Vasárnapi Ujság – 1920

1920-09-26 / 18. szám - Horthy Miklós kormányzó családjával a gödöllői parkban (2 kép) 18. szám / Arczképek, Hazaiak - MacSviney corki polgármester 18. szám / Arczképek, Külföldiek - A budapesti postások ünnepélyéről (2 kép) 18. szám / Időszerű illusztrácziók - A Duna áradása Budapestnél (3 kép) 18. szám / Időszerű illusztrácziók - Az Ernst-múzeum kiállításából: Gy. Sándor József: Mosónők - Pentelei Molnár János: Almák - Beck Vilmos: Önarczkép - Rákosi Sándor: Önarczkép 18. szám / Műtárgyak - A háborúban elesett hősök emlékére állított emlékmű Pilis-Vörösváron 18. szám / Táj- és útiképek, Hazaiak - A budapesti XI. árúminta-vásár a városligeti iparcsarnokban 18. szám / Természettudomány; ipar; gazdaság - Kendertilolás 18. szám / Természettudomány; ipar; gazdaság - Mózes öt könyvének legrégibb kézirata 18. szám / Vegyes tárgyúak; illusztrácziók; térképek; hasonmások stb.

199­­8. szám. 1920. 67. évfolyam. — No, no, most megsértett minket. — tiltakozott Zsuzsa. — Tudja, hogy nem akarom sérteni.­ — Honnan tudnám? Szentimrey haragos pillantást vetett Zsu­­zsára. — Persze. Maga csak azt tudja, a­mit tudomásul akar venni. De hát igaza van. A­kinek nem tetszik, maradjon távol a nőktől.­­ — Mint maga. — Mint én, azelőtt mindig. A­mi a mozit illeti, ritkán látogattam meg és soha más a kép, mint egyedül. Újra elsötétült a terem, humoros kép kö­­vetkezett. Mindenki nevetett, Kató is, Szent­imrey csak mosolygott, kicsit savanyú mo­­solygással. — Nézze, — súgta Kató s kezét rátette Szentimrey kezére, — ha a homályt meg­­szokta a szeme, láthatja, hogy a maga kis­lánya nem a képet nézi, hanem minket les. Kató észrevette, hogy Szentimreynek meg­ reszket a keze, a mint Zsuzsáé hozzáér, s­­ az ajka is megreszket. Zsuzsa is észrevette s egyetértően mosolyog Katóra, de Kató nem tud visszamosolyogni. Vége a mozinak, kitódulnak. — Akadt néhány jó felvétel, különben ostobaság volt az egész, — mondja Szent­­imrey. S közben elhaladnak a várakozó kis szobalány mellett. Szentimrey odaadja a szoba kulcsát és hazaküldi a daczra szorí­­tott ajkú leányt. És elkíséri őket az inté­­zetig. — Két hét múlva eljössz hozzánk, Kató? — kérdi búcsúzáskor Zsuzsa. — Nem, jobb, ha nem. — feleli Kató, alig hallhatóan. — A­hogy akarod, Tiszabogár. Majd el­­jövünk és sétálunk egyet. Elmegy, Kató besiet a nappaliba és leül a helyére. A gyöngeség annyira elfogja, hogy lépni sem tudna most. Pedig a lányok kö­­zül sokan kint járnak az udvaron, mert nem szél fúj már, csak szellő incselkedik a kendős rojtokkal. Már igazán tavasz lesz nem­­sokára. XXI. A farsang utolsó hétfője alkonyodott. Zsuzsa énekelt, zongorán kísérte önmagát, Kós a kottát forgatta. A társalgóban ült két nő és egy férfi, a­kik megkérték Zsuzsát, hogy muzsikáljon. A Schubert a dalok után ment vette elő és a Habanerát énekelte. Carl — Milyen tüzes lány, — súgtak össze a hallgatók, pedig nem is láthatták, hogy Zsuzsa nem a kottára nézett, hanem Kósra, neki énekelt. Kós visszanézett s keze gépiesen fordított egy-egy lapot, már el is fordította a Habanerát, zavarba jön Zsuzsa, ha hirte­­len elfelejti a dalt s a hangjegyeket kell le­­játszania. De végigdalolta így, mintha a fé­­nyes férfi szemből olvasta volna. Felállt és becsukta a zongorát. A három hallgató ked­­veskedőn tapsolt és újrázott. — Nem lehet többet, — mondta Zsuzsa, — öltöznöm kell, nagy murira készülök ma. Indult a folyosóra, a lépcsők felé. Kós kisérte előbb hallgatagon, majd, mikor Zsuzsa még csak az első lépcsőre tette a lábát, in­­dulatosan szólalt meg: — Ne menjen ma! — Miért ? — kérdezte Zsuzsa meglepődve. — Mert meg kell mutatnia, hogy szeret-e engem, vagy mást szeret, vagy gyakorolja magát mindegyikünkön. Vagy ... de hisz minek soroljam el az eshetőségeket ? Megy vagy marad? Feleljen! — S kézenfogva visszatartotta Zsuzsát. A lány nevetett. — De hát miért kiván tőlem eféle bolon­­dot ? Nem értem. — Mert szeretem. Hiszen rég tudja, észre­ vette. De azért épp úgy­ bolondítja Vártánt és Szentimreyt, a­kikre fütyül, mint Ker­­tészt, a­kire nem tudom, fütyül-e ? Külön­­ben Kertész a legokosabb ember, mert ő míg magával fl­rtöl, viszonyt folytat egy szép asszon­nyal, Ankával, a­kit mutattam magának egyszer az utczán. — Nagyszerű! Múltkor a templomban egy katonatiszttel volt. De mit törődöm én vele? Fütyülök Kertészre. Ide s­tova már három hónapj­a. — Ügy ? Ennnek örülök. Tehát ma — itt­­hon marad ? — Csúnya, követelő maga, Béla. Hát nem megmondtam egyszer, hogy csak egy em­­bernek fogok nyilatkozni Kertészről, annak, a­kit . . . No, emlékszik ? — Igen ... Ez azt jelenti, hogy szeret. De ez nem elég. — Ejnye! — kiáltott fel Zsuzsa, most már igaz haraggal s kihúzta a kezét a Kósé=­ból. De ő újra megragadta. — Nem elég. Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy ezzel beérem s most már hű csatlósa­­ként kisérem mindenhova, a­hol ünnepelteti magát s örömmel lesem, hány új sikere van. Nem, az én szememben csak az a siker szá= mit, ha meg tudja tartani, meg tudja be­­csülni, állandóan izgatni tudja az én szerel­­memet. Ha igazán szeret, nem megy oda, a­hova én nem kívánkozom és nem mások­­nak akar tetszeni, hanem nekem . . Zsuzsa csodálkozva nézte a nyugalmából kikelt férfit, a­ki hátraszegett fővel, kipirul­tan beszélt. Újra kirántotta a kezét és fölé szaladt a lépcsőn. A fordulónál megállt és villogó szemmel nézett vissza Kósra, a­ki utána sietett. — Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy én rabszolgája leszek annak, a­kit szeretek. Nem, én nem vagyok az a természet és nem va­­gyok tizenhat éves. A férfi már elérte és egészen melléje lépett. — Itthon marad, vagy csak futó szeszélye voltam. Oly forrón és oly parancsolón nézett a lányra, hogy az erősnek és parancsolónak érezte és szinte megingott, hogy odaborul­jon a férfi vállára, de a férfi alakja kemény és mozdulatlan volt, karja mereven feszült két oldalán s most a lány szegte hátra a fejét. — Megyek. Ha akar, másfél óra múlva bejöhet és megnézheti, szép vagyok-e és jól áll-e a családi ékszer, a­mit apa hozott el a múlt héten. tett Még egy tüzes, de daczos pillantást nem sietett a férfire s fölszaladt a lépcsőre és be­ a szobájába, még hallotta Kós sza­­vát: „Zsuzsa, maga döntött s azt hiszem, így a legjobb mindkettőnknek." De azt is hallotta Zsuzsa, hogy bevágta maga mögött Kós az ajtót. Izgatottan öltözködött Zsuzsa, olyan szép akart lenni, a­milyen még sohasem volt. A fodrásznőnek többször is elölről kellett kezdenie munkáját. Végre elkészült. Ara­­nyossyné nagyon elégedett volt, úgy találta, hogy szép gyermeke feltűnően szépül. Jó húsban van, „szép a de colletagea." Elmúlt másfél óra. Virág jött Vártántól. Hosszú perczek teltek, Zsuzsa folyton az óráját nézte és reszketett a várakozástól,de ő úgy gondolta, hogy a dühtől. Elmúlt két óra azóta. Az anyja is egészen elkészült, nemsokára itt kell lennie a kocsinak. Valaki kopogott a másik szoba ajtaján, Aranyossyné átment oda. Kósné jött. „Persze, fess vagy lelkem, mint rendesen és persze Zsuzsa is csinos lesz." A hangjában levertséget érzett a hallgatózó Zsuzsa, a­kinek nem volt most kedve Kósné előtt megjelenni. — Mi bánt téged, rosszul érzed magad ? — kérdezte Aranyossyné Kósnétól. — Nem, hanem a fiam . . . Nem tudom, mi lette, oly lehangolt s oly rosszul néz ki. S hirtelen , a fejébe vette, hogy leutazik az Adriára. És most akarja felkeresni az igaz­­gatóját valamelyik kávéházban, hogy a sza­­badsága dolgát megbeszélje. Talán már el is ment. Meglep. Sohse szokott ilyen várat­­lan elhatározásokkal . . . Zsuzsa halkan kilépett szobája ajtaján és Kósék szobája felé ment. Az ajtó előtt meg­ állt, megint hátraszegte a fejét. Bemenjen vagy visszaforduljon ? Bekopogott. — Szabad! — felelt egy kelletlen hang. Zsuzsa kinyitotta az ajtót és állva ma­­radt a küszöbön. Kós szemben állt vele, felöltővel a karján. — Kérem, Zuzsa, lépjen be, ha nem akarja, hogy a szobalányok lássák, hogy nincs itt az anyám. Parancsoljon ide a nagy tükörhöz és gyönyörködjék magában. Na­­gyon szép , új sikerei lesznek. Zsuzsa nem nézett a tükör felé. — Fütyülök az új sikerekre, — mondta félig daczosan, félig mosolyogva.­­ — Ugyan miért? Az nagyon szép. Hó­­doló szolgák serege, fölizgatni és ki nem elé­­gíteni őket, érteni önmagát szeretni . . . és szeretni senkit, csak — Téved, én megértem magát, Béla, — szólt Zsuzsa, egyet lépve Kós felé. — Nem. Az, a­ki megért és az, a­ki sze­­relemre vadít, úgy látszik, ritkán egy sze­­mély. Talán soha. Kár. De most kérem Zsuzsa, nagyon szép, és most kérem, a kocsi rögtön itt lesz. Kérem, ne kínozzon. Men­­jen a bálba, én meg búcsúzom. — Tudom. Az Adriára készül. — szólt Zsuzsa odalépve a férfi mellé és kezét a férfi vállára téve, keze reszketett. Szeme ki­­hívó mosol­lyal mélyedt a férfi szemébe. — Tudja-e, hogy még nem is kért arra, hogy ne menjek a bálba ? — Nem. Mert vagy szeret, vagy megy. És hát — felöltözött, megy, befejeztük. ^Meghajolt és el akart fordulni, de ekkor Zsuzsa a nyakába borult. Hevesen, szorosan karolta át a nyakát és az arczát a férfi arczához nyomta és szakadozottan, félig nem vetve, félig akaratoskodva mondta : — Béla, vigyél engem is . . . az Adriára. A férfi átkapta a derekát és — az a jele­­net következett, melyet Kató a moziban nem tudott nézni. És mikor már kibonta­­koztak az ölelésből, vagy Zsuzsa vetette magát újra a férfi karjába, vagy a férfi kapta újra magához, végre a díványra el=> tette a könnyes szemű lányt és melléje ülve, most már szelídebben karolva át, mosolyogva szólt . A HORTHY-CSALÁD A GÖDÖLLŐI KASTÉLY ELŐTT.

Next