Vasárnapi Ujság – 1920
1920-09-15 / 17. szám - Vargha Gyula: Lábad a tűzben (Mayer K. F.) 196. oldal / Költemények
196 ' VASÁRNAPI ÚJSÁG, mi leginkább betöltötte őket. Arról most nem volt mit mondaniok egymásnak. Mikor lefeküdtek, sötétben maradtak és elhallgattak, akkor Kató előtt újraéledt minden, amit egy félesztendő óta megélt és újra átélt mindent, egészen a mai délutánig. — Meghalni ! Meghalni! ... Ez az egyetlen vágy alakult ki mindabból az izgalomból, amit most fölidézett önmagában. Meg« halni! — most rögtön, lehunyni a szemet és belezuhanni azonnal az ébredéstelen álomba. Teljes lelkéből, követelően kivánta a halált, a nélkül, hogy a meghalás reális körülményeit elképzelte volna. Kívánta, hogy ne kelljen új reggelen újra folytatnia életét, borzadt a reggeltől. És mégis fölébredt. Zsuzsa állt mellette, fodros-habos fésülő« köpenyben, frissen, virulóan. Mellette állt és lenézett rá szép, nagy, sötét szemével, kifejezően, melegen. A n.l.rt Kató kinyitotta a szemét, Zsuzsa lehajolt hozzá és homlokon csókolta. Megyünk a templomba, Katiczabogarram ! Mentek a templomba. A mint beléptek, Zsuzsa rámutatott egy szép, telt formájú, térdelő nőre. — Nézd azt az asszonyt, — súgta Zsuzsa, gyűlölöm! És megszorította Kató karját, a szeme szikrákat szórt. — Miért gyűlölöd ? — Mert Béla ugyanolyani érzéssel szerette, mint . . . — Mint téged ? — kérdezte Kató meg remegve. — Fog . . . talán. — Senkit sem szeretünk ugyanolyan érzéssel, mint egy más valakit. — suttogta Kató. És nézte azt az asszonyt. Olyan szép volt sötét bársony ruhájában, imára kulcsolt hosszú keze gyönyörű és valami heves kisvánságot fejez ki, megfeszül minden izma. És gyönyörű a fölfelé fordított arcza, sima bőr, sötét bársony szép vonások. Csupa szemöldök, szürke szem, áhítat és ugyanakkor csupa akarat, kép, de a kérése olyanforma : meg kell adnod, Atyám. Most lehanyatlik a keze, feláll s abban a szempillantásban el« tűnik arczáról az áhítat, gödröcskés mosolyba fut az arcza, szürke szeme kaczagó diadallal villan a daliás katonatisztre, a ki elő« tűnik a homályból és hozzálép. Szorosan egymás mellett, pontosan egyszerre lépve mennék ki a templomból. Kató néz, aki már letérdelt. Nincs nagy Zsuzsára áhítat az arczán, csak elkomolyodott, szeme nem fordul a mennyezet czirádái felé, egyszerűen maga elé néz. Arcza és keze csupa nyugodt határozottság, olyan, mintha azt imádkozná : Másként nem tehetek, úgy segély, Atyám. Azután keresztet vet, föláll s leül Kató mellé a padba. A misztikus dráma, a mise megkezdődött, Kató szeme pihenő, pontot keres, egy pontot, ahol meglátja az Istent. Végre is lesüti pilláit annyira, hogy ne lásson semmit, összefolynak a hangok, mert nem figyel rájuk. Ezüstszavú csengő szól, mozgolódónak, letérdelnek, vagy a padra lehajtják fej őket az emberek és csönd . . . Csönd . . , mert most történik a csoda az oltári szentségen. — Istenem, ki vagy én bennem, Te már végrehajtottad a csodát önmagadon. Istenem, aki az én testem és az én lelkem formáját vetted föl, hogy kifejezhesd tenmagadat, én bennem mindent végrehajtottál. Bele nyugodtam, hogy elszálljon tőlem az a gyermek, akit legalább is úgy szeretek, mint magamat és bele fogok nyugodni, hogy oda adtam azt, a kit egész valóm összesített erejével szerettem. Ez a szerelem az én egész valóm tartalma, Istenem, te fejeződöl ki ebben a szerelemben és én nem mondtam le rólad, csak ő róla, csak a viszonzásról, csak a boldogságról mondtam le, mikor már be sem kóstoltam, de egészen meg nem ismertem. És most, Istenem, én már odaadtam, amim volt, mert úgy látszik, az volt a rendeltetésem, hogy adjak és most húnyd be a szemed, Istenem, ki vagy én bennem, ölts már testet a lelket magadra, mert nekem, elhasznált formádnak nehéz vagy már, fájsz én Istenem, ki vagy én bennem s kifejeződös a szerelmemben. Nem mondta ezeket a szavakat Kató, még csak nem is gondolta így tisztán, rendezetten, csak érezte. Csak benne zsongott ez össze,vissza, felkavarón, de fölemelőn is. Utána kimerültséget érzett, de megnyugvást is, nyugodt volt ahhoz képest, hogy milyen megfeszült és zilált idegekkel, megpihenni nem tudó, kavargó érzésekkel jött az úton Zsuzsa mellett. Mikor felállt, egészen gyönge volt a lába és mikor kilépett a padból, Zsuzsa rászólt: „Jobban vigyázz, kislány!" Mert* Zsuzsa azt hitte, hogy megbotlott Kató, pedig ma nem az történt, hanem az, hogy megcsuklott a térde, annyira elgyöngítették az izgalmak. Össze is esett volna, ha el nem szégyenli nagy gyöngeségét. De nagyon elszégyelte magát és ezért aztán tudott egész rendes lépésekkel menni haza« felé, Zsuzsa mellett. Hallgatag volt, mert nagyon csodálkozott, hogy a fizikumára annyira hat az, ami történt vele, vagyis inkább, amit tett. Pedig hát mit tettem? Aránylag gyorsan és könnyen belenyugodtam, hogy Béla azt szeresse, akihez jobban talál, mint én hozzám, mert nagyon tal Iárnak egymáshoz, — töprengett macában. (Folytatása következik.) AZ IDEI SZENT ISTVÁN-NAPI KÖRMENET A BUDAI VÁRBAN. 15. szám. 1920. 67. évfolyam. LÁBAK A TŰZBEN. Villám lobog. Fakó fényben a vártorony. Dörög. Lovával egy lovag vesződik ott. Leugrik szörget a kapun. Köpenyét a szél . Paskolja. Zabián tartja megriadt lovát. Fény csillan át a keskeny rácsos ablakon S csikorgva a kaput megnyitja egy nemese — «Király szolgája Nemesbe mint futár megyek. Adj szállást! Láthatod, király kabátja ez!» — «Vihar dúl. Vendégem vagy. Ruháddal mit törő Jöjj s melegedjél! Lesz abrak lovadnak is!» [döm én? Nagy kandallótól csak gyengén világított, Homályos vártembe lép be a lovag, S a robbanó lángok szeszélyes fényinél Itt vértesen egy hugenotta, ott meg egy Kevély úrnő arczképe néz le zordonan ... A kandalló előtt magát egy székbe vágja a lovag. S a zsarátnokba bámul, tompán, mereven... Haja borzadni kezd. Tűzhely, terem oly ismerős... Sisterg a tűz. Két égő láb vonaglik ott. Az estebédhez ősz Kulcsárné hófehér Abroszt terít. Az úr lánykája is segít. Boros kupát hoz a fiú. Tekintetek Borzadva csügg a vendégen s a tűzhelyen .. Sisterg a tűz. Két égő láb vonaglik ott. — «Óh kárhozat! Ép e terem! E czsmerek! Most három éve... Hugenotta hajsza közt.... Egy szép nyakas nő... «Hol bujkál az úr, felelj!*» Hallgat. «Ne valld ki csak!» Hallgat. «Elő vele!* Hallgat. Szörnyű leszek. Ily 8Óg.. Elrántom őt. És megragadva lábait, meziben a Parázsba fúrom. «Add elő!» Hallgat. Vonaglik... Nem láttad-e a czímert ott kinn a kapun ? Mi bírt reá, bolond, hogy e ház vendége légy ? A férj, ha egy csöpp vére van, megfojt legott.» Belép az úr. «Ne álmodozz! terítve már ...» Leülnek. Hárma mély, sötét gyászban, meg o. De asztaláldást egyik gyermeknjk se mond. Rámered a vendégre tágranyílt szemök — Az serleget tölt csordultig. Kihajtja és Felugrik : «Adj uram most pihenő helyet. Fáradt vagyok, mint a kutya!» Egy szolga visz Világot. Ő még visszapillant s látja, hogy Valamit a fiú apja fülébe súg ... Fel, a toronyszobába támolyogva tér. Ajtót bezár. Próbálja kardját, pisztolyát. Bőg a vihar. Reng a torony. Nyög a tető. Lépcső recseg . .. Nem lépések lopóznak-é ? ... Csak füle cseng. Éjfél is elmúlt valahogy. Pilláin ólomsúly, s elszenderülve dől Az ágyra. Künn a záporár folyvást zuhog. És álmodik: «Ne valld meg!» Hallgat. «Add elől» Hallgat. Két láb vonaglik a parázsban ott. Lángtenger sustorog fel, őt is elnyeli... — «Ébredj! Rég indulhattál volna! Már vírad !» Egy rejtekajtón a toronyszobába lép S ott áll az ágy előtt a vár ura . Haja, mely tegnap barna volt, ma hófehér. Az erdőn át lovaglanak. Szellő se leng. Letördelt ágak mindenütt az ösvényen. Itt-ott madár csicserg, de félálomba' még. A tiszta égen bárányfelhők úsznak át. Mint éji őrhelyükről visszatérő angyalok. A barna rög, erős földillatot lehel. A sík kitárul. Ott egy szántó szántogat. Sandítva néz a vár urára a lovag : «Okos, bölcs férfiú vagy, nem feledted el, Hogy én a legnagyobb királyé vagyok ám. Soha viszontlátásra. Ég veled!» Samaz: «Mondád, a legnagyobb királyé. Énnekem Ma nagyon nehéz volt az ő szolgálata, Nem meggyilkoltad ördögi módon! Mégis élsz! Az Isten így szól: a boszú az én jogom.» Meyer Konrád Ferdinánd után németből: Vargha Gyula.