Vasárnapi Ujság – 1920
1920-09-15 / 17. szám - A tűzkár. Elbeszélés. Írta Zellőy Szilárd 197. oldal / Regények; elbeszélések
17 szám. 1920. 67. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 1n 7 ft TŰZKÁR. Elbeszélés. — írta 3elley Szilárd. Máté Gergő kiült a portája elé, nekivetette hátát a lécznek, a megnyúlt árnyék hűvösen hat nap nehéz munkájától zsibbadt tagjaiban éledt a vér. Vasárnap délután volt, langyos nyárvégi napáldozás. A kerítések mögül mályvarózsák bíbora kaczagott, az akáczok lombjáról kibuggyant a második virágzás patyolat fehérje. Árnyéktól kerekedett apró széltölcsér ízek kavarogtak a porban, a nyugatnak for •dult házak napsütéses tűzfalán vándorútján megpihent fecskék fáradt serege nyújtogatta a szárnyát. Kiöltözött fehérnép sokszínű szoknyája, kendője virított a soron, a lóczákon férfiak ültek, pipaszó mellett tempós beszédű, fáradt magyarok. A teremtés hetedik napjának bölcs békessége zsongott a levegőben. A túlsó oldalról az öreg Laczkó Gáspár csoszogott át a soron. Meg megpihentette a rosz tüdejét, mert öreg volt már nagyon, végigvigyázkodott az árokra vetett bürü hajálós padlózatán, aztán megbicczentette a kalapját, leült Gergő mellé. A világ folyásával összebékéltek nyugalma nézett a szemükből, itt fiatalos tűzzel, ott, mint a lobogás nélkül haladó mécses. — Mégis csak elveszejtette a pört a Fűri János! — mondotta az öreg. — Hát megnyertem — felelte Gergő. — Hm, hm — csóválta a fejét a másik. — Oszt mennyit is szántott el a fűzéri tagodból ? — Ezer kvadrátot kereken. Laczkó belebökte botját a földbe. — Komisz ember az a Fűri, Gergő, komisz,*alja nép! Gergő elmélázott, sokára mondta : — Túlontúl szereti a fődet. —Pegy van neki elég. — Van. Hallgattak. Az öreg vonalakat huzigált botjával a porban, Gergő megtömte a pipáját, bodrozta a füstöt. Becsületben nyert ügyének fölkivánkozó életöröme feszegette a mellét, boldogan gondolt a fűzéri tagra, amelyiknek fiskálisok csavaros tudományára bízott sorsa hónapok óta lopta az Behúnyta a szemét, látta a kalászba álmát, szökkenő vetés szellős hátát, igaz, nagy örömében úgy szétfolyt lelkében az engesztelődés, hogy a harag utolsó csöppje is kicsordult belőle. Olyan volt ez a széles, tagbaszakadt ember, mint a falat kenyér. Kívülről barnára sült, kérges, belül puha és jó. A nap lebukott, a fecskék behúzódtak az eszterhéj alá, az öreg Laczkó elköszönt. Az út közepéről iég egyszer visszaszólt : — Komisz ember ez a Fűri, ha mondom. — Túlontúl szereti a fedet — felelt Gergő. Egymásba karolt lányok nótára csattant kedve járta be a falut, késett seregélycsapat surrogott alacsonyan a Garam füzesébe. Majd megkondult a harang, az éret csengésén át szívekbe érkezett Isten beszélt. Szeretetről, békességről, nyugodalmas jó édczakáról. Egyszer csak hirtelen, élesen, eszelősen, mint a velőn szúrt ember halála, sikoltás süvöltött Máté portájáról. — Tűz ! Tűnűz ! Gergő fölugrott, betaszította r*kaput. Végigvonaglott rajta a rémület, megállott benne a vér. Lángban állott a ház. Felesége söprűvel verte a zsuppot, a széthadart szikrák belepték ruháját, a jószág panaszos bőgését túlrecsegte a nyargaló veszedelem. A füst tömör, vad gomolyagban tört föl az égre, fekete testébe pirosan nyúlt a láng, a hőség örvé* nyétől magasba ragadott perje ezer pláne* tával szórta be az ?szét. — Tűz ! Tűz! Az estéli harangszó vészkiáltásba fúlt, fél* oldalára kongatott három harang hívta se=egélyre a népet. . . . Nem maradt a portából más, csak kormos falak, üszkös gerendák és a hajléktalanok téli nyomora. Mire tető alá került a ház, az új kalász sárgára érett a fűzéri tagon. De ismét meg* játszotta magát a végzet, mint makranczos csikó, ha bolygatja őt a vér, Máté Gergő aratás helyett maga állott a nagy kaszás szerszáma elé. Ott masírozott a népfelkelőkkel a lublini határban, köpte a markát, hogy közeleg a muszka. Fűri mikor híre jött, János is kötötte az ebet a karóhoz, mivelhogy egy században voltak, így hozta a sors. Innen azután szaladtak Krakóig, két hét múlva Taranownál feküdtek a szláv henger elé, karácsonyra pedig a Kárpátok falán. Megtépett, fáradt, megcsalt magyarok konok virtusa, színbecsülete hajtotta őket. Ott történt, hogy az ohridi ütközetben Fűri János fölbukott, a megtizedelt rohamra indulók visszaözönlő rémületében a két árok között sorsára maradt. Derékon lőtték, mozdulni sem tudott. Jajveszékelt, míg tartott az ereje, könyörgött irgalomért bátor szív után, várt égi csodát, ígérte a mennyek üdvösségét, a közelgő vég irtózatában üvöltésével tépte az agyára borult ködöt. Tócsába kifolyt vérének sós gőzétől hessegett feléje a halál . . . . . . Messziről, nagyon messziről a nevét hallotta és rőzseláng pattogó zaját. Majd fölfeszítette valaki a száját, a torkára folyt tüzet nyelte, nyelte. Szétterjedt benne, mint hideg szobában a kályha melege, mint feddő szentbeszédre bűnösben a bánat. Jó honi szederpálinka volt. Hogy az Isten áldja meg azt, a ki adta. A GYERMEKEK AZ AKCZIO KÖLTSÉGÉN USZODÁBA JÁRNAK, AZ AKCZIO MESEDÉLUTANJA. A GYERMEKEK EBÉDJE. JÁTSZÓ GYERMEKEK. BUDAPESTI GYERMEKEK A SVÉD SEGÉLYAKCZIO OLTALMA ALATT.