Vasárnapi Ujság – 1920
1920-07-25 / 14. szám - Az újjárendezett modern képtár (képekkel) 161. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekű közlemények
14. szám, 1920. 67. évfolyam. • VASÁRNAPI ÚJSÁG. 161 koronánál! A mienk meg pláne olcsó volt a házigazda vendégszerető jóvoltából. A jó hűvös szobában, kecskelábú asztalhoz ültünk, az ablak nyitva volt, felséges jó levegő áradt be az árnyékba. A „gulyás" igazi ,„juhászgulyás" volt, kitűnő birkahús=ból; — nem volt annak sem mellékíze, sem mellékszaga ; — ettük rogyásig, némán. Egyszer csak megszólal az ablak alatt egy tárogató, és a legcsudálatosabb tökéletesség* gel fújja a Rákóczi-indulót. Csak úgy zen* gett*harsogott. Azután átcsapott másba, bús régi magyar nótákba; sírt, panaszkodott, zokogott, felujjongott. — Odáig voltunk tőle. Ez aztán „gondolat!" — mondogatták, Szilárd Imrét ölelgetve. Nem nagyszerű ember? ilyen stílszerű muzsikáról is gondoskodik. Ezen a csöndes pusztán igazán nem hallgathattunk volna semmit sem olyan élvezettel, mint ezt a sirámos, beszélő hangszert, amelyet nyilvánvalóan „mester" kezelt. Amikor már odáig voltunk a gyönyörű* ségtől, kiszólt a házigazda: — gyere be hej! Az ajtóban csakhamar megjelent egy legény: — egy fiatal suhanezféle, — aki kissé bárgyúcska félénkséggel tekintett körül. Semmi sem volt nála. — Ez fújta. — mutatta be röviden a gazdánk. — Hát a klarinétodat hol hagytad ? — kérdezte Szép Aladár. Szilárd Imre felelt a legény helyett. — Nincs ennek klarinétja , csak úgy, a torkából fújja. Nem hittük. Az már igazán lehetetlen. Emberi torok hangszalagjai úgy nem rezeg* hetnek, olyan tökéletes klarinét*hangokat nem adhatnak. — Fujj valamit az uraknak, intett Imre. A legény megöblösítette a száját s rá* kezdte a „Nagy Bercsényi Miklóst." — Csak úgy ömlött belőle a csudálatosan bensőséges messze csendülő bús tárogatóhang. Ha nem nézünk rá, megesküdhettünk volna, hogy igazi hangszert hallunk. Hát isten igazit hallottunk, az az emberi hang csakugyan a legcsudálatosabb, — minden nemes hangszer az emberi hangot szeretné utánozni, ellesni; — de most az emberi hang volt olyan, mintha hangszerből áradt volna. A hangulat is tehetett valamit, de a magyar puszta levegőjében csudásan hatott ránk ez az újfajta zene, amellyel a klarinét* torkú*ember andalított el bennünket. Szilárd Imre azután elmondta, hogy vélet*lenül fedezte fel ezt a mutogatni való művészt itt a hugyagi majorban, ahonnan nem kelhetett híre. Bizony pedig kár lett volna, hogy ott rejtőzzék, hisz' a kuriózum is megérte, hogy elkerüljön onnan a világba. Erről azután gondoskodott is Szilárd Imre. Talán egy vagy másfél esztendővel később egyszer az Orfeumba vetődtem. — Nem sokkat törődtem a műsorral, agyon akartam ütni az estémet. Egyszer csak kijön egy legény a színpadra és elkezd klarinétozni, klarinét nélkül, csak úgy, a szájával. 4 ! Megismertem. Hisz' ez a mi zellői, vagy inkább hugyagi tárogatásunk! — Lám, mégis „artista" lett belőle. Tetszett a közönségnek. Érdekes volt a dolog. De mit tagadjam , nekem inkább csak furcsa volt már, meghalni nem tudott. Ahhoz a magyar puszta kellett, meg az akkori hangulat. Kíváncsi voltam rá, hogy hogyan került ide és hogy folyik a sora. Elmondta. Olyan buta parasztlegény volt akkor is, mint más félévvel ezelőtt. — Valami csekély fellépési díjat kapott; alig bírhatott élni belőle ; — úgy látszik, kihasználták az élhetetlenségét. De azért neki így is jó volt, mert „úr" volt ebben az állapotában. Nem vágytam többet hallani; nem is kerestem az alkalmat. Végkép eltűnt előlem. De „Zelley Szilárd" az eszmetársítás révén most eszembe juttatta. Az a régi társaság, mondom, mind elment már örökre. Egymagam maradtam itt, utolsónak. AZ ÚJJÁRENDEZETT MODERN KÉPTÁR. Az újjárendezés után a modern képtár tizennyolcz termet és négy kabinetet foglal el. Az első két termet a klassziczizmus és a romanticzizmus korai időszaka foglalja el, tehát a század elejétől mintegy 1855. évig terjedő festészet. E termekben történt meg először az úgynevezett Biedermeier-festészet érték szerinti megrostálása. Ennek eredmé*nyeként meglehetős értékeléseltolódások mutatkoznak. E kor első festőjének eddig általában Barabást tartották. Ezentúl alighanem Borsos kerül a helyébe. Jóval festőibb, a technikának virtuózabb kezelője és mint lélekjellemző is túltesz Barabáson. A többi korabeli festő közül Tikost látjuk új, igen jó világításban. A III. terem nagyjából a romanticzizmus későbbi korszakát mutatja be. Ebben az időben a festészet jobban kezd a magyar életbe belekapcsolódni, már majdnem kizárólagosan polgári rétegekre és arczképfestésre támaszkodik. A nemzeti megújhodás jelen* ségei Madarász személyén át kihatnak a fes* tészetre is és meglehetős esetlenséggel jelent* kezni kezd mint tárgyi elem a népélet is, a nélkül azonban, hogy a témával járó kifeje* zési lehetőségeknek és új formáknak még csak nyomát is találnék. E teremnek van egy nagy újsága is, Madarász Viktornak Thierry Amadéról festett képe, mely veri az előtte festett összes magyar arczképeket. A negyedik terem Székely Bertalannak jutott. A múzeumban őrzött gazdag anyag*ból a legjellegzetesebbet válogatta ki Petrovics. Kár, hogy a művész összes törekvései* nek jellemzése végett egy gyöngébb nagy arányú kompozícziója kissé rontja a külön* ben elsőrangú benyomást. Az ötödik terem jellegét azok a művészek adják meg, akik Rahl és Piloty iskolájá* ból indultak ki. Ezek Lotz, Than, Benczúr, Liezenmayer. A rendezés erős kritikája legszembeötlőbb Lotz képeinek kiválogatásában, aki ezentúl jóval erősebben fog szerepelni, mint eddigelé ; részünkről az ugyancsak most a földszinti teremben látható Lotz-kiállítás egy pár darabját még felhoznák ide a felső termekbe. Olyan qualitású Lötz * tájképek ugyanis, mint lent, ide fent nem láthatók. Than Mór is nyert az új rendezéssel. Lágyabban, színsebben, festőibben sikerült alak*ját beállítani. A hatodik terem kizárólagosan csak Szinyei* Merse Pálnak képeit tartalmazza. Szintén erős revízió után más képen mutatja be Szi* nyeit, mint az a közkeletűvé vált kép, me lyet Lázár Béla rajzolt meg. Egyrészt nagyobb súlyt helyez a régi Szinyeire, másrészt ebből a régi Szinyeiből is sokkal több erőt, genialitást, több festőiséget hoz ki, mint az az irányzat, mely a Vén asszonyok nyarában utolérhetetlen qualitásokat látott. Petrovits ezzel szemben Szinyei legzseniálisabb idejét, a Majális, Lilaruhás nő, Hintárok korát hangsúlyozza, hozzájuk fűzvén e korszaknak néhány pompás, eddig nem látott vagy nem hangsúlyozott alkotását. Így mondja ki azt az ítéletet, melyet mi külömben helyről soha sem átallottunk, bár kímélete*esen megírni, hogy a visszavonulása után újra megjelent Szinyei koránsem volt már az a nagy festő, mint a régebbi. A hetedik terem Paál László ismert képeit mutatja be, a nyolczadik Munkácsy Mihály festményeit. Paál meglehetősen egyen*letesen termelő művészetével szemben nem volt válogatásra szükség. Úgy mutatkozik az új rendezés után is, mint eddig. Mun*kácsy azonban nyert. Kétségtelenül legfé* nyesebb dolgait válogatta ki az ujjárendezés. Teljes hatalmasságában bontakozik ki élet* tünk nagyszerű erejű realizmusával és hát* térbe szorul az ideges felületességgel üres képeket is alkotó mondáin festő. A tizedik terem alapjellegét azok a mű* vészek adják meg, akik 1880 körül a müncheni akadémia hatása alatt dolgoztak : Gyár* fás, Baditz, Feszty, Balló, Stetka. Erős hangulatcsökkenéssel járunk az őket megelőző három nagyszerű terem után. Azonban kétségtelen, hogy a korukbeli németek mellett nagyon jól megállják helyüket. A válogatás is szerencsésnek mondható, több maradandó értéket mutat be, mint az eddigi kiválasztás. A tizenegyedik terem a plein air festészet kezdeteit mutatja be, tehát a francziák köz. Baditz Ottó: Arczkép. Körösfői-Kriesch Aladár: Önarczkép. Gyárfás Jenő: Öreg férfi. AZ ÚJONNAN RENDEZETT SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM: A MODERN MAGYAR GYŰJTEMÉNY.