Vasárnapi Ujság – 1920
1920-01-11 / 1. szám - A hatodik. Elbeszélés. Írta Illy János 7. oldal / Regények; elbeszélések
1. szám. 1920. 67. évfolyam. ban, az ajka körül kényszeredett furcsa mosoly terpeszkedett, mint öreg ház falán az erőtlen téli napsugár : — Hát csak jöjjön az a gyerek! Valami csak lesz! Ugy még sohase volt, hogy sehogyse lett volna ! . . . Keserű nevetésre fakadt ez után a mindent megmagyarázni, minden borusvárást látni igyekvő erőtlen szellemeskedése előszó után. Többet nem is beszéltek az érkező hatodikról. Csöndes nembánomsággal tértek napirendre fölötte. Valamikor az első, mirtuszkoszorús, szűz vágyódásban fogant gyerek bezzeg egészen máskép csöppent be közéjük. Megremegve keresték akkor egymás tekintetét, sovány, sápadt kezeik egymásba fonódtak, úgy tudtak egymásra nézni akkor, olyan leboruló, fogadkozó erős nézéssel, mintha a világ minden vágyott gazdagságával, hiú pompájával egyszerre sötétbe veszett volna ez előtt a hatalmas fényesség előtt, amely előre világított a tapiskáló apró lábak édes csetlés-botlása elé. Az írnok délutánonként otthon dolgozott. Sok munkája volt mindig. A sok rakonczátlan gyerekláb sok cipőt szaggatott, a sok éhes szájacska lármás mohósággal tudta rávetni magát a nagy barnahasú kenyérre. Az asszony egy délután sietve ment el hazulról. Vértelen, sovány arczára az izgalom hintette rá rőt lázó virágait. Az ember látta ezt az izgatott sietést. Azt is tudta, hogy hova siet az asszony. Fél füllel mindig fölfigyelt a görnyedt körrgöléséből, ha a felesége a szomszédban lakó pinczér asszonyával trécselt suttogva a szoba sarkában, a szakadt ölű öreg pamlagon. Egy pár szó odafér hozzá : „Nagyon megbízható, ügyes asszony az . . . érti a dolgát ... én is úgy voltam egyszer a negyedikkel ... az uram se akart már többet . . . menjen csak el hozzá Verébné . . . Az írnoknak inkább az eszéhez, a hidegen, józanul számító agyához férkőztek ezek a szavak, mint megkopott öreg szívéhez, mely erőtlen bágyadtsággal ott húzódott meg a mellében, mint egy hangolatlan, porlepte zongora egy öreg házban, amelyből mindenki kiköltözött. Mikor hazajött az asszony, az írnok fél* szemmel odalesett feléje, nem mert a szemébe nézni. Nem akarta megzavarni, megfélemlíteni. Az asszony erőtlenül dobta le magát a szakadt pamlagra. Az ötödik, amelyik ott csúszkált kis piszkos ingecskéjével a korhadt fapadlón, belekapaszkodott a ruhájába, negyedik felmászott az ölébe, megsimogatta a az anyja vértelen arczát, Verébné ráborult a két beléje csimpaszkodó, markolászó gyerekbe, a szája felcsukló sírással gügyögte a meleg gyerekfejekre : Nem. . . nem, soha! . . . Beleharapott az ajkába. Észrevette az ember feléje settenkedő, nyugtalan tekintetét, félelem fogta el . Ez az ember, ha megtudná, hogy mit akart tenni, talán agyon is verné! . . . Nem . . . nem teszi meg! És már nevetett megint, fájdalmas szomorú nevetéssel. Az ura mondása jutott az eszébe : Úgy még sohase volt, hogy sehogyse lett volna! . . . Ez után a keserű vigasztalás után kiment a konyhába, hogy lekváros kenyereket szeljen az öt hangosnak. És egy napon, amikor bódult tavaszi örömök után futkostak a gondtalan emberek, a nagy öreg ház harmadik emeletén, az írnokék kopott, egyetlen szobájában megszületett a hatodik. Hangosan, követelően lépett be az életbe. A szobában sürgölődő asszonyok mosolyogtak : — Ejnye, de hangos a kis ember! . . . Az írnok szédülten perdült ki a szobából. Kint az udvaron durva erővel rohant rá a tavaszi este nehéz, mákonyos illata. A házban még nem gyújtottak lámpát sehol, csak az írnok szobafüggönyén tánczoltak végig a hatalmasra nőtt asszonyárnyak. Az írnok le botorkált a tavaszi örömökben fürdő utczára, melyből neki csupán a lázas sietés, v vagy a szédült töprengés jutott. A lépcsőházban Wéberékkel találkozott. Színházba mentek. Az asszony parfümje belekapaszkodott az orrába, szinte fejbe kólintotta, durva erővel oldalba bökte, hogy ilyen is van . Ilyen illatos, pipelés, kikészített színházba sietés. A férfin a selymes belépőkabát alatt görcsösen kaczagott a fehér plasztron, Veréb egy pillanatra mohón szippantott bele a gazdagság mellette elvonuló röpke megérzésébe, egy kis időre kihullott belőle az újonnan érkezett gyerekgügyögés, minden idegével belekapaszkodott ebbe a reáboruló bódító suhogásba. Wéberné finom keztyűs keze belekarolt az írnok sovány, csontos karjába : — Jó estét Veréb úr? Hogy van, mi újság? Az írnok meghatottan kapta oda a fejét. Félsze?, remegő izgalommal hajolt meg : — Óh, köszönöm nagyságos asszonyom, szíves érdeklődését, semmi . . . igazán semmi különös! Mi is történhetik egy szegény ember életében! (Elkényszeredett, szinte szégyenkező mentegetődzéssel tette hozzá) ... gólya egy kis fiúcskával állított be az imént a hozzánk!. . . — Egy kis fiúcska?!... — csattant fel Wéberné, — de hiszen ez nagyon érdekes! És ön azt mondja, hogy semmi újságot sem mondhat?! Hallod Richárd! — fordult az urához, aki simogató tekintetével boldogította a kis írnokot — kis fiacskája született Verébnének és ez a furcsa ember azt mondja, hogy semmi újság sincs náluk! Színházi gyöngyretiküljéből kivette forge nonját és azon át nézte a sötétedő lépcsőház* ban a hatodik Veréb*gyerek apját, mint valami érdekes tárlati képet, amit a szalonja falára akar megvásárolni. Négy éve voltak házasok és a lakásuk ugyanolyan csöndes, hideg előkelőséggel várta őket esténként, mint az első napon, amikor a nászútjukról visszaérkeztek és a férj az após takarékkönyv vébejegyzett, gőgösre puffadt számokban, az asszony pedig a bő kézzel szerteszórt kényelemben gyönyörködött. A hatodik Veréb-gyerek azonban sehogy sem volt megelégedve a frissen hasadt élettel. Apró, vértelen kis szájáról éles, artikulátlan panasz jajdult bele a Veréblakás gyereklár* más, fülledt zsivajába. Az életbe czipelt beteg* ség kegyetlen ridegséggel fojtogatta a kis gyerektestet, a sovány irnokné éjszakákon át hintáztatta a vergődő hatodikat, az irnok néha felkelt, kidülledt, álomkerülő szemeivel rá bámult a bölcsőre, az ajka mögött hangtalan keserű harag lázadozott, a szájába harapott, nagy csontos, vértelen kezeit ráborította mellére, úgy csitította, rejtegette a belül fakadó szörnyű gondolatot : Minek . . . minek is jött ez a kölyök! . . . Egy pillantása néha odatévedt az asszony ajkára. Tűrő, néma alázatot talált ott és ilyenkor gyáva meghunyász*kodással megtorpant benne a talpraugrott harag. Másnap reggel álmos, kókadt, nehéz fejjel ballagott fel a kis ákáczvirágos budai utczából a minisztériumba. Egy nap ott ültek ketten a bölcső előtt. A gyerek hörgő küzködéssel kapaszkodott bele az ismeretlen nagy életbe, mely ott várta őt csodás misztériumával valahol túl az irnoki lakás küszöbén. Az apja ránézett az asszonyra, az ajka csöndes szóra fakadt : — Betegez a gyerek! — a tekintetével megsimogatta a sárga pergament arczot — nem viszi ez sokáig! . . . Mind a ketten megremegtek egy pillanatra. Titkolt, hangtalan panaszuk most találkozott először, most már tudták egymásról, hogy gyötrő, magukba fojtott vágyódással mindegyik várja, hogy az a csöpp beteg élet itt hagyja ezt a lármás, ötgyerekes küzködést. De a hatodik Veréb-gyerek makacsul ragaszkodott az élethez. Álmatlan, gyűrött éj*szakák következtek, amelyek után a hivatalfőnök azt kérdezte reggel az Írnoktól : — No Veréb úr! Talán csak nem lumpolt, hogy olyan sápadt, gyűrött az arcza! . . . Bódult, fáradt napok multak el. A kis Ve* réb=gyerek vézna kis teste már ott bámult ki néha az ablak párkányáról a nagy öreg udvarba. Érdekesnek találta az életnek ezt az eléje hullott első darabkáját és fájdalmas sírásra torzult ajkán megjelent az első mosoly is. Wéberné épen az udvari szobában tartózkodott, amikor az ablakon át meglátta a kis hatodik Veréb-csemetét. A lorgnonját fel*kapta a szeméhez, azon nézte a gyereket : — Jaj de herczig — és hozzátette még — szegényke!... Nagyvirágos, illatos pongyolájában lefu* tott Verébékhez. Kopogtatására a Veréb* gyerekek mind az ajtóhoz rohantak, úgy kellett elcsitítani őket onnan. A fülledt, nehéz szagú lakásban idegesen csavarta az orrát Wéberné. A sovány irnokné kötényével végigtörölte a rozoga széket (minden bútort tönkre tesznek azok a haszontalan kölykök), Wéberné körülnézett a lakásban, a tekintete a sok maszatos gyerek közül kikereste a he*tedikat : — Azért jöttem kedves Verébné, hogy ezt a kis csemetét, hogy is hívják? . . . Ahá, Pis* tike, hát a Pistikét néha hozzám engedjék, az uram egész nap az üzlet után szaladgál és ilyenkor olyan unalmas az a nagy lakás, ha megengedik, elvinném magamhoz ezt a kis lurkót!. . . Az irnok a feleségére nézett. Ebben a pillanatban úgy érezték, hogy ez a halálba kívánt, szomorú, beteg gyerek tulajdonképen mégis csak az övék, furcsa volt, de egyszerre úgy látták, mintha az a gyerek, valami érdekes, földöntúli szépséget sugározna szét a lakásban, nem is olyan csúnya az a lurkó és milyen okos egy kölyök!. . . JELENET A JÚNIUSI KALOCSAVIDÉKI ELLENFORRADALOMBÓL, MELYET A KOMMUNISTÁK VÉRBE FOJTOTTAK. Gábor Lajos rajza.