak nem akarod ezt az operácziót itt az átjáróban elvégezni? — tanácsolja Veronika és bevezeti Baragliouliékat szobáikba. Armand Dubois lakása a belső udvar körül csoportosult és innen nyer világosságot az a folyosó is, mely az előszobából kiindulva egészen a narancsos kertig vezet. Erre a folyosóra nyílik az ebédlő, a szalon (óriási, rosszul bútorozott sarokszoba, melyet An*thimeék nem használnak) és két berendezett vendégszoba, az első a Baragliouli házaspár, a másik (a kisebb) Juliska részére, végül pedig az utolsó, melyet Armand Duboisék foglalnak el. Mindezen szobákat egymással is ajtó köti össze. A konyha és két cseléd« szoba a másik oldalra nyílnak. — Ugyan kérlek, ne legyetek mindannyian én körülöttem, — siránkozik Margit. — Gyula, törődjél a podgyásszal. Veronika leülteti nővérét egy karosszékbe s odaigazítja a lámpát, míg Anthime vele foglalatoskodik. — Annyi bizonyos, hogy a szem gyulla* dásban van. Volna szíves levenni a kalapját. Margit azonban, ki attól fél, hogy rendet* len hajzata elárulja annak kölcsönkért alkat* részeit, kijelenti, hogy csak később fogja levenni. Ez a kis szalaggal lekötött kalap nem gátolja meg abban, hogy nyakát a tám* fához támassza. — így tehát azt kívánja tőlem, hogy ki vegyem a szálkát a szeméből, mielőtt kivenném a gerendát Anthime nevetve. a magaméból, — mondja Ez bizony nem túlságosan az evangélium tanításával egyezik — Ó, ne fizettesse meg velem túlságosan a fáradságát. — Nem szólok már egy szót sem . . . Egy tiszta zsebkendő sarkával . . . Látom már, hogy miről van szó . . . Ne féljen. Nézzen fel az égre! Íme, itt van. És felmutat a zsebkendő hegyén egy észrevehetetlen koromszemet. — Köszönöm, köszönöm. Hagyjatok most békén, borzasztón fáj a fejem. Míg Margit megpihen, Gyula a kisasszony segítségével kicsomagol és Veronika az ebéd előkészületeit végzi, Anthime Juliskával foglalkozik s bevezeti szobájába. Utoljára egészen kicsiny korában látta unokahugát, szinte alig ismeri fel ezt a most már egészen komolyan naiv mosolyú nagy leánykát. Beszél* getni kezd vele, mindenféle gyerekes apró* ságokról, melyekkel tetszését iparkedik meg* nyerni. Tekintete egy kis ezüstlánczra ve* TRATTNER A BÍRÓSÁG ELŐTT. Dr. SZIRMAY A BÍRÓSÁG ELŐTT. A TERRORISTÁK BŰNPÖRÉNEK TÁRGYALÁSÁRÓL. Bér Dezső rajzai.