Vasárnapi Ujság – 1920
1920-03-27 / 6. szám - Kassai Vidor nyolczvanéves (arczképekkel) 68. oldal / Élet- és jellemrajzok
68 VASÁRNAPI UJSÁG ban. — S kisvártatva megint csak hallom magam is, hogy jön az igazi szalonka, amelynek a szavát ő jóval előbb meghallotta, mint én. Ez a másik hosszúcsőrű trubadúr már úgy esett, mint a rongy."Lajos röffent rá egyet, mint a vadkan, amikor kövér csigát talál. Ez volt a dicsérete. Mondhatom, büszkének éreztem magamat. Azután kényelmesen mozdult és előhozta az elibénk hullott zsákmányt. S hogy színültig legyek a vadászgyönyörűséggel, Lajos odapisszegte nemsokára hozzám a harmadik szalonkát is. — Úgy libegett fölöttem, mint a vércse; kereste, hogy ugyan melyik bokor alatt lapul a menye asszonya; jól megczéloztam és bumm! — úgy elhibáztam, hogy ha megnyílt volna alattam a föld, szégyenemben odaát kaptam volna elő valahol Amerikában. Kakó Lajos most szólalt meg először. Csak ennyit mondott: — mehetünk. Igaz, hogy már sötét volt és vége lehetett a húzásnak, de mégis arra vettem, hogy ebben kritika van. Szinte kívántam, hogy ide ne jöjjön hamarosan még egy esti vándor, mert amilyen zavarban voltam, azt is csak elhibáztam volna. Elindultunk a vadőrtanya felé. De azt már nem tudhattam, hogy hova,merre, mert azt csak Lajos tudta. Annyit megállapítottam, hogy új irányban haladunk, nem arra mentünk vissza, amerről ide jöttünk. A sűrűség még vadabb volt, mint az imént ; kis tocsogókon is át kellett lábolnunk ; egy ponton megállott Lajos és azt mondta, hogy kapaszkodjam fel a hátára. Megtettem. Hisz ’rábízhattam magamat." — Átlábolt velem valami vizen , a hold már feljött és csudálatosan fantasztikus fényt vetett a fák közt húzódó vízszalagra, amely fodrosan remegett a Lajos lépései nyomán,, A túlsó parton leszálltam a lovamról. Ő nem volt fáradt, de én beleizzadtam a titkos szurkolásba, hogy hátha ledob magáról, vagy hogy felbukik velem. De semmi baj sem történt. Nemsokára kutyaugatást hallottam. Azután valaki patronnal füttyentett. Lajos a szájába tette két ujját és olyat süvített vissza, hogy majd megsiketültem tőle. — Nem volt nehéz kitalálnom, hogy ezek a füttyök jel« adások voltak. A kutyaugatás megmondta azoknak ott, hogy jön valaki, onnan azután megkérdezték, hogy ki. Erre felelt Lajos. Most már egykettőre a vadőrtanyán voltunk. Ott várt a jó vacsora , pompás gulyás« hús, meg fáintos homoki reggelig lehetett poharazni vinkó, a melyből nagyobb veszedelem nélkül. Poharaztunk is. Az erdész mosolygott, amikor elmondtam neki — a „húzás" történetét. — Ördöge van ennek az embernek, vélekedtem; még egy jó vizslának is dolgot adott volna azt a szalonkát a sűrűségből előkeríteni. — Produkál ő ilyet akárhányat, mondta az erdész, de én már tudom, hogy mi az „ördöge." Egyszerűen megérzi a vadat, mint akármelyik vizsla. Van ilyen ember ezek közt a „külsők" közt, akiknek az érzékeit semmi sem tompítja ; — ő ugyan nem mondja, nem beszél róla ; — de én megfigyeltem, hogy az orrával keres szaglászva. Ha megkérdenék tőle, letagadná, vagy vállat vonna, semmit sem felelne. S azután kitelnék tőle, hogy szándékosan nem találna semmit sem. Igazi vadember ez meg többet —! Nekem mégis nagyszerű estét szerzett. — Mondtam, hogy öröme lesz benne. Pedig veszedelmes ember, most már megmondhatom. De ennek hosszú a története, hát csak a végén kezdem. Kíváncsian hajoltam közelebb. — Ez abban a gyanúban van, hogy embert ölt. De rábizonyítani nem lehetett. Régen volt, vagy tizenöt-húsz évvel ezelőtt. Akkor fiatal házasember volt s egy csendőr legyeskedett az asszonya körül. Egyszer azután eltűnt mind a kettő; de a csendőrt megtalálták itt, ebben az erdőben; úgy agyon volt ütve, hogy attól ugyan hiába kérdeztek valamit; az asszonynak pedig mindvégig nyoma veszett, arról senki sem tud azóta sem. Lajos attól fogva nem mozdult ki ebből az erdőségből. Azt suttogják, hogy a feleségének is itt kell valahol lenni, de csak ő tud róla, hogy hol . . . rálesni senki sem mer, kérdezni meg amúgy sem lehet, mert egyet ümmög,dünnyög, annyi a felelete. A kis ibolyabokréta még a kalapom mellett volt, ráesett a szemem az asztal sarkán. Hát én elhigyjem, hogy a ki ibolyát szed, hogy kedveskedjék vele, az titkos gonosz tevő? — sokat beszélnek az emberek, mikor a nap hosszú. Meg is mondtam az erdésznek. — No, én nem állítom ; semmit sem tudok, — de itt félnek hogy igazi vadember tőle. Annyi bizonyos. A lámpiásban kevés volt az olaj, pislogni kezdett. — Igyuk meg a szent János áldomását. Az utolsó pohár után elnyújtóztam pok=róczos pricscsemen. A hold éppen a vadzakomra sütött. Szemközt néztem vele egy darabig. Az erdész már horkolt mellettem a másik vackon. Odakint mintha egy vén farkas kezdett volna dünnyögve üvölteni, csak úgy halkan. A vadember ásított egyet az ablak alatt. Most már itt az ideje, hogy eltegyük magunkat holnapra. Szervusz holdvilág!... Behunytam a szememet. KAPP, GAZDASÁGI IGAZGATÓ, A RÖVID ÉLETŰ NÉMET ELLENFORRADALOM BIRODALMI KANCZELLÁRJA. 11. szám. 1920. 67. évfolyam. Heti színészetünk büszkesége, — koplal, fázik, nélkülöz ... Visszavonulását sértett önérzete sugalta. Minden fellépte a harsogó kaczagás, a zsu=folt nézőtér, a tomboló tapsok felében zajlott le és mégis elkedvetlenedett. Büszke önérzetét sértette az a mellőzés, mellyel — talán szándék nélkül — illették. Vele össze se hasonlítható epigonok kezdtek ellene dolgozni. Ezt nem tűrhette. Nyugalomba vonult, Váczon telepedett le, s ott általános megbecsülés s szeretetet élvezve játssza tovább a patience, s a bölcs türelem játékát. Készültem élete folyásáról egyet s mást följegyezni s erre vonatkozó adatokat kértem tőle. A jubiláns szokott kedves készségével sietett felelni és... nagy zavarba hozott; nem adatok voltak szellemes levelében le= irva, hanem — az önarczképe. Lehetetlen valakit hívebben lefesteni, mint ő tette keresetlen egyszerűséggel, humorral vegyes me=landoliával, őszinte szókimondással és hevenyészett pongyolasággal sorolva fel viszonttagságban, dicsőségben, örömben és csalódásban annyira gazdag, hosszú életének eseményeit. Az értékes dokumentumot változatlanul adjuk, a maga igénytelenségében. Az teszi épen érdekessé, hogy írója nem a nyilvánosságnak szánta. ^ KASSAI VIDOR NYOLCZUAN ÉVES. 1840— 1970. A legborusabb arcz is kiderül e név hallatára : Kassai Vidor! Eszünkbe jutottak azok a „régi jó idők", amikor azért mentünk a Népszínházba, hogy megkaczagtasson a mi kis termetű, de páratlan művészetű Kassaink. Akkor is öröm volt látnunk, de megjelenése most valóságos megváltás lenne, a ránk súlyosodó megpróbáltatás közepette : — Müllen idő! Müllen idő! Panaszkodott folytonosan a ,,Lili" Saint« Hipothése pompás szerepében. Remek alakítás volt, emléke örökké élni fog. Ez a felsóhajtása épen most aktuális. Az egész világ ezt jajgatja, eszünkbe jut a klasszikus Saint«Hipothése, eszünkbe jut a magyar komikusok királya és eszünkbe jut, hogy a közönségnek ez az egykor annyira bálványozott kedvencze életének nyolczvanadik évfordulóját csendben, szerényen, szegényesen, de bölcs megadással érte meg a kedves, magyar Vácz városában. Az ünneplés a mostoha viszonyok között elmaradt, de arra mégis figyelmeztetnünk kell e nevezetes napon, Kassai Vidor mádik születése napján, hogy a nagy művész, nem= RÖVID ÉLETRAJZOM. Születtem (még pedig mosolyogva, erre mondotta atyám, hogy ezért Vidor legyen a neve) az 1846-ik év február 16 — 17-ikén Torontál megye Gyála községben, ahol is atyám (Kossitzki János) jegyző volt; én, reá alig emlékszem, mert anyámmal (Maier Karolinával) és három testvéremmel (Hermin, János és Lajos) Kis-Zomborra kerültünk, anyám atyja nemes Maier János (ekkor már) gazdatiszthez. Elemi iskoláimat itt kezdtem ; 1848-ban Makóra menekültünk; itt folytattam elemi, — és jártam középiskoláimat. Az iskolai fegyelem nem volt ínyemre és — bár jó tanuló voltam — kimaradtam. Anyám ekkor iparost akart belőlem csinálni, — próbálkoztam is, — de ez sem izlett; ha kérdezte, hogy mi akarok hát lenni, csak annyit tudtam felelni, hogy nem tudom. Visszamentem az iskolába, majd ismét belefáradtam ; egyszer meg katona» bandával akartam elmenni muzsikusnak. Rosz kölyök voltam én, — szegény anyám kétségbe volt esve miattam. Ekkor kereskedő tanoncz lettem , nohát ez se ment — furcsa volt az. Anyám ekkor távol esett tőlem, én hát egészen a magam ura lettem, még pedig annyira, hogy csak ünnepnapon húztam lábaimra csizmát, hétköznapokon kitellett a saját bőrömből. — Nagyon elől és korán kezdtem én az élet iskoláját, de ezt aztán kijártam. Elindultam helyet keresni, és Makón egy szoba, templom* és képfestő, Szikora György, volt egri minoritához álltam be tanoncznak; (ez egyszer azt mondta, szeretne látni 30 éves koromban, hogy mi lesz belőlem). Innen Szegedre kerültem Nagy Ferencz — igen rokonszenves derék úr, oltárképfestő és ara ́nyozóház ; itt töltöttem az 1858—59-ik éveket. Innen Egerbe kerültem egy másik festő, Kovács Ferenczhez, ez meg azt mondta, hogy lesz belőlem jó festő, de talán színész még jobb lenne; itt is töltöttem majdnem két évet és — a többi között — nem csak szent«, de arczképeket is festettem már természet után. 1861-ben Budapestre (akkor csak Pest) mentem, — csak úgy vaktában, hogy lesz a mi lesz, és hogy tovább képezzem magamat; ebből a czélból pár festményemet megmutattam Barabás Miklós országos hírű festőnek; ő azt tanácsolta, menjek Borsos József iskolájába továbbképzésre ; csakhogy ehhez pénz kellene — gondoltam — az pedig nekem épenséggel nem volt; el se mentem Borsoshoz. 1861 őszén nyitotta meg a budai Népszínházat Molnár György. Nekem mindegy volt, akármelyik pálya, csak művészet legyen. Beszegődtem Molnárhoz , egy hónapig in«