Vasárnapi Ujság – 1920
1920-06-27 / 12. szám - Aratás. Írta Bársony István 137. oldal / Regények; elbeszélések - Az újjárendezett modern képtár (képekkel) 137. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekű közlemények
14. szám, 1920. 67. évfolyam. • VASÁRNAPI ÚJSÁG. AZ UJJÁRENDEZETT MODERN KÉPTÁR. A napokban nyílt meg ismét a Szépmvészeti Múzeum modern képtára, mely ujjárendezés czéljából egy idő óta zárva volt. Az átrendezés elé nagy érdeklődéssel és sok reménnyel néztünk, mert tudtuk, hogy a képtár anyaga időközben újabb vásárlások és adományozások révén erősen gazdagodott , hogy ezt az anyagot be fogják osztani, de viszont az eddig kiállított képanyagot meg fogják rostálni. Közelebb jut majd tehát a képtár e része ahhoz a feladatához, hogy hű képe legyen a XIX. század magyar festészetének. Mindjárt bevezetésül megállapíthatjuk, hogy Petrovits Elek, a múzeum igazgatója és a képtár átrendezője elsőrangú munkát végezett. Amióta csak élén áll pompás múzeumunknak, tervszerűen törekedett a modern képtárt kiépíteni, amelynek anyagában igen nagy hiányosságok voltak. Egyrészt újabb szerzemények, másrészt a már meglévő anyag felhasználásával czélját kitünően sikerült megoldania. De nem kevésbbé avatott kézzel végezte el a válogatásban még nagyobb és még több hozzáértést kivánó nehéz munkáját is. Egy nemzeti képtár újjárendezése mindig történetírás számba megy, mely rendszerint hosszú időre befolyással lesz a közönség véleményének kalakulására. Ezért igen nagy feladatot ró elvégzőjére. Teljes biztossággal kell áttekintenie a múltat, sőt bizonyos határig a jelent is. Mértéktartással kell ítélnie a múlt felett, de még nagyobb óvatossággal kell válogatnia a ma termékei között, nehogy egyoldalúságba esve, történelem helyett csupán a mai divatot adja. Aki végig fogja járni ezeket az újonnan megnyílt termeket és visszaemlékezik az eddigi kusza és zavaros összehalmozásra, valamint a gyenge rendezésre is, nagy örömmel állapíthatja meg, hogy Petrovits Elek valóban elsőrendű munkát végzett. Egyrészt igazán hű képét adja XIX. századbeli festészetünknek, másrészt a rendezésnek fáradtságos és nem könnyen megoldható munkáját is nagy sikerrel győzte le. Annak idején nagy jelentősége volt Németországban a berlini Nemzeti képtár újjárendezésének, melyet I'schudi, a képtár kitűnő igazgatója végezett. Ez a rendezés egy csapásra egészen más világításban mutatta be a mult század német festészetét s még ma is végérvényes itélkezésnek látszik. Nos, nem átalljuk Petrovits Elek munkáját ehhez a rendezéshez hasonlítani. Sőt tán még nehezebb dolga is volt, mert Tschudi sok tekintetben másoknak már meglévő és irodalmilag is hirdetett véleményeire támaszkodva dolgozott, míg nálunk efféle ügyekben alig néhány embernek van rendszerint csak beszélgetésekben nyilvánuló meggyőződése. Az új rendezés természetesen gyökeresen megváltozott alakban mutatja be a modern képtárt. Először is megtörtént az utolsó 1913. évi rendezés óta szerzett új anyagnak beolvasztása. Aztán átvizsgálás alá került a raktári állomány és a Budapesten és vidéki múzeumoknál letétként elhelyezett anyag is. A kiállított művek között 52 olyan új szerzemény van, mely eddig egyáltalában nem volt kiállítva a múzeumban, továbbá 89 olyan, mely csak az új szerzeményeknek 1917. és 1918-ban rendezett két kiállításán volt látható. Az eddig raktáron kezelt, vagy a múzeumon kívül letétként elhelyezett két pékből 60 soroztatott be a képtárba. Összesen tehát 201 olyan darab van kiállítva, amely az utolsó rendezésben nem szerepelt. Ha ehhez hozzávesszük az erős kiselejtezés művét, elképzelheti az olvasó a gyökeres változást. Petrovits jelentésében kiemeli, hogy az anyag kiválasztásának vezető elve az volt, hogy számot adjon minden számbajövő művészi törekvésről és minden számottevő művészről is, mert csak így mutathat be egy igazi nemzeti képtárt. A rendezésben viszont arra törekedett, hogy egyrészt a fejlődés vonalát láthatóvá tegye, másrészt művészies elrendezést nyújtson. A kiváló művészegyéniségek munkáit lehetőleg együtt, vagy lehetőleg egymáshoz közel állította ki, sőt négy nagy művészünk : Székely, Munkácsy, Paál és Szinyei műveinek külön terem jutott. Egyébként pedig a művészeknek külömböző időben készült munkáit annak a kornak produkcziójába osztotta be, a melyben készültek s a melybe stílusuknál fogva illenek, tehát a korkép volt a fontosabb. Brocky Károly: Pihenő nő. AZ ÚJONNAN RENDEZETT SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUMBÓL . A MAGYAR KLASSZIKUS ISKOLA. STANZÁK. — Müsset. — Hogy szeretem a völgy ölében Sötéten Pompázó szép szárnyát az ében Monostornak, mit fény kereszt! Mellette birtok, hol a báró Immár a Kastélyán van egy csókra váró Szenteltvíztartó és kereszt! Ükei a hegyek hegyének, Az ének Titeket énekel, ti vének, Szikár, komor emlékeink, A menny kövét hiába ontja, A csonka, Ledőlt hegylánczok csorba csontja Vagytok, agg templomok, ti inirid. Szeretem, hogyha tornyotokban Kirobbant A villám-fény felül titokban, Szeretem lépcsőtök sorát, Mely mélyen kanyarog a falban S ha dal van A templomban, elhúzza halkan Az oszlop és pillér tovább. Ó, a mikor üvölt morogván Az orkán S tépi a hegy haját mogorván, Mely őszies és sárga már, Hogy szeretem a vad kesergőt, Az erdőt S a tornyot, ezt az ősi csertét, Mely mint egy gránit-szálfa áll, És szeretem vecsernye-tájon, Hogy fájón Vérzik az alkony és az álom, Zárdák aranyrózsás nyilát! A gót oszlopsorok merengnek Es lentebb A jó, öreg atléta-szentek Érettünk mondanak imát! Kosztolányi Dezső. 137 ARHTAS. Irta Bársony István. Magyarország áldott termőföldjén meg érett már a kenyér, ez a mindenekfölött való jó, a mely mindent pótol és a melyet nem pótolhat semmi sem. Ebben a nehéz esztendőben még jobban érezzük ezt, mint valaha bármikor ; méltó tehát, hogy foglalkozzunk vele s bizalmukkal és hálánkkal azok felé forduljunk egyszersmind, akik munkájának a mi mindennapi kenyerünket elsősorban és közvetetlenül köszönhetjük. A föld, a fekete, sávos föld, amelynek annyian látták csupáncsak vásári értékét, olyanok, akik maguk sohasem munkálták, sohasem dédelgették, soha tehát igazán meg sem is ösmerhették, most újra segítségére siet aranykalászos ígéretével mindnyájunknak, biztatva a szegény agyonzaklatott embert: „ne félj, el nem hagylak , hisz az édes anyád vagyok", viszont ennek a drága áldott földnek a dajkálói, igazi gondozói, ők voltak mindig s ők is maradnak : a földmívesek. * Minden munka szent, a melyet ember az ember üdvére végez ; de a földmíves munkájának ezenfelül még az ad különös értéket, hogy a világ megváltásának legméltóbb bérét, jutalmát, elégtételét és biztosítását, a kenyeret, ez a munka teremti meg nekünk. Egy emberöltő múlt el fölöttem, amióta ennek a munkának állandó nézője, figyelője, csodálója és szerelmese vagyok, — lesve e mellett mindazt a szépséget, a melyet a földi mindenségből a mi kis magyar hazánk határai között különösképen is a magunkénak lehetett éreznem , s minden más emberileg értékelt jónak az elkivánásától teljesen idegenül : a földmíves élete volt az egyetlen, a melyet irigyelni tudtam ; hisz' ez az élet az, amely legközvetlenebb kapcsolatban folyik a csudálatos legnagyobb szépséggel és erővel, a mely a nagy természetből szakadatlanul árad. — A földmíves az, a ki fürödvén napsugárban, meglocsoltatván hajnali harmattól , testben, lélekben viharállóvá válik, s mindenütt nélkülözhetetlen abban a harczos munkában, a mely a mindenki biztos kenyerét hozza az emberszeretet igéretföldjét sóvárgóknak. Ő körülötte van legközelebb a szabad természet, a melyből fakad minden erő és áldás és a mely gyöngédségek özönét önti ránk szinte földöntúli ajándékaiban, amikor a világ színpompájának a gyönyörűségét megsokszorozza a saját láthatatlan lelkének sokféle illatával. A földmíves az, aki a Napisten éltető sugarát a kicsi bolygó Föld szolgálatában kenyér termővé teszi a munkájával. A mi számunkra a Nap éltető ereje ott van abban a búzaszemben, amelynek a megsokasításáról földmíves gondoskodik. — Van-e ennél szebb a legenda, amely a teremtő erő legnagyszerűbb nyilvánulását egy búzaszemben láttatja velünk?! . . . s lehet-e büszkébb öntudat annál, hogy ez is emberi munka eredménye, amely nélkül azt a kincses búzaszemet elnyomná a gyom és soha sem lehetne belőle kenyér? . . . Bizony vesztesek azok, akik ezt a munkát nem ösmerik, akik sohasem nézhették végig a földdel vívott azt a hősi harczot, a melyet a földmíves az első ekenyitotta barázdától kezdve az aratásig végez — a kenyérért, mindnyájunk kenyeréért ; miközben állandóan kint van, pacsirtahangos tavasztól kezdve az égi hóvirághullásáig, a föld keblén, amelyet ostromol, hogy megnyissa tejének, mézének forrásait az ember számára. Ez az ostrom a legáldottabb munka ; erős és akaratos , meg nem alkuvó, mint a szerelmes kérő ostroma, a kinek engedelmesen adja meg magát a kedvese, a föld, hogy ebből a legszentebb frigyből, a munka és a föld ölelkezéséből, megszülessék a kenyér. Az isteni és emberi egyesülés magasztos násza ez, amelynek folytonos ünnepét virágdísszel, lomb= suttogással, verőfénnyel, felhők játékával teszi pompássá és hangulatossá a természet ; mi közben az aranynál aranyabb kincs nehéz kalásza alázatosan hajlong előtte a rónaságon ; a mesgyék pedig piros pipacs, rózsásarczú