Vasárnapi Ujság – 1920
1920-09-26 / 18. szám - Horthy Miklós kormányzó családjával a gödöllői parkban (2 kép) 18. szám / Arczképek, Hazaiak - MacSviney corki polgármester 18. szám / Arczképek, Külföldiek - A budapesti postások ünnepélyéről (2 kép) 18. szám / Időszerű illusztrácziók - A Duna áradása Budapestnél (3 kép) 18. szám / Időszerű illusztrácziók - Az Ernst-múzeum kiállításából: Gy. Sándor József: Mosónők - Pentelei Molnár János: Almák - Beck Vilmos: Önarczkép - Rákosi Sándor: Önarczkép 18. szám / Műtárgyak - A háborúban elesett hősök emlékére állított emlékmű Pilis-Vörösváron 18. szám / Táj- és útiképek, Hazaiak - A budapesti XI. árúminta-vásár a városligeti iparcsarnokban 18. szám / Természettudomány; ipar; gazdaság - Kendertilolás 18. szám / Természettudomány; ipar; gazdaság - Mózes öt könyvének legrégibb kézirata 18. szám / Vegyes tárgyúak; illusztrácziók; térképek; hasonmások stb.
1998. szám. 1920. 67. évfolyam. — No, no, most megsértett minket. — tiltakozott Zsuzsa. — Tudja, hogy nem akarom sérteni. — Honnan tudnám? Szentimrey haragos pillantást vetett Zsuzsára. — Persze. Maga csak azt tudja, amit tudomásul akar venni. De hát igaza van. Akinek nem tetszik, maradjon távol a nőktől. — Mint maga. — Mint én, azelőtt mindig. Ami a mozit illeti, ritkán látogattam meg és soha más a kép, mint egyedül. Újra elsötétült a terem, humoros kép következett. Mindenki nevetett, Kató is, Szentimrey csak mosolygott, kicsit savanyú mosolygással. — Nézze, — súgta Kató s kezét rátette Szentimrey kezére, — ha a homályt megszokta a szeme, láthatja, hogy a maga kislánya nem a képet nézi, hanem minket les. Kató észrevette, hogy Szentimreynek meg reszket a keze, a mint Zsuzsáé hozzáér, s az ajka is megreszket. Zsuzsa is észrevette s egyetértően mosolyog Katóra, de Kató nem tud visszamosolyogni. Vége a mozinak, kitódulnak. — Akadt néhány jó felvétel, különben ostobaság volt az egész, — mondja Szentimrey. S közben elhaladnak a várakozó kis szobalány mellett. Szentimrey odaadja a szoba kulcsát és hazaküldi a daczra szorított ajkú leányt. És elkíséri őket az intézetig. — Két hét múlva eljössz hozzánk, Kató? — kérdi búcsúzáskor Zsuzsa. — Nem, jobb, ha nem. — feleli Kató, alig hallhatóan. — Ahogy akarod, Tiszabogár. Majd eljövünk és sétálunk egyet. Elmegy, Kató besiet a nappaliba és leül a helyére. A gyöngeség annyira elfogja, hogy lépni sem tudna most. Pedig a lányok közül sokan kint járnak az udvaron, mert nem szél fúj már, csak szellő incselkedik a kendős rojtokkal. Már igazán tavasz lesz nemsokára. XXI. A farsang utolsó hétfője alkonyodott. Zsuzsa énekelt, zongorán kísérte önmagát, Kós a kottát forgatta. A társalgóban ült két nő és egy férfi, akik megkérték Zsuzsát, hogy muzsikáljon. A Schubert a dalok után ment vette elő és a Habanerát énekelte. Carl — Milyen tüzes lány, — súgtak össze a hallgatók, pedig nem is láthatták, hogy Zsuzsa nem a kottára nézett, hanem Kósra, neki énekelt. Kós visszanézett s keze gépiesen fordított egy-egy lapot, már el is fordította a Habanerát, zavarba jön Zsuzsa, ha hirtelen elfelejti a dalt s a hangjegyeket kell lejátszania. De végigdalolta így, mintha a fényes férfi szemből olvasta volna. Felállt és becsukta a zongorát. A három hallgató kedveskedőn tapsolt és újrázott. — Nem lehet többet, — mondta Zsuzsa, — öltöznöm kell, nagy murira készülök ma. Indult a folyosóra, a lépcsők felé. Kós kisérte előbb hallgatagon, majd, mikor Zsuzsa még csak az első lépcsőre tette a lábát, indulatosan szólalt meg: — Ne menjen ma! — Miért ? — kérdezte Zsuzsa meglepődve. — Mert meg kell mutatnia, hogy szeret-e engem, vagy mást szeret, vagy gyakorolja magát mindegyikünkön. Vagy ... de hisz minek soroljam el az eshetőségeket ? Megy vagy marad? Feleljen! — S kézenfogva visszatartotta Zsuzsát. A lány nevetett. — De hát miért kiván tőlem eféle bolondot ? Nem értem. — Mert szeretem. Hiszen rég tudja, észre vette. De azért épp úgy bolondítja Vártánt és Szentimreyt, akikre fütyül, mint Kertészt, akire nem tudom, fütyül-e ? Különben Kertész a legokosabb ember, mert ő míg magával flrtöl, viszonyt folytat egy szép asszonnyal, Ankával, akit mutattam magának egyszer az utczán. — Nagyszerű! Múltkor a templomban egy katonatiszttel volt. De mit törődöm én vele? Fütyülök Kertészre. Ide stova már három hónapja. — Ügy ? Ennnek örülök. Tehát ma — itthon marad ? — Csúnya, követelő maga, Béla. Hát nem megmondtam egyszer, hogy csak egy embernek fogok nyilatkozni Kertészről, annak, akit . . . No, emlékszik ? — Igen ... Ez azt jelenti, hogy szeret. De ez nem elég. — Ejnye! — kiáltott fel Zsuzsa, most már igaz haraggal s kihúzta a kezét a Kósé=ból. De ő újra megragadta. — Nem elég. Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy ezzel beérem s most már hű csatlósaként kisérem mindenhova, ahol ünnepelteti magát s örömmel lesem, hány új sikere van. Nem, az én szememben csak az a siker szá= mit, ha meg tudja tartani, meg tudja becsülni, állandóan izgatni tudja az én szerelmemet. Ha igazán szeret, nem megy oda, ahova én nem kívánkozom és nem másoknak akar tetszeni, hanem nekem . . Zsuzsa csodálkozva nézte a nyugalmából kikelt férfit, aki hátraszegett fővel, kipirultan beszélt. Újra kirántotta a kezét és fölé szaladt a lépcsőn. A fordulónál megállt és villogó szemmel nézett vissza Kósra, aki utána sietett. — Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy én rabszolgája leszek annak, akit szeretek. Nem, én nem vagyok az a természet és nem vagyok tizenhat éves. A férfi már elérte és egészen melléje lépett. — Itthon marad, vagy csak futó szeszélye voltam. Oly forrón és oly parancsolón nézett a lányra, hogy az erősnek és parancsolónak érezte és szinte megingott, hogy odaboruljon a férfi vállára, de a férfi alakja kemény és mozdulatlan volt, karja mereven feszült két oldalán s most a lány szegte hátra a fejét. — Megyek. Ha akar, másfél óra múlva bejöhet és megnézheti, szép vagyok-e és jól áll-e a családi ékszer, amit apa hozott el a múlt héten. tett Még egy tüzes, de daczos pillantást nem sietett a férfire s fölszaladt a lépcsőre és be a szobájába, még hallotta Kós szavát: „Zsuzsa, maga döntött s azt hiszem, így a legjobb mindkettőnknek." De azt is hallotta Zsuzsa, hogy bevágta maga mögött Kós az ajtót. Izgatottan öltözködött Zsuzsa, olyan szép akart lenni, amilyen még sohasem volt. A fodrásznőnek többször is elölről kellett kezdenie munkáját. Végre elkészült. Aranyossyné nagyon elégedett volt, úgy találta, hogy szép gyermeke feltűnően szépül. Jó húsban van, „szép a de colletagea." Elmúlt másfél óra. Virág jött Vártántól. Hosszú perczek teltek, Zsuzsa folyton az óráját nézte és reszketett a várakozástól,de ő úgy gondolta, hogy a dühtől. Elmúlt két óra azóta. Az anyja is egészen elkészült, nemsokára itt kell lennie a kocsinak. Valaki kopogott a másik szoba ajtaján, Aranyossyné átment oda. Kósné jött. „Persze, fess vagy lelkem, mint rendesen és persze Zsuzsa is csinos lesz." A hangjában levertséget érzett a hallgatózó Zsuzsa, akinek nem volt most kedve Kósné előtt megjelenni. — Mi bánt téged, rosszul érzed magad ? — kérdezte Aranyossyné Kósnétól. — Nem, hanem a fiam . . . Nem tudom, mi lette, oly lehangolt s oly rosszul néz ki. S hirtelen , a fejébe vette, hogy leutazik az Adriára. És most akarja felkeresni az igazgatóját valamelyik kávéházban, hogy a szabadsága dolgát megbeszélje. Talán már el is ment. Meglep. Sohse szokott ilyen váratlan elhatározásokkal . . . Zsuzsa halkan kilépett szobája ajtaján és Kósék szobája felé ment. Az ajtó előtt meg állt, megint hátraszegte a fejét. Bemenjen vagy visszaforduljon ? Bekopogott. — Szabad! — felelt egy kelletlen hang. Zsuzsa kinyitotta az ajtót és állva maradt a küszöbön. Kós szemben állt vele, felöltővel a karján. — Kérem, Zuzsa, lépjen be, ha nem akarja, hogy a szobalányok lássák, hogy nincs itt az anyám. Parancsoljon ide a nagy tükörhöz és gyönyörködjék magában. Nagyon szép , új sikerei lesznek. Zsuzsa nem nézett a tükör felé. — Fütyülök az új sikerekre, — mondta félig daczosan, félig mosolyogva. — Ugyan miért? Az nagyon szép. Hódoló szolgák serege, fölizgatni és ki nem elégíteni őket, érteni önmagát szeretni . . . és szeretni senkit, csak — Téved, én megértem magát, Béla, — szólt Zsuzsa, egyet lépve Kós felé. — Nem. Az, aki megért és az, aki szerelemre vadít, úgy látszik, ritkán egy személy. Talán soha. Kár. De most kérem Zsuzsa, nagyon szép, és most kérem, a kocsi rögtön itt lesz. Kérem, ne kínozzon. Menjen a bálba, én meg búcsúzom. — Tudom. Az Adriára készül. — szólt Zsuzsa odalépve a férfi mellé és kezét a férfi vállára téve, keze reszketett. Szeme kihívó mosollyal mélyedt a férfi szemébe. — Tudja-e, hogy még nem is kért arra, hogy ne menjek a bálba ? — Nem. Mert vagy szeret, vagy megy. És hát — felöltözött, megy, befejeztük. ^Meghajolt és el akart fordulni, de ekkor Zsuzsa a nyakába borult. Hevesen, szorosan karolta át a nyakát és az arczát a férfi arczához nyomta és szakadozottan, félig nem vetve, félig akaratoskodva mondta : — Béla, vigyél engem is . . . az Adriára. A férfi átkapta a derekát és — az a jelenet következett, melyet Kató a moziban nem tudott nézni. És mikor már kibontakoztak az ölelésből, vagy Zsuzsa vetette magát újra a férfi karjába, vagy a férfi kapta újra magához, végre a díványra el=> tette a könnyes szemű lányt és melléje ülve, most már szelídebben karolva át, mosolyogva szólt . A HORTHY-CSALÁD A GÖDÖLLŐI KASTÉLY ELŐTT.