Vasárnapi Ujság – 1920
1920-09-26 / 18. szám - Kosztolányi Dezső: Álmatlan éj (Annette v. Droste Hülshoff) 208. oldal / Költemények
208 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 18. szám, 1920. 67. évfolyam. — Zsuzsikám, összegyűrődött a ruhád és nem maradt púder a decoutageodon, nem mehetsz a bálba. — Fütyülök a bálra, — kaczagott fel izgatott kaczagással Zsuzsa és a férfi vállára hajtotta fejét és a szemét fölfelé fordította, míg megtalálta a Kós szemét és akkor bejött Kósné. Zsuzsa föl akart ugrani, de a férfi kényszerítette, hogy úgy maradjon. Kósné elpirult, pillanatig hallgatva állt, azután kissé zavartan elmosolyodott. — Mindenfelé keresnek téged, Zsuzsa, in=dulnod kell . . . • — Zsuzsa fütyül a bálra, anyám. — És helyette te tánczolsz, fiam, látom. Ekkor már Zsuzsának sikerült kiszabadulnia és zavartan igazgatta a frizuráját. — Hát mit csináljak? Velem akar jönni az Adriára. Én meg inkább elhalasztom az utazást. Aranyossyné lépett be. — Itt van a lányom ? — kérdezte izgatottan. — Itt nincs, — felelt Kós, ünnepélyes tartásban állva Aranyossyné elébe. — Hát ez ki ? — kérdezte Aranyossyné tréfásan, de csodálkozó pillantást vetve meg sem mocczanó lányára. — Ez az én menyasszonyom. — Pardon, nekem is van szavam, — szólt Aranyossyné félig-meddig megrovóan. — Sőt az apjának is. — Igazán Béla, nem így illik. — mondta Kósné. — Oh, bocsánat, hát Zsuzsika nem szülei engedéllyel akart az Adriára jönni? — kérdezte Kós játszott ijedtséggel. Aztán elkomolyodott, kézenfogta a leányt és a két anya elé vezette. És megjelentek az anyai könnyek. Másnap délben Vártán felküldte a név jegyét, Zsuzsa lement a társalgóba. — Köszönöm a szép virágokat. — Miért nem jöttek el, Zsuzsa ? Éjfélig nem hittem, hogy elmaradnak. De úgy látom, nincs faj, pedig attól féltem. — Egy kis családi baj. — szólt Zsuzsa mosolyogva. — Majd elmondom. — Éjjel egykor iderohantam. De persze, akkor már nem mertem érdeklődni. — Aki mer, az nyer. — Ugy ? Hát akkor szaván fogom. Tudja, hogy szeretem és bár magával sohasincs tisztában az ember . . . — Ugyan, kedves Vártán. Mondja azt, hogy inkább akibe nem vagyunk szerelmesek, ez megtesz rejtélyeknek minket, csak ne kelljen tisztában lennie. — Tehát nem szeret! — tört ki Vártán elkeseredéssel. Zsuzsa vállat vont. — Béla nem engedi. — Béla! Kós Béla?! Micsoda jogon? — Hát ez éppen az a családi baj. Béla nagyon energikus és én a titkos menyasszonya lettem. Vártán nagyot nyelt. — Ugy. Gratulálok és remélem, hogy mielőbb visszamegy a parti. — Látom, hogy jó barát, vállalná Béla keresztjét. Három hét múlva yártán szobájában hárman voltak együtt. — Hátat fordítok ennek a nyavalyás intézetnek, — mondta Hollós és a szoba felé fordulva elhelyezkedett az ablakpárkányon.— Ennek az ablaknak a bűne, hogy három barátom közül kettő megnősül. — Kettő? — kérdezte Kós és Vártán egyszerre. — No igen, mert te Gyurka felcsapsz házi barátnak és ez, vagy tényleges nősülés, egyre megy. — Ne arczátlankodj, — szólt tréfásan megfenyegetve őt Kós. — Szó, a mi szó, Béla nem szépen viselkedett, — panaszkodott Vártán. — Milyen alapos indokolással tiltakoztál az eshetőség ellen, hogy rokonodba beleszeress és ime! — Bocsáss meg, és jegyezd meg, hogy a nyelvben és a szerelemben nincs következetesség. Később eljött Szentimrey. — Hol voltál? A gyászhír, akarom mondani, a titkos eljegyzési hír óta nem lát=tunk. — fogadta Hollós. — Dolgozom. — felelte Szentimrey. — Mi a csuda? Tán anyagot gyűjtesz? — Nem, dolgozom. Az a kislány úgy gondomat viseli, mindennel el vagyok látva, oda készíti a papírt, jegyzeteimet, mindent és dolgozom. S nem művelt ugyan, de élénk eszű, sok mindent meg lehet vele értetni. A három férfi összenézett. — Mi ütött hozzád Szentimre, már te is nőről ábrándozol ? — kérdezte Hollós. — Hát — meg kell becsülnöm, úgy ragaszkodik hozzám. — Te! — tán elveszed? — kérdezte nem vetve Hollós. — Már elvettem, — mondta halkan. A három barát szótlanul meredt rá. — Örülök, hogy ily hamar megvigasztalódtál, — szólalt meg Kós. — De hiszen ez éppen a kétségbeesett cselekedet. — szólt Hollós. — Értsétek meg. Megkívánta Zsuzsát, elvett egy másik nőt. Mindig mondtam, hogy bajt csinál az a gazember intézet! Megfordult és öklével megfenyegette a szemközti nagy kertet. — És meg sem hívtál minket, — tette a szemrehányást Vártán. — Egész csöndben volt. Az anya nem akarta hinni, hogy elveszem és el akarta küldeni vidékre . . . — Alaposar bebizonyítottad az igazadat, — nevetett Kós. — No, Hollós Ödön, most Ön következik, — szólt Vártán tréfás ünnepiességgel. — Elvette talán titokban a kis kóristalányt ? — Ellenkezőleg! Tegnap szakítottam vele, — felelt komoran Hollós. — Üres szíve ... — Megtelt, — folytatta még mindig komoran Hollós és elővette bőrtárczáját. Lassan kinyitotta a tárczát, kivett egy levelet, a levélből egy fényképet, balkezével barátainak nyújtotta, jobb öklével az ablak felé fenyegetőzött: — Az a gazember intézet! A fényképen Joli mosolygott, Zsuzsa vidéki barátnője. (Folytatása következik.) MAC SWINEY, A CORKI POLGÁRMESTER, AKINEK ÉHSÉGSZTRÁJKJA IZGALOMBAN TARTJA EGÉSZ ANGLIÁT. Lehunyt a nap, bíbor komoly pompába s a hullámtaréj hegyén jött a bús ködgomoly, a csillagtalan éj! —• Távolban messze zaj zizeg — most üt fizet. Az élet ámolyog, lassan motozván, az ágyasházak most csukódnak ép; görény sunyítva illan a csatornán, és a padlás gerendájára lép. álmos üsző bóbiskol el mogorván, ló rúgkapál az istállóba még, liheg-piheg, alélva fáradottan, majd elterül petyhüdt, bús hassal ottan. Hogy illatoz az orgona, mily kábítón, mily áthatón, az ablakon oly zordon a a fák rajza, innen láthatom. A mutató előre megy, most tizenegy. • Óh csoda éber szender, álomélet, átok vagy áldás, fájó, jóleső — harmat csókolta lázassá az étet és a homály mint permeteg eső hűsíti az orczámat, majd megéled a függöny-állvány és hintázva nő a padlaton a czimer a magasban mint polyp úszik, imbolyogva lassan. Agyamba zúgó vér kering! Fönt zajt hallok, alattomost, recseg a kis asztalka, ing, minthogyha kulcs nyitná ki most. Virraszt a fürge óra — már éjfélre jár. [félve lebben Mily szellemhang ez? Gyöngén, mint amikor megzizzen a pohár, most visszafojtott sírás búg a csenden, s az orgonák panassza szálldogál, tompábban, a könnyektől édesebben, viaskodik a vágy, a bús, sóvár, — a fülemile, ez nem éber ének, így csak álmukban sírnak a szegények. Most kő gurul és hull a máz, reng a torony, a rozoga, manó zörömböl, kaparász, gyors szélrohamtól mozog a fa lombos árnya mindenütt; —= és egyet üt. Hogy váltakoznak a felhő-gerezdek! Mint lámpa sírból kél elő a hold s a kék aczél utczán a fénye reszket, az orgonákra lágyan lehajolt, minden levélkét szikrákban feresztett, az ablak rajza a nyoszolyámra folyt, s a sápatag sugártól levetitve , a ráma közt a lombárny puha csipke. Aludni vágyom csöndesen, mig rám lehel a hold, a szűz, s a suttogó gallyat lesem, vérembe tűz, a lombba tűz, fülembe hal és tompa nesz, — két óra lesz. És egyre tisztább ez a drága dallam, a kedves és a csengő nevetés Daguerreotypek rajzolódnak halkan a paplanomra s mind olyan mesés, fényes hajat látok, dús omlatagban, mint fénybogár tündöklik a szem és lassan, szelíden nedves kék lesz immár s egy szép fiú ül csöndben lábaimnál. És föltekint, lelkes beszéd nézése, soha ily szemet, játszódva nyújtja a kezét, majd visszarántja és nevet ; kakasszó, az órám felel, hármat ver el. Hogy felriadtam, óh te drága pajzán kép tovatűntél, mint a terhes éj! Szürkül az ég, magát köddel felajzván, nem szikráz a harmat se, a kevély, ezüstös holdnak rozsda van a pajzsán, és dünnyögés kel az erdőkbe, mély, az eszterhéjon fölcsivog a fecske, halkan, lidérczes mély álomba esve! ÁLMATLAN ÉJ. Annette von Droste Hülshoff. Az udvaron száll a galamb és a hajnaltól részegebb, kakas kukorít és alant vadkán mocorog már az eb, istálló nyílik, döng a légy — az óra négy. Már ég kelet —a nagy virradt tűz te! Hogy terjed-gerjed, minden énekel, a lanka és az erdő, összefűzve, az élettől gyöngyöt dob a kehely, a kasza csörren, sólyom száll, a büszke pagonyban fölzeng a friss kürti jel, és mint a jéghegy olvad el az álom a lángoló és perzselő határon. Kosztolányi Dezső.