Vasárnapi Ujság – 1920
1920-07-11 / 13. szám - A galamb. Elbeszélés. Írta Körmendy Viktor 150. oldal / Regények; elbeszélések
150 premier hullámzását, — ő nyugodtan lökdöste a piros és fehér golyóbist a zöld asztal egyik sarkából a másikba. Balázs Sándor szegve=mozogva integette : — Eredj le a színházba, Károly... — Meg tudnak azok bukni énnélkülem is ... volt a válasz ... De nem volt igaza, mert a vígjáték szép sikert aratott. Szigeti bácsi, mint iszákos lengyel követ, aki a királyi audienczia előtt leissza magát és nem tud bejutni a király színe elé, fényesen dülőre vitte a darabot. Károly bácsinak ez volt az utolsó irodalmi öröme. Legutoljára Szigligeti temetésén voltunk együtt. Az elhunyt nagy ivó koporsóját a halottas kocsi körül nyolcan kisértük írók, mindegyikünk a szemfedő egy-egy csücskét tartva kezében. Éjszaki volt az egyik. A Rókus kórház előtt átadta Vizvárynak a szalagot. — Én már öreg vagyok . . . mondotta — meg aztán nagyon fáj a szivem Szigligetiért... És kiállott a sorból... Aztán sokáig nem láttuk, fel-feljött néha, a maga szokott szerénységével meghúzódott, csöndesen, némán vett részt összejöveteleinben, míg végre egészen elhallgatott. A Jókai, a Szigligeti barátja, a mi kedves jó barátunk még csöndesebb, még hallgatagabb lett. Elnémult örökre ... Születésének évszázados fordulóján szeretettel hintek hamvaira virágot és kegyeletes igéket. Kedves, öreg elnökünk — nyugodjál csöndesen! " VASÁRNAPI ÚJSÁG. 15. szám, 1920. 67. évfolyam. A GHLAMB. Elbeszélés. — írta Körmendy Viktor. ítéletidő következett. A fekete felhők csak nem leestek az égről. A távoli dörgés egyre erősebb lett és a villámok folyton élesebben czikáztak. A kirándulók sietve menekültek hazafelé és miközben az elrontott vasárnapot szidták, elkeseredett attakokat intéztek a villamosok ellen. János gyalogszerrel igyekezett a bőrét menteni. Zivatarban nem mert villamosra ülni. Bérkocsinak híres hamva sem volt a ligetben, de egyébként János azt sem tartotta czélirányos alkalmatosságnak, amikor égiháború készül. Gyorsan mozgó tárgyakba könnyen beleüt a mennykő. Gyermekkorában János a kamrában szokott elbújni, ha megreszketett az ég haragja és gyáva, ijedős természetű maradt harminczöt éves korára is. Az Andrássy uton próbált menekülni. Sietve, idegesen lépdelt és jól hallotta szive dobogását. De már késő volt: az Ok=atogonnál utolérte a felhőszakadás és amikor egy ijesztő csattanással — valahol nem messze — lecsapott, János rémült oldalszög késsel ugrott be a legközelebbi kapu alá. A foga halkan vaczogott, amikor odaállt a lakók névjegyzéke alá és a szemét behunyva egy régi gyermekimádságot mormolt magában. Csak akkor nyitotta ki megint a szemét, amikor egy csengő, nevető, üde leány= hang a nevén szólította : — János úr! János csodálkozva riadt föl és nagyon megörült a hang tulajdonosának. — Ilike! Hát maga hogy kerül ide? — Csak úgy mint maga, János úr. Az eső elől futottam be. A ligetben voltam az unokafivéremmel és a villamosnál elvesztettük egymást. Ő följutott még, de engem lelöktek. Olyan durvák az emberek. Azután gyalog igyekeztem befelé, ért a zápor. Hogy zuhog a mig utói nem Egy ujabb villámcsapás kísérteties fénnyel világított be a kapu alá. — És ,hogy villámlik! — mondta mély döbbenettel János. — Nem szeretem a zivatart.. — Én sem. De azért nem félek tőle. A lány ruháján erős nyomot hagyott a zápor. Kékvirágos zefiringblúza lucskosan tapadt karcsú, fiús idomaihoz. Kalapján, amit a kezében tartott, a tönkreázott margaréták szomorúan sírták sárga szemükből ez esővizet. — Esernyőt kellett volna hozni, — dünye nyögte János elkésett bölcsességgel. Odakint elkeseredetten ömlött az eső. Mintha ezüstfüggönyt bocsátottak két házsor közé, a túlsó oldalt csak volna a áttetsző árnyképnek lehetett látni. — Mit csináljunk? — kérdezte türelmetlenül a lány. — Hiszen ennek sohasem lesz vége! A dörgés ritkult és János kezdett erőt venni az idegein. — Hol lakik? — kérdezte a lánytól. — A külső Krisztinában. — Oda most nem indulhat el így. — Csak esernyőm volna! János tekintete véletlenül a lakásmutató táblára tévedt. Egyszerre hangosan fölkiáltott: — Mindjárt lesz ernyő! — Honnan ? — Egy barátom lakik itt a házban, a második emeleten. Várjon egy kicsit. János fölszaladt a második emeletre és öt percz múlva esernyővel tért vissza. — Nagyszerű! — örvendezett a lány. — De hát hogyan csináljuk a dolgot? János gondolkozott egy perczig. — Hát nézze, én a Dorottya utczában lakom. Mindjárt a Fürdő utcza sarkán.Odáig elmegyünk szépen együtt, onnan azután magával viszi az ernyőt és holnap visszaküldi nekem. — Jó. Megindultak a zuhogó záporban és hogy jobban elférjenek az ernyő alatt, a lány belékarolt Jánosba. — Megengedi ? — Hogyne, Ilike, csak egészen bátran. Hiszen mi régi ismerősök vagyunk. Csakugyan régi ismerősök voltak. Ifjú éveimben János is a Krisztinában lakott és jól emlékezett rá, hogy a lány a Lógody utczában nőtt fel, az ő házuk szomszédságában. Ő már nagy diák volt, talán a hatodikba járt, amikor Pusztai Ilike született. Valami szegény kis hivatalnoknak volt a gyermeke, de már a pólyában olyan feltűnő szép volt, hogy a harmadik utczából is csodájára jártak az emberek. Tizenöt évig laktak egymás mellett és az utolsó két évben már a kinyílt bimbót látta a lányban János. Ő már akkor túl volt az első szerelmen, az első csalódáson és az első házasságon is. Gazdag nyárs= polgárok egyetlen gyermeke, akit pénzért házasítottak össze egy még gazdagabb família elkényeztetett lányával. A frigy várakozáson felül szerencsétlen volt és másfél év múlva elvált a fiatal pár. ZADRAVETZ ISTVÁN TÁBORI PÜSPÖK BESZÉDET INTÉZ A LUDOVIKÁSOKHOZ. HORTHY KORMÁNYZÓ AZ AKADÉMIKUSOK FELVONULÁSÁT NÉZI. AZ 1919 JUL. 24-IKI ELLENFORRADALOM EMLÉKÜNNEPE A LUDOVIKA AKADÉMIÁBAN.