Vasárnapi Ujság – 1920
1920-02-08 / 3. szám - Gyerek. Elbeszélés. Írta Pajzs Elemér 32. oldal / Regények; elbeszélések - Razzia a nyomortanyákon (képekkel). Tábori Kornél 32. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekű közlemények
34 VASÁRNAPI ÚJSÁG. . 2. szám. 1920. 67. évfolyam, meg s ugyanez a fülke egyszersmind helyet juttat a falon felakasztott szentképeknek is. •A járókelők kezeügyébe eső helyen, egy kis vasajtó alatt, melynek kulcsa a plébánia szolgájánál van, az a kötélszerkezet van elé helyezve, mely a lámpás leengedésére és felhúzására szolgál. Ezenkívül két gyertya is ég éjjel-nappal a szobor előtt; ezeket Veronika hozta nemrég. A gyertyák láttára, melyekről tudja, hogy ő érette égnek ott, a szabadkőműves feléledni érzi haragját. Beppo épen karéj kenyeret majszol a fal mélyedésében, de jövetelekor hozzásiet. Anthime nem válaszol illemtudó köszönésére, hanem megfogja vállánál és füléhez hajolva ugyan mit mondhat neki, amitől a gyermek megborzong? — Nem, nem tiltakozik a fiú. Mellénye zsebéből Anthime kivesz egy ötlirás banki jegyet, de Beppo föl van háborodva... Később talán lopni fog, még esetleg gyilkolni is; ki tudja, micsoda piszkos sarat fog még ráfröccsenteni a nyomorúság? De felemelni kezét a Szűz ellen, aki védelmezi, akié utolsó pillantása minden este, mielőtt elalszik, és akire minden reggel mosolyogva feltekint!... Anthime ébredésénél megpróbálkozhatik itt rábeszéléssel, megvesztegetéssel, gorombasággal vagy fenyegetődzéssel, de csak visszautasításra fog találni. Ne essünk tévedésbe különben. Anthime tulajdonképen nem is a Szűz Máriára haragszik, Veronika gyertyái ellen van kifogása. Beppo egyszerű lelke azonban nem hajlandó ily árnyalatok megkülönböztetésére és különben is ezeket a most már felszentelt gyertyákat senkinek sincs joga elfújni... Anthime-ot felháborítja az ellenkezés és ellöki magától a fiút. Maga fog cselekedni. A falhoz támaszkodva megfogja mankója alsó végét s hátravetve a mankót óriási lendületet vesz és teljes erejéből felfelé hajítja. A bot a szent fülke pereméhez ütődik s nagy robajjal visszahull a földre, vele együtt egy csomó törmelék és vakolat is. Anthime felemeli a mankót és hátrább lép, hogy meglássa az eredményt ... Az ördögbe is! A két gyertya ott ég még mindig, de a szobron a jobbkéz feje helyett csupán egy fekete vasrúd látható. Anthime egy pillanatig kijózanodva szemléli cselekedete szomorú eredményét: ily nevetséges módon kellett a merényletnek sikerülni .. . Szégyen! Szemeivel Beppot keresi, a fiú azonban eltűnt. Egészen besötétedett, Anthime egyedül van. Észreveszi a földön a törmelékeket, miket mankója a földre vetett, és összeszedi; egy kis agyag kéz akad a kezébe, melyet vállvonítva zsebébe rejt. Szégyen a homlokán, harag a szívében, a képromboló visszatér laboratóriumába. Szeretne dolgozni, de ez a gaztett összetörte. Nincs nyugalma, csak aludni szeretne. De úgy fog lefeküdni, hogy nem mond jó éjszakát senkinek... Amikor belép szobájába, hangokat hajt és megáll. A szomszéd szoba ajtaja nyitva van, a folyosó sötétjében oda lopódzik... Hasonlóan egy angyalkához, a kis Juliska ingben ott térdepel az ágyán. A lámpa fényében Veronika és Margit mellette térdepelnek. Kissé hátrább, az ágy lábánál Gyula imádkozik, egyik keze szivén, a másik szeme fölött, ebben az ájtatos és egyszersmind férfias állásban hallgatja a gyermek imáját. Nagy csönd borul az egész jelenetre és eszébe juttatja a tudósnak azt a csendes és arany fényű estét a Nílus partján, amelyen úgy, mint most ez a gyermeki ima száll felfelé, szállott fel akkor, a kék füst egyenesen a kék égbe . . . Az imának nyilván vége van. A gyermek abbahagyja a tanult szavakat és bőségesen, szíve sugallata szerint imádkozik. Imádkozik a szegény árvákért, a betegekért és a szegényekért, Genovéva nővéréért, meg Veronika nénijéért, meg az édesatyjáért, meg azért, hogy a kedves mama szeme minél előbb meggyógyuljon . . . Anthime szive ez alatt összeszorul és az ajtó mellől oly hangon, mely gúnyos akarna lenni s a melyet a szomszéd szobában is meg lehet hallani, ezt mondja: — És Anthime bácsi számára nem kérünk semmit a jó Istentől ? Erre a kislány rendkívül nyugodt hangon, mindenkinek csodálkozására így felel : — És azt is kérem, jó Istenke, bocsásd meg Anthime bácsi bűneit is. Ezek a szavak szivén találják az atheistát. VI. • Ezen az éjszakán Anthimenak álma volt. Kopogott valaki a szoba kis ajtaján. De nem a folyosóról nyiló ajtón, sem azon, a melyik a szomszéd szobába visz. Egy másik ajtón kopogtak, egy olyan ajtón, a melyet, mig ébren volt, eddig észre sem vett s a melyik az utczára nyílott. Ezért meg is ijedt és először válasz helyett meg se moc=czant. Valamelyes félhomály uralkodott a szobában, melyben meg tudta különböztetni az egyes tárgyakat. Barátságos, de bizonytalan világosság terjengett, mintha mécses égett volna. Pedig nem égett semmi láng. Amikor megpróbálta megfejteni, hogy honnan jön a fény, másodszor is kopogtak. — Mit akartok? kérdé reszkető herngon. A harmadszori kopogásra valami rendkívüli bágyadtság vett rajta erőt. Olyan volt ez a bágyadtság, hogy minden félelme beleolvadt. (Ezt az érzést később rezignált bágyadtságnak nevezte.) Egyszerre csak azt érezte, hogy nem tud védekezni és az ajtó engedni fog. Ki is nyitott zaj nélkül és egy pillanatig nem látott egyebet, csak egy sötét mélyedést, melyben mint az oltáron, íme Szűz Mária jelent meg. Alacsony fehér alak volt, melyet először a kis Juliskának nézett, úgy, ahogy este utoljára látta, amint kis lábacskái kiálltak az ing alatt, de rögtön ezután felismerte őt, akit megsértett. Azt akarom mondani, hogy külseje pontosan olyan volt, mint az útszéli Szent Szűzé. Fel lehetett ismerni még a sebhelyet is jobbkeze fején, halvány arcza azonban még szebb, még mosolygóbb volt, mint rendesen. Anélkül, hogy Öpni látta volna, feléje közeledett, mintegy csúszva és amikor egészen közel állott már ágyához, így szólt: — Azt hiszed hát te, aki engem megsebeztél, hogy szükségem van a kezemre, hogy téged meggyógyítsalak? és feléje kezét, melynek feje hiányzott, felemelte Ebben a perezben Anthime úgy vélte, hogy a szokatlan világosság belőle ered. De amikor a vasrúd hirtelen a mellébe furródott, éles fájdalom fogta el és felébredt a sötétben. Talán negyedóráig is tartott, míg magához tért. Valami gyengeséget, valami különös tompaságot érzett egész testében, utána pedig valami csaknem kellemes bizsergést. Ez az érzés oly erős volt, hogy kételkedni kezdett már, vájjon csakugyan érezte-e azt az éles fájdalmat a mellében. Nem tudta, hol kezdődött, hol végződött az álma, sem azt, hogy most ébren van-e és az előbb álmodott-e ? Megfogta, megcsípte magát, hogy megállapítsa, ő=e az csakugyan, ki emelte karját az ágyból s végül gyufát gyujtott. Veronika ott aludt mellette a fal felé fordulva. Ekkor szétdobálva ágyát, levetve a takarót, az ágy szélére csúszott, amig meztelen lába hegyével megérintette papucsait. Ott volt a mankó az asztalba de Anthime a nélkül, hogy mellé támasztva, megfogta volna, pusztán keze segítségével fölállott, lábát a papucsba dugta és felállott. Bizonytalanul, egyik karjával előre, másikkal hátrafelé egyensúlyozva tett egy lépést, két lépést az ágy mellett, majd három lépést s végül keresztülment az egész szobán ... dálatos Szűz Mária! Várjon...? Ó, te csak Csendben felvette nadrágját. Belebújt mellényébe és kabátjába... De állj meg tudatlan tollam! Ahol egy felszabaduló lélek szárnya bontakozik ki, az erőre kapott béna test ügytelen mozdulatai nem is számítanak. Egy negyedóra múlva valami előérzettől sarkalva Veronika is felébredt és nyugtalankodni kezdett, mert Anthime-ot nem érezte maga mellett. Még nagyobb nyugtalanság fogta el, amikor gyufát gyújtva meglátta, hogy a mankó, a beteg állandó társa ott van. A gyufa elégett ujjai között, mert Anthime, mikor kiment, magával vitte gyertyát. Veronika tapogatódzva magára karapott valamit, és attól a fénysugártól vezetve, mely a műhely ajtaja alatt behatolt a szobába, utána ment. — Anthime! Itt vagy édesem? Semmi válasz. Veronika azonban hallgatódzott s valami szokatlan hangot hallott. Izgatottan benyitott s a feltáruló kép láttára gyökeret vertek lábai. Anthime-ja ott volt szemben vele. Sem nem ült, sem nem állt. Feje egy magasságban volt az asztallal és ráesett a gyertya fénye, melyet az asztal szélén tett le. Anathime, a tudós, az atheista, akinek sem béna izülete, sem (ép oly kevéssé) független akarata (mert nem szabad feledni, hogy mennyire lépést tartott nála a szellem a testtel) az utolsó években meg nem hajlott soha, Anthime térdepelt. Anthime térdepelt és két kezében egy kis agyag darabkát tartott, melyet eszeveszett csókokkal halmozott el. Először nem mozdult meg s Veronika tudva mit tegyen, nem e rejtély láttára nem merve sem visszalépni, sem bemenni, már-már maga is le akart térdepelni a küszöbön, szemben a férjével, a mikor ez minden erőfeszítés nélkül talpra állott és a csodák csodájat feléje jött határozott lépésekkel és karjába zárta. — Ezentúl, mondá szivéhez szorítva a feleségét és arczával hozzá hajolva, ezentúl,édesem, velem együtt fogsz imádkozni. A M. O. V. E. NAGYGYŰLÉSE AZ UJ VÁROSHÁZA DISZTERMÉBEN.