Vasárnapi Ujság – 1920
1920-02-08 / 3. szám - Gyerek. Elbeszélés. Írta Pajzs Elemér 32. oldal / Regények; elbeszélések - Razzia a nyomortanyákon (képekkel). Tábori Kornél 32. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekű közlemények
4. szám, 1920. 67. évfolyam. A mosónő követte a fiát, mint az árnyék. Elkísérte az iskolába, csöngetéskor várt rá a kapuban. És beszélgetett vele gondolatban: — Hogy aludtál szentem ? Jól fölmondtad, a leczkét ? És melléje szegődött, súrolta a testével, megérintette a ruhája szövetét. Ha a doktoréknál, bérlőéknél szép almát kapott tízóraira, eltette a köténye és kifényesítette a húzaujján. Neki zsebjébe akarta adni, neki, a fiának, de nem volt hozzá mersze. Mikor így kísérgette az utczán, a büszkeség szinte szétvetette a mellét, ki szerette volna kiáltani a világba : „Ez a gyerek az én gyerekem!... Mennyit szenvedtem, amíg kihordtam!... De az enyém, az én gyerekem ..." Egyszer már nagyon kikívánkozott belőle a szó, megérintette a gyerek karját: — Pubik^!... A gyerek fölnézett és ő lázasan beszélni kezdett, elharapta, lenyelte a szavakat, mindent egyszerre akart elmondani, mindent, ami évek alatt felgyülekezett benne. egy — Pubika, szép drága szentem ... nézzen kicsit rám, nevessen egy kicsit rám, adja ide a kicsi kezét... Pubika, szép drága, tudja ki vagyok én , ugye nem ismer, mi, mondja? ... Én vagyok a maga... a maga ... Itt elakadt. Az utolsój nagy, gyönyörű szó nem fért ki a torkán. És kis szünet után így fejezte be : — Én vagyok a maga dadája... A gyerek lenézőn, hitetlenkedve nézett rajta végig. — Maga? Egy ilyen vöröskezű? Menjen innét! Az anya megnézte a kezét, mintha kiváncsi lett volna, tényleg vörös*e, odatar* totta a szeme elé és rásírt a vörös kezére és ... és mégis boldog volt. VASÁRNAPI ÚJSÁG. , 37 A VATIKÁN PINCZÉI. Regény. (Folytatás.) Irta André Gide. — Francziából: König György. — Édesem, jegyezze meg, hogy ha a gyógyulás itt végbeesetten volna, itt, értse meg jól, és két= rámutat a sótartóra, itt, egészen közel, de én nekem, hogy megfoghassam, könyörögnöm kellene a Főnök Úrhoz (humoros napjaiban azzal szórakozik, hogy így nevezi a Legfőbb Lényt) vagy kérnem kellene, hogy közbenjárjon, hogy felforgassa az én kedvemért a meglévő rendet, az okok és okozati összefüggések természetes rendjét, ezt a tiszteletreméltó rendet, nos hát én nekem akkor nem kellene ez a gyógyulás! Megmondanám neki, a Főnöknek, hagyjanak nekem békét az ő csudájukkal, nekem nem kell. Egyenként mondta a szavakat, a szótagokat. Felemelte hangját akkorára, amekkora a dühe volt, rémes volt ránézni. — És miért nem kellene ? — kérdi Gyula egészen nyugodtan. — Azért, mert ez arra kényszerítene, hogy higyjek abban, aki nem létezik. — Mikor ezt kimondta, öklével az asztalra csapott. Margit és Veronika aggódva egy tekintetel váltanak egymással, majd mindketten a kis Juliskára néznek. — Azt hiszem, ideje lefeküdni, kis lányom, — mondja az anyja. — Siess szépen, majd még jó éjszakát mondunk az ágyadnál. A kislány, akit a hallott szörnyű szavak és a bácsi ördögi külseje megrémítettek, ki szaladt. — Ha meggyógyulok, csak magamnak akarok hálás lenni ezért. Eddig van. — No és az orvos? — koczkáztatja meg Margit. — Annak megfizetem a tudományát. Gyula a legkomolyabb hangon veti ellen . — Míg viszont Istennel szemben hálára volna kötelezve. — Igen, barátom. És ezért nem imádkozom hozzá. — Imádkoztak mások te éretted, barátom. Ezt Veronika mondta, aki eddig egy szót sem szólt. A szelid, jól ismert hang hallatára Anthim^ felugrik, elveszti önuralmát. Egymásnak ellenmondó gondolatok kergetőznek agyában. Először is senkinek sincs jogában valakiért annak ellenére imádkozni. Jótéteményt kérni valaki számára anélkül, hogy az illető tudna róla, ez árulás. Imái* val nem ért el semmit, annál jobb! Ebből megtanulhatná, hogy mit érnek az imái! Van is mire büszkének lenni!... De talán nem imádkozott eleget? — Legyen nyugodt, nem hagyom abba, folytatja Veronika ép oly szelíden, mint az előbb mosolyogva, mintha meg sem érin* tette volna a szele ennek a haragnak, el* mondja Margitnak, hogy minden este, kivé* tel nélkül meggyújt Anthime nevében két gyertyát az útszéli Szűz Mária előtt a ház északi sarkán, ugyanott, ahol annak idején Beppot látta keresztet vetni. A gyermek ott szokott aludni, egészen közel a fal mélyedésében és Veronika biztos lehetett, hogy a kitűzött időben ott megtalálja. Ő maga nem ért volna fel az oltárhoz, mely magasan volt elhelyezve, Beppo azonban, aki most már tizenöt éves karcsú fiatalember, belefogódz* kodott a kövekbe és egy vasgyűrűbe és úgy helyezte el a lobogó gyertyákat a szentkép előtt ... A beszélgetés erre észrevétlenül előfordult Anthimetől, becsukódott fölötte. A két nővér az annyira megható népies vallásosságról kezdett beszélgetni, melynek következtében a legkopottabb szobor a legjobban tisztelt is egyszersmind . . . Anthime egészen elmerült gondolataiba. Hogyan! Hát nem elég, hogy Veronika megetette ma reggel háta mögött a patkányait? Most már gyer* tyákat éget érette! A felesége és belevonja Beppot is ebbe az ostoba álszenteskedésbe... No majd meglátjuk!... A vér fejébe tódul, nem bír magával, ha a lántékánál mintha harangoznának. Nagy erős feszítéssel felugrik, miközben fellöki székét és feldönt egy pohár vizet. Homlokát töröl* geti. Azt hiszi rosszul lesz. Veronika hozzá* siet, ő azonban durva kézzel visszalöki, ki* szalad az ajtón és becsapja. Hallani lehet a folyosón egyenlőtlen, távolodó lépését, a mankó tompa földhözütődésétől kisérve. E hirtelen távozás a még együtt ülő társaságot zavart szomorúságban hagyja. Néhány perczig egyikük sem szól egy szót sem. git. — Szegény Veronika! mondja végül Mar* Ez alkalommal azonban megint csak bebizonyosodik a különbség a két nővér között. Margit lelke abból a csodálatos szö* vetből van alkotva, melyből Isten a vér* tanukat teremtette. Margit tudja ezt és szeret szenvedni. Szerencsétlenségére azon*ban az élet nem nyújtott neki szenvedést, mindenhonnan csak jóval halmozza el, kény*telen tehát az apró kellemetlenségekből tőkét kovácsolni. Felhasználja a legkisebb csekélységet is, csakhogy valami kis karczolást mutathasson fel. Úgy tudja elrendezni a dolgokat, hogy mindig ő legyen a károsult. De mintha Gyula csak azon iparkodnék, hogy felesége minél ritkábban hozhassa működésbe erényét. Hogy lehessen csodálkozni ily körülmények között azon, hogy Margit mindig elégedetlen és rosszkedvű ? Olyan férjjel, mint Anthime, mily szép volna az élet! Margit nem mulasztaná el sohasem észre venni, hogy nővére milyen kevéssé tudja ezt kihasználni. Veronika feje fölött a bajok észrevétlenül múlnak el. Az ő mindig helyt* álló és mosolygós méltósága fölött minden gúny és tréfa elsiklik. Bizonyosan rég bele* nyugodott már a maga elszigetelt életébe. Anthime egyébként nem rossz hozzá, és vég* téve is kimondhatja azt, amit gondol. Veronika azt magyarázza, hogy ha annyira kiabál, ez azért van, mert nem mozoghat és nem jönne annyira dühbe, ha mozgékonyabb volna. Gyula megkérdi, hogy vájjon hová mehetett ? — Laboratóriumába, feleli és Margit kérdésére, hogy nem kellene-e utána menni, mert hátha rosszul lett, ekkora harag után, Veronika azt állítja, hogy okosabb békén hagyni. Egyedül majd megcsillapodik és nem kell túlságos figyelmet tulajdonítani távozásának. — Fejezzük be nyugodtan az ebédet, így végzi be. V. Nem. Nem laboratóriumába sietett An*thime bácsi. Csak átsietett műhelyén, melyben a hat patkány élete végéhez közeledik. Miért nem áll meg a terraszon, melyet eláraszt a nyu*gati fény? Az est földöntúli világítása talán megingatja forradalmár lelkét és engedékeny* ségre birja ... De nem, a szép látvány tanácsa sem használ. A kényelmetlen csiga* lépcsőn leér az udvarra és sietve áthalad rajta. Tragikus a béna embernek ez a siet* sége, mert kínnal vásárol meg minden lépést és fájdalommal minden erőfeszítést. Mikor fogjuk már látni, hogy valami jó czélra használja fel féktelen buzgalmát? Néha egy- egy sóhaj hagyja el vonagló ajkait, vonásai eltorzulnak. Hova hajtja valjon istentelen haragja ? Szűz Mária szobra, mely ajándékba ka* pott karjairól isteni sugarak fényét és irgal*mát terjeszti szét a világon, őrködik a ház felett és talán közbenjár még az istenká* romló érdekében is. Szobra nem egyike azok* nak a modern szobroknak, miket a Blas faphas plasztikus római kartonjából készít a Fleurissoire * Lévidhon czég. Ez a naiv szentkép kifejezője a nép imádatának s előt* tünk ezáltal csak annyival szebb és felene* lőbb. Halvány arczát, tündöklő kezeit és kék kabátkáját egy, a szobor fölött előre ereszkedő háztetőről lecsüngő lámpás világítja A CHATEAU DE MADRID NEUILLYBEN, A MAGYAR BÉKETÁRGYALÁSOK SZÍNHELYE.