Vasárnapi Ujság – 1920
1920-08-15 / 15. szám - Irén puliszkája. Elbeszélés. Írta Zsoldos László 173. oldal / Regények; elbeszélések
166 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 15. szám, 1920. 67. évfolyam. tenyerét peczkesen szorította a feje alá. A batiszt hálóing ujja megfeszült a könyökén s fönt, az alsó karján ziláltan kipózva pihent a fehér batiszton a szőke hajfonat. Mereven és szúrósan nézett az emberre, s aztán darczosan azt felelte : — Nem! Somody furcsa nevetéssel fordult hátra az ebédlőajtó felé, amelyről Irén csak most vette észre, hogy az ura csak behúzta : — Hallottátok, urak? Sarkon fordult, s rá sem nézve a botrányos tanulkozástól szólni sem tudó feleségére, vállalkozó szellemű barátaival együtt elment, amezről jött, az ebédlőn keresztül. Másnap mind a ketten beadták a válókeresetet, s az asszony rögtön hazautazott a szüleihez. ... Azóta eltelt már tiz esztendő. Oly hosszú tíz esztendő, amelynek a fele egy- egy fél emberöltő. Millióknak ráment erre a háborús időszámításra az egész életük, de öt-tíz-húsz-harmincz esztendőt (ki tudja, ki mennyit?) minden becsületes ember vesztett vele az életéből. A történelem járványos betegségeinek, a bizonytalanság, czéltalanság, idegfeszültség meg nélkülözés pusztító tömegű szenvedéseinek átka ült rá mindenkinek a lelki egyensúlyára és testi épségére, s mintha láthatatlan bírák ülnének törvényt fölöttünk , kit egész életével, kit életének bizonyos részével tevén felelőssé Somody, a ki válási botránya mindenekért. miatt elhelyeztette magát Marosvásárhelyről, még a háború befejezése előtt fölkerült a budapesti Ítélőtáblához, s tekintélyesebb állása tiszteletére annyira megkomolyodott, hogy nem csak újra megnősült, egy elesett tüzérkapitány csinos özvegyét választván feleségül, de még a régi kikapós mulatozásairól is le szokott. Most már, mint szokták mondani, teljesen az otthonának és a hivatalának élt , na meg a gyomrának. És ez utóbbi tekintetben bizony sem a háború, sem az utána következő nyomorúságok nem érintették valami közelről. Pénzük volt elég, következésikép nemigen kellett megvonni maguktól a jó falatot. — Hanem az igaz, angyalom, — magya rázta, de csak módjával, hébe=hóba, a második asszonynak, — ezt már nem is vehetted rossz néven tőlem, hiszen konyhakérdés az egész, te pedig úgy sem főzöl, mondom, az már szentigaz, hogy olyan berbécsi tokánt, mint amilyent az első feleségem főzött, meg olyan juhtúrós puliszkát... no tudod, az igazán non plusz ultra! Nem. A táblabiróné nem is vette rossz néven. — Ha tudnád, Janikám, — mentegette magát ilyenkor, — hányszor mondtam már a czupringernek, föl is írattam, hogy erdélyi szakácsnét akarok... De tudod, most onnan ki nem eresztenek a románok senkit. ...Aztán eljött 1919 deczembere, és Somodyék egyszer csak hallják, meg a lapban is olvasták, hogy kint a pályaudvaron vaggonokban laknak az erdélyi kik nem tették le a románnak menekültek. A az esküt, és ezért kiutasították őket Erdélyből. Somodyné gondolt egyet és mialatt az ura tárgyalt a táblán, kapta-fogta magát és kirándult a pályaudvarra a menekültek vagontáborába valami jobb házból való erdélyi főzőnőt fogni. És délben, amikor a táblabíró hazatért a hivatalból, az asszony hízelgő mosolygással fogadta a szobában. — Janikám ... ma nagy meglepetésben lesz részed, kint voltam a pályaudvaron és idevettem szállásra magunkhoz egy menekült pénzügyigazgató famíliáját. Az úr, az asszony és egy ötéves fiúcska. Aztán, miközben fürkészőn kutatta az ura arczkifejezésében a jóváhagyást, sokat jelentő suttogással nógatta be az ebédlő felé. — Gyere öregem, rögtön tálalunk. És öt percz múlva, mialatt Somody a menekültek viszontagságáról getni az ebédlőben az erdélyi kezdett beszélő pénzügyigazgatóval, egyszerre csak kitárult a konyha felől az ajtó, és kezében a megolvadt, forró juhtúrótól csillogó puliszkastállal, az izgalmaktól megviselt arczczal betoppant a szé= SZMRECSÁNYI GYÖRGY ELNÖK BESZÉL. AZ ÉBREDŐ MAGYAROK VEZETŐI. A KÖZÖNSÉG EGY CSOPORTJA. AZ ÉBREDŐ MAGYAROK EGYESÜLETÉNEK ÜNNEPE A VÉRMEZŐN A PROLETÁRDIKTATÚRA MEGSZŰNTÉNEK ÉVFORDULÓJÁN.