Vasárnapi Ujság – 1920

1920-08-15 / 15. szám - Lavotta János 15. szám / Arczképek, Hazaiak - Nádosy Imre; Budapest főváros új főkapitánya 15. szám / Arczképek, Hazaiak - A hadirokkantak javára rendezett kerti ünnepély a Várkertben (4 kép) 15. szám / Időszerű illusztrácziók - A szegedi keresztényszocziálista-párt zászlószenteléséről (2 kép) 15. szám / Időszerű illusztrácziók - A Tisza-gyilkosai pörének tárgyalása a hadosztálybíróság előtt (fénykép és Bér Dezső rajza; 6 kép) 15. szám / Időszerű illusztrácziók - Az Ébredő Magyarok ünnepe a Vérmezőn (3 kép) 15. szám / Időszerű illusztrácziók - Ferry Oszkár és vértanu társai gyászünnepe (2 kép) 15. szám / Időszerű illusztrácziók - Menekült székelyek arató ünnepe 15. szám / Időszerű illusztrácziók - Dinnye-piacz a pesti Duna-parton 15. szám / Népviselet; genreképek - A szerb határ a szegedi kultúrpalota kapujából nézve 15. szám / Táj- és útiképek, Hazaiak - A szabadkőműves-páholyok föloszlatásához (2 kép) 15. szám / Vegyes tárgyúak; illusztrácziók; térképek; hasonmások stb.

172 i 51 szám. 1920. 67. évfolyam. szólt Kós és mosolyogva/ kérlelően is, szug­­gerálóan is nézett a lányra. — Nem és nem, — felelt Zsuzsa és ke­­vélyen fölkapta a fejét. — Jó, hát nem, — egyezkedett Kós és megfogva a lány kezét, lehúzta a szomszédos karosszékbe, Zsuzsa leült és hátradőlt, lábát keresztbe téve, úgy, hogy Kós akárhová nézett, mindig látta legalább is félszemmel a szép czipőt. — Jó, hát nem, de béküljünk ki és mondja meg nekem, hisz én mind a kettőjüknek közös barátjuk vagyok, mivel vigasztaljam meg Vártánt ? — Fütyülök Vártánra, — felelt olyan arcza fintorítással, mely megnevettette Kóst, pedig haragudni akart a barátja megsértése miatt. — No és Szentimrey ? Hiszen ő is szerel­­mes magába . . . — Fütyülök Szentimreyre, — felelt Zsuzsa, ezt a kérdést még arra az arczfintorításra sem tartotta méltónak. — No ... és Kertész ? — Azt nem mondom meg. Sohse árulom el magának, a­mit előbb mondani akartam Kertészről. — Hát kinek árulja el ? — Talán majd annak, a­kit nagyon, a­kit az életemnél is jobban szeretek majd. — fel­lelt Zsuzsa és Kós látta, hogy a keze ép úgy ökölbe szorult, mintha forró gyűlöletet emlegetne . . . — Esetleg Kertésznek ? — kérdezte Kós mosolyogva, erősen nézve Zsuzsa szemébe. — Esetleg neki, — felelt a lány, élesen viszonozva a merész tekintetet, —• esetleg neki, ha épen ő lenne az a valaki . . . Kis ideig hallgattak, aztán Zsuzsa meg­­szokott modorában, rendes, megszokott hang­­ján szólalt meg: — Kató írt. Szegénykét nem engedik ki legközelebb büntetésből, mert most még nem lett volna szabad az influenzája miatt. — A hárpiák! Pedig nem is ártott meg neki a kirándulás. Ugy­e nem beteg? — Nem, nem írja . . . különben itt a le= vele, olvassa el, nincs benne semmi titok. És ha írni akar neki, hát én majd beviszem a levelet, jövő héten bemegyek. Kós elolvasta a levelet, aztán elbeszélgettek még egy ideig, közben mások is jöttek be és le­­ültek olvasni. Később Kós megnézte az óráját. — Most mennem kell, hanem ugy­e Zsu­­zsika, most már megint jó barátok leszünk, a­milyenek azelőtt voltunk? Különösen eleinte. — Halkan kérdezte, hogy mások ne hallják. Zsuzsa vállat vont. — Én nem bánom, a­míg össze nem ve­­szünk megint. XVI. Kató előtt nagyon sivárnak tetszett az intézet azon a napon, a­mely kimenő volt és a legtöbb társa ki is ment, Éva is, a­ki pedig gyakran bent maradt. Zsuzsa írt s azt írta, hogy be fog jönni, de eddig hiába várt, és úgy érzi most Kató, mintha nagyon messze vidéken volna lelánczolva, távol Bé=­lától és távol a reménytől, hogy hamarosan közelébe jut. Csak annyit tehet, hogy min­­den este előveszi Évi látócsövét és néha nem hiába. Valahogyan eltelt ez a hosszú vasár­­nap és Kató igyekezett egészen betemetni gondolatait a tanulásba, az iskolai és inter­­nátusi élményekbe, még teljesebb késsel fordult mindezek felé, mint érdeklőd máskor. Néha, mikor gyanútlanul ment a folyosón, meg kellett állnia, mert erős nyilalást érzett. — Ez csak a vérszegénységtől van, mondta Évának, bár sejtette, hogy ez a fehér erdő emléke. De ritkán jöttek ezek az alkalmat­­lan emlékeztetők és Kató úgy érezte, hamar elmúlnak majd. Mikor megint kimehet, örö­­mében egészen elfeledkezik róluk. És el is feledkezett, mikor a penzió már ismert szoba­­lánya levelet hozott Kós Bélától. Nem győzte már várni, hogy Zsuzsa bemenjen s bevigye levelét. Bár Kató válaszolhatott postán, meg nem állhatta, hogy egy sort ne küldjön a szobalán­nyal is. Csak ennyit: Úgy várom a jövő szombatot! Végre Zsuzsa is bejött. Három hét előtt még hó esett, most már a ned­ves föld felett a tavasz birkózott a téllel. Erős szél fújt.­­ Gyerünk valahova, a­hol beszélni lehet, szólt Zsuzsa izgatottan. A kertben nem bír­­juk a szelet, jöjj az udvarra. Kató kendő­­jét vette és ment. A folyosó ajtaját alig tudták betenni a huzat miatt. Kató nézte Zsuzsát. — Nem tudom, olyan különösen sápadt­, vagy és a szemed oly nagy. Ilyennek még sohasem láttalak Zsu­­zsikám, ha csak akkor este nem, a­mikor ... a­mikor összetépted a zsebkendődet. — Majd megérted, hogy miért vagyok , izgatott, sőt ijedt — szólt Zsuzsa karon= ragadva Katót és oly heves, nagy léptek­­kel indult neki az udvarnak, hogy Katónak ugyancsak gyorsítania kellett apró lépéseit. — Készülj el rá, hogy ma nagyon, de nagyon kíméletlen, bár igaz és nyílt leszek. — Nem tudom elképzelni, mire készítesz elő, de nem tudsz beszélni ebben a szélben, fulladozol... Talán bent keresnénk helyet, valamelyik zongoraszobában... — Nem. Ez a dühös szél illik most hozzám. Ez megkínoz minket, mint a­hogy én fog­­lak megkínozni téged. — Zsuzsika kérlek, mondd meg röviden... mi történt Bélával?... Mi baja? — Semmi. Jól van, szeret és vár téged. Nyugodtan szeret és nyugodtan vár, nem tombolva, a­hogyan a férfi szeretni és türel­­metlenkedni szokott, hanem nyugodt, szelid melegséggel, a­hogy a te egyéniségedhez illik... — Oh, Zsuzsa, én nem nyugodtan szeret­tem őt, engem teljesen áthat ez a forrongó érzés, magam mellett érzem, hallom, látom őt minduntalan! Zsuzsa, én alig tudom be­­várni a napot... Zsuzsa hirtelen megállt. A kertben a szél éleset, gúnyosat füty­­tyentett. — Csakugyan, milyen szenvedélyes vagy Katicza ... Nem is tudtam, hogy ennyire ... Csak azt tudtam, hogy mély érzésű vagy ... De, hogy tüzes is — — Oh én legyőzöm magamban ... Sokat próbálgattam az önuralmat és azt hiszem, hogy kicsit sikerült is ... Csak most tört úgy ki belőlem, Zsuzsa... de beszélj, kérlek . . . — Rögtön, csak nem olyan könnyű ez . .. bár úgy átgondoltam, mit fogok mondani és most mégis nehéz ... Majd megérted. A szél becsapott egy ablaktáblát, a­mit előbb föltépett. A szél zúgott és süvöltött a közeledő est homályában. A szél összeütöt­gette a kert fáinak homlokát és a fák si­­koltoztak Tavasz akart lenni... Zsuzsa megborzongott. — Menjünk mégis a zongoraszobába. Végig mentek a folyo­­són és benéztek a szobákba. Mindenikben ült egy lány a zongora előtt és gyors, vékony ujjak peregtették a skála, vagy etude hangjait. Végre a nagy teremhez jutottak, melyben tavaly Zsuzsa gyakorolt minden este. Át­­mentek a termen és benyitottak a szomszé­­dos kis szobába. Katónak rögtön eszébe ott lett az az este, a­mikor itt ült a zongorára könyökölve, mert Zsuzsa a nagy teremben énekelt, a kert fái rémülten járták a tél haláltartozát, épp úgy, mint most és fejük fölött ide világított az az ablak, melynek titkát akkor még nem tudta Kató, melyet most magába nyelt a sötétség! (Folytatása következik.) NÁDOSY IMRE, BUDAPEST FŐVÁROS ÚJ RENDŐR­FŐKAPITÁNYA: EGY CSENDŐR KOSZORÚT BOCSÁJT A DUNÁRA. PEKÁR GYULA ÁLLAMTITKÁR BESZÉL. FERRY OSZKÁR ÉS VÉRTANÚTÁRSAINAK EMLÉKÉRE RENDEZETT GYÁSZÜNNEPÉLY A DUNÁN.

Next