Vasárnapi Ujság – 1920
1920-08-15 / 15. szám - Ábrányi Emil: Kisteleki Edének 176. oldal / Költemények - Kisteleki Ede: A költő égbeszállt 176. oldal / Költemények
176 VASÁRNAPI ÚJSÁG, csak avégből, hogy valamely darabot még egyszer halljon tőle. Meg van írva az is, hogy József császár, mikor egy hangversenyen élvezte Lavotta játékát, egyszerre elhagyta helyét és beült a zenekarba nagy bőgősnek, hogy maga is művészkedjék fennen szárnyaló „szólista" vezetése alatt. Ezt a pár adatot csak jellemzésül ragadtuk ki a mindenütt megtalálható életrajzi adatok közül (amilyeneket a Vasárnapi Újság két ízben is közölt • 18j8-ban és 1875-ben), amelyeknek ide másolása nem a művész nagyságáról adna képet, hanem csak életének hányatott voltáról. Igaz ugyan, hogy, ha ő kevésbbé rakoncátlan fiú lett volna, ha otthon mostohája nem üldözte volna, s ha könnyelmű jurátusi évei, tékozló ifjúsága és örökös állhatatlansága (ma „bohém lélek nek" mondanák) a hivatalnoki vagy karnagyi székből újra meg újra országútjáró vendéggé nem tették volna , szerzeményeiben több derült hangot, gyujtóbb ,,friss"-eket találhatnánk. De igazi és nagy művészre vall Lavottában, hogy híressé vált állandó ,,bor= közi állapota" ellenére is, a kitűnő mesterek* től s főleg bécsi iskolájából hozott formabeli tökéletesség és nemes izlés ott van mind egyik ismeretes művében. Teljes bizonyosságot nyert, hogy Lavotta művei gyönyörködtették legjobban az igen nagy és igazán szép közönséget azon a változatos, gazdag műsorú ünneplésen, amely most július 21-én ülte meg a remek zenész emlékét a mai szomorú időket jellemző hazaffias lépéssel kapcsolatban: Tállyán, a világhírű tokaji bornak talán Tokajnál is klasszikusabb szülőföldjén, ahol a bor lelkes hívének s áldozatául is esett Lavottánknak ham=vai nyugszanak, Bernáth Béla v. államtitkár elnöklete alatt megalakult a Területvédő Liga fiókja, s ünnepi ülésén, de a zeneköltő síró kövénél is, jeles művészek : Hegyi Anna, Toronyi Gyula énekkel, Géczy Barnabás hegedűn, Szappanyos Gerő tárogatón tolmácsoltak válogatott szép zeneműveket—• azonban nem csupán Lavotta alkotásait, mert ezekből nem futotta volna akkora műsor... S e pontnál perbe kell szállnunk — de vájjon kivel ? Ki felelős az egész magyarságnak, a magyar zenei kultúrának azért, hogy elrejtve tartja, elzárja a nemzet elől a közkinccsé válni hivatott nagyszámú zenei szépségeket ? Bernát Mihály — Lavottának vendéglátó jóbarátja — és fia a humoros írásairól országos hírű Bernát Gáspár, megírta a nagy hegedűs és zeneköltő életrajzát, és azt állítja, hogy Lavottának 120 műve maradt, ami talán nem is sok, 56 éves élettől, de a százhúszból még húszat sem ismerünk! 1830 táján Rothkrepf (a későbbi Mátray) Gábor három becses gyűjteménye („Flóra", „Pannónia", „Hunnia") közül csak az első kettő között 3 Lavotta-darabot ; grs. Fáy István, remek zongora,virtuóz és (ma már elfelejtett) zeneszerző 1813-ban Lavottának „Vágy Pannónia felé" cz. darabjával kezdi a zongorára 4 kézre írott ötkötetes, nagybecsű sorozatát : „Régi magyar zene gyöngyei"-t, s megjegyzi Lavottáról, hogy „rendesen a magyar zene tiszteltetik", a minthogy a művészi atyjának magyar zenének, sajnos, nem ismerünk művelőjét régebbről (az Eszterházyak, pészaki Bajzáth, Verseghy sat. zenéje : nem volt magyar, Tinódi és társaié: nem művészi); Bartay Ede „30 régi magyar zenedarab" c. gyüjteménye (186o-ból ?) Lavottától egy lassút és egy Verbungot közöl ; de mind e gyüjtemények már évtizedek óta a legnagyobb ritkaságok. Birtokomban van (s hihetőleg egyetlen példány) „Szigetvár ostroma" cz. öttételű programmzenemű (zongorára), legalább is olyan értékes, mint a Káldy (s már előbb Kirch János) által zenekarra írt „Nobilium insurgentium nóta" (ének a nemesi felkelésről) 1797-ből (tehát nem, mint némelyek állítják, a Napoleon elleni, utolsó insurrectiót festi). Káldyt pedig megcsalta emlékezőtehetősége, mikor a nagy Lexikonban (1895) azt írta, hogy ő Lavotta műveinek nagyobb részét kiadta „A régi magyar zene kincsei" cz. gyűjteményében (1890); ebben u. i. csak egy „Lakodalmas tánc" van Lavottától, s a Bartayból ismert Verbungnak egy változata — meg a „Lavotta utolsó szerelme"c. alatt ismert darab, amelyről a zenebúvárok rég kimutatták, hogy voltaképen Kosovits nevű kassai zeneszerzőnek műve. Ennek az egy darabnak a Lavotta thesaurusából leválása egyáltalán nem kisebbíti az ő dicsőségét ; ennyi veszteséget könnyen elbír az ő nagysága. A felsoroltam művek — eredetileg bizonyára egy szál hegedűre voltak leírva — megérdemelnék, hogy a mai művészet színvonalán álló átiratokban találjanak kiadóra ; bizonyos, hogy régi fényükből semmit sem veszítettek. De Lavotta nagyszámú vérrokonságának s egyáltalán mindenkinek, akinél e valóban korszakalkotó zeneköltőnknek valamely műve lappang: hazafiúi és kulturális kötelessége, hogy azt közreadja. Lavottának nem szabad kongó névnek, üres fogalomnak maradnia, hanem a magyar zenei géniusz állandó termékenyítő erejének kell lennie, élő dicsőségének. Kereszty István, LAVOTTA JÁNOS: Vágó Pál rajza egykorú metszet után. KISTELEKI EDÉNEK, nemes költőtársának, baráti szeretettel Ábrányi Emil. Ha meghalok s te túlélsz engemet, Tégy tanúságot arról, hogy mi voltam! Kitüntetés, rang nem kellett nekem, Lenéztem mindig büszkén, hidegen Hiú hatalmat, külső, czifra fényt, De könnyes szemmel szántam a szegényt És szeretetről, jóságról daloltam ! A benned érző kedves, drága szív, A benned égő fényes, tiszta lélek Megértett engem . . . Ó, hadd nézze hát Mivoltomat a te szemeden át Az eljövendő századok sora! . . . Mert akkor én nem múlok el soha, Babéros fejjel mindörökre élek! A KÖLTŐ ÉGBE SZÁLLT. Ábrányi Emil szelleméhez. A költő égbe szállt . . . Hajó helyett, a melyre ülni készült. Lejött a lángszekér és fölragadta A csillagok közé, Melyekre sokszor oly sóvárgva nézett — S a halhatatlanságnak fényövével Takarta bs, mint szemfedővel. Az arczán át derengett mindig itteni lelke, mint egy Olymposi isten Mosolya, és a testén átszűrődött Földtúli szép valója, czikázva tükröz, Mely fényhasárcokkal a messzeségbe Csillangatott, örök tavaszos játszm, — Oly illatos fehéren, mint a jázmin, 15. szám, 1920. 67. évfolyam. Életbokrán nyiltak tova az évek, Zengett kobráról a szerelmi dal, Érző szive halálig fiatal. Magyar földben fogant világ nemes lélek, Örök dísze maradt örök nemzetének, A mely benne megmutatta, Hogy odarendelték az üstökös rajba, Melynek hivatása a végtelenen át Felgyújtni sötétből a nagy teremtésben Alvó világoknak keletkező sorát . . . A Jézusi mély szív prófétai elme Hangolta dalát emberszeretetre, Testvéri sugallat kék égbeli ihlet, — Mely látja a képét mindenben az Egynek, Kit fél a szegény nép, kérnek fejedelmek, S mulhatlan uralma a földön a hit lett. S mi ékül e zengő összhangba tolódott, A gőg viharát, mely fagyasztja a lombot, Csillapítja szünetlen érzés melegével, A bilincsbeverő kéz megdermedve nyomban, Ha éneket olvas, gyötrelmi kínokban Lánglepte fejekre, s hős így ki merészel! Szabadság idusát mind ünnepelte, S dal gyöngysorát idén évekbe szedte, S szobrára Nemzetének fonta. A szó, mely Márcziusból fölvirágzott Díszével elborítá a világot S három szinünk volt rajta pompa. S mi szép volt alkotás a természetben Ujjá teremté változatlan szebben Az emberméltóság varázslatában. Nyár, tél, a hold, a nap, az alkony, a hajnal Birokra kelt az őket festő lanttal, S ősz lett a tél s tavasz, ahol a nyár van. A tó habján milliószor csillanó A fényözön, kobrán úgy rezg a szó, A mely nyelvünk égő napjából áradt, Felhő az égen és vihar alant; Úgy zúg a húr, mint félrevert harang Dalába ha szabadság bonta szárnyat. Diadalkapuján az embernemnek Nemes vonásaid megczímeredtek, S büszkén megyünk alatta mind tovább, Látatlan szellemed örök emlékjel, A mely tavasz üdén beszórja fénynyel Egyhangú lépteinknek a nyomát. Gyászod megett fátyolba burkolódzva Hárfám fejfádnál állt, heteknek óta Megvártam, míg szellő neoli húrján Tisztelgve átsuhan ünneplő lépttel, S lényeddel egyező oly hangot tép fel, Mellyel Neved megörökítni tudnám! Kisteleki Ede. A VATIRITN PINCZÉI. Regény. (Folytatás.) Irta André Gide. — Francziából: Könige György. A pap annyira fölháborodott, hogy Fleu=rissoire alig mert beszélni. — Ilyen könnyelmű emberekre bízni ezt a szent ügyet! — mormogta Protos. — Ki vette zsebéből a rózsafüzér végét, ismét visszadugta, lázasan keresztet vetett és ismét társához fordult. — De, uram, hát egyáltalán ki szólította fel Önt, hogy beleavatkozzék ebbe az ügybe ? Kinek az utasításait követi ? — Bocsásson meg nekem, főtisztelendő útfeleit Fleurissoire egészen megzavarodva, — én nem kaptam utasítást senkitől. Én csak egy aggódó, szegény lélek vagyok, ki a saját felelősségére kutat. Ezek az alázatos szavak némileg lefegyverezték a papot, ki kezet nyújtott Fleuris=soirenak. — Kissé nyers voltam ... De hát óriási veszélyek környékeznek minket. (Rövid habozás után így folytatta:) Akar velem jönni.