Vasárnapi Ujság – 1920
1920-09-26 / 18. szám - A budai kastélyok kincsei. A régi Pestbuda történeteiből. Váradi Antal 212. oldal / Történelem és rokontárgyúak
214 18. szám. 1920. 67. évfolyam: napról-napra kevesebbet olvasnak . . . magam után ítélve, mint az egyszeri ember mondá. ..Kíváncsi csak arra vagyok, hogy mit szólt volna az öreg asszony, ha csakugyan fojtogatni kezdem ... Az ember könnyen elképzeli, hogy mi történt volna, ha ... de mindig marad egy kis rés, amelyiken keresztül az előre nem látott véletlen befura«kodik. Semmi sem megy talán úgy, ahogy az ember végbe soha pont elgondolta . . . Ez épen az, ami engem cselekvésre késztet . . . Oly keveset cselekszik az ember!... „Történjék meg minden, ami megtörténhetik!"' így értelmezem én a Teremtést . . . Szerelmese vagyok a lehetőségeknek . . . Ha én volnék az Állam, becsukatnám magam. „Nem valami szórakoztató ennek a Flamand Gáspárnak a levelezése, melyet a magamé helyett felvettem a bolognai postán. Nem volt benne semmi, amiért érdemes lett volna visszaküldeni neki. „Istenem! Milyen kevés emberrel találkozunk, akinek szívesen kutatnók át a pod= gyászát!... És mégis alig van köztük olyan, kiből egy«egy szóval vagy egy-egy mozdu« lattal nem tudnók a legkülönösebb vissza« hatást kiváltani! . . . Bábuk gyűjteménye az egész emberiség, de biz' Isten! a drótok nagyon is láthatók! Az ember az utczán csak Olcsó Jánossal és tartalmatlan fráterrel találkozik. Illik-e valamirevaló úriemberhez, kérdem tőled Lafcadio, ezt az egész tréfát komolyan venni ? . . . Csomagoljunk, gyerünk! legfőbb ideje! Meneküljünk egy új világba, hagyjuk el Európát és rúgjunk egy nagyot rajta . . . Ha getén az erdők mélyén még van Borneoszi, valami elkésett emberszabású majom, gyerünk oda megvizsgálni egy elképzelhető emberiség lehetőségeit! . . . „Szerettem volna Protost viszontlátni. Biztosan Amerikába hajózott. Azt állította mindig, hogy csak a chicagói barbárokat becsüli valamire . . . Ezek a farkasok nem elég élvezetesek az én ízlésemnek : macskatermészetű vagyok. Gyerünk tovább. „Az a szelid covigliaroi pap nem mutatott nagy hajlandóságot arra, hogy elrontsa azt a fiút, akivel beszélgetett. Nyilván az ő gondjára volt bízva. Szívesen megbarátkoztam volna vele; nem a pappal természetesen, hanem a fiúval . . . Milyen szépek voltak a szemei, amikor rám nézett! Ép oly aggódva keresték az én tekintetemet, mint enyémek az övét; én azonban elfordítottam szememet . . . Öt évvel sincs talán fiatalabb nálam, tizennégy vagy legfeljebb tizenhat éves lehet ... Mi voltam én abban a korban ? Vágyaktól izzó csemete, akivel szeretnék ma találkozni; azt hiszem, nagyon tetszeném magamnak . . . Faby bácsit kezdetben egészen megzavarta, annyira megszeretett engem ; jól tette, hogy megvallotta anyámnak, leült. Engem mert ezután szive megkönnyebb mennyire bosszantott a viselkedése! ... Amikor később az Aurés-ben megvallottam ezt neki a sátor alatt, jót nem vettünk a dolgon . . . Szívesen viszontlátnám ma is; bosszantó, hogy meghalt. Gyerünk tovább. „Az bizonyos, hogy nem akartam tetszeni a papnak. Kerestem, micsoda kellemetlenséget mondhatnék neki , és csak kedvességek jutottak az eszembe . . . Mennyire iparkodnom kell, ha nem akarok rokonszenvet kelteni. Pedig már csak nem ehetem fokhagymás ételt, mint Karola tanácsolta . . . Isten nem! Felejtsük el ezt a szegény lányt! Legközepesebb élvezeteimet neki köszönöm . . . De honnan jön ez a különös öreg?" A folyosóra nyiló tolóajtón keresztül Fleu rissoire Amadé lépett be. Fleurissoire egészen a Frosinonei állomásig egyedül utazott szakaszában. Amikor a vonat megállt, egy bizonytalan életkorú olasz szállt fel a kocsiba, nem messze tőle foglalt helyet és tekintetét reá meresztette. Fleurissoire ezt a tekintetet annyira sötétnek találta, hogy menten tovább állott. A szomszédos szakaszban Lafcadio ifjui bája, éppen ellenkezőleg, magához vonzotta. — Milyen kedves fiu! .Csaknem gyermek még, — gondolá magában. — Nyílván vakáczióra utazik haza. Milyen jól van felöltözve! , Tekintete kristálytiszta. Valóságos megnyug«vás lesz rám nézve levetni előtte bizalmatlanságomat! Ha ért francziául, szívesen be«szédbe bocsátkozom vele . . . Leült, szemközt vele, az ajtó melletti sarokban. Lafcadio felhajtotta Kasztor«kalapja karimáját és komor, látszólag közönyös tekintettel szemügyre vette az idegent. — Mi közösség van e között a majom közt és én köztem ? — vetette fel a kérdést magában. — Úgy látszik, ravasznak képzeli magát. Miért mosolyog rám ? Azt hiszi talán, hogy hogy vannak meg fogom csókolni! Hihetetlen, asszonyok akik meg tudnak csókolni egy öreg embert! . . . Nagyot nézne, ha megtudná, hogy írást vagy nyomtatást folyékonyan tudok olvasni hátulról vagy a világosság felé tartva a másik oldalról, tükörből vagy itatásról. Három évi tanulás és két évi gyakorlat s mindez csak a művészet kedvéért. Cadio, kicsikém, a feladat ez: bele akaszkodni ebbe az életbe. De hogyan és hol?... Talán megkínálom czukorral. Akár elfogadja, akár nem, legalább megtudom, hogy milyen nyelven beszél. — Grazio! Grazio! — köszöni Fleurissoire és nem fogadta el. — Semmit sem lehet kezdeni ezzel a talpirral. Aludjunk! Lafcadio szemére hajtotta ismét kalapja karimáját és visszaálmodta ifjúsága egy emlékét. Ott látta magát abban az időben, a mikor még Cadionak hivták, abban az elátkozott kastélyban a Kárpátok élén, melyben két nyarat töltött anyjával, az olasz Baldi és Bielkovski Vladimir herczeg társaságában. Szobája egy hosszú folyosó végén van; ez az első esztendő, hogy nem alszik anyjával egy szobában ... A rézkilincs oroszlánfejet ábrázol és nagy szöggel van az ajtóhoz erő«sítve . . . Istenem! mily tiszta minden érzékelés emléke! . . . Egy éjszaka legmélyebb álmából riad fel és azt hiszi, álmodik, ami kor ágyánál bácsikája, Vladimir jelenik meg. Vladimir óriás, de most még nagyobbnak látszik, olyan, mint egy valóságos látomás. Hosszú, rozsdaszín bő kaftán van rajta, bajusza lelóg és olyan hálósapka van a fején, mely a perzsa turbánra emlékeztet s a megjelenését még hórihorgasabbá teszi. Tolvaja lámpást tesz az asztalra az ágy mellé, kissé eltolva ezáltal Cadio zsebóráját és egy zacskó golyót. Cadio első gondolata az, hogy talán meghalt az anyja vagy beteg; épen meg akarja kérdezni Bielkowskit, amikor ez ujját ajkára emelve, int neki, hogy keljen fel. A gyermek sietve belebújik otthoni ruhájába, melyet fürdő után szokott felvenni, s amelyet a bácsika a székről feléje nyújt; mind ezt azonban összevont szemöldökkel és olyan pillantással teszi, mely komolyságra int. Cadio annyira bízik Vladiban, hogy csöppet sem ijedt meg, belebújik papucsába és utána indul, kíváncsiságát fokozza Vladi viselkedése és most is valami mulatságot remél. Kimennek a folyosóra, Vladimir elől halad, nagy komolysággal és titokzatosan, messzi előre tartja maga előtt a lámpát. Az ember azt hinné, hogy valami szertartást visznek végbe vagy egy menetet követnek. Cadio eleinte szinte támolyog, mert álom képei még nem hagyták el teljesen, a kiváncsiság azonban agyát. Édesanyja csakhamar tisztára söpri az ajtaja előtt mind a ketten megállnak egy perezre és fülelnek : semmi nesz, az egész ház alszik. Kiérve a lépcsőkhöz, valami hortyogást hallanak ; az egyik inas alszik a padlás melletti szobában. Lemennek a lépcsőn. Vladi óvatosan lépked a lépcsőkön , a legkisebb reccsenésre is dühös arczczal visszafordul, úgy, hogy Cadio alig képes visszafojtani nevetését. Az egyik lépcsőre külön figyelmezteti, nehogy rálépjen, de olyan komolyan, mintha valami nagy veszedelmet kellene kikerülni. Cadio nem akarja elrontani örömét azzal, hogy megkérdezze, szükséges-e ez az óriási óvatosság ? Belemegy a játékba és végigcsúszva a korlátón, nem érinti a lépcsőfokot . . . Vladi annyira mulattatja, hogy a tűzön keresztül is utána menne. Amikor leérnek a földszintre, leülnek az utolsó előtti lépcsőfokon, hogy kifújják magukat. Vladi orrán keresztül felsóhajt, mintha ezt mondaná : megmenekültünk. Tovább indulnak. Mekkora óvatosságot fejtenek ki a szalon=ajtó előtt! A lámpás — most Cadio tartja kezében — oly különös módon világítja meg a szobát, hogy a gyermek alig ismer rá; óriási nagynak tűnik fel előtte; kis holdfény siklik be az ablaktáblák között; az egész szoba valami természetfölötti nyugalomban fürdik; az ember azt mondhatná, egy mocsár, melybe titokban vetik ki a hálót; pedig bár minden tárgyat megismer, és minden a helyén van, most először érti meg mindennek a különösségét. Vladi a zongorához közeledik, kinyitja, ujja hegyével megérint néhány billentyűt, melyek gyenge hangot adnak. Hirtelen a zongora fedele csúszni kezd és órási robajjal lezuhan a földre (Lafcadio még az emlék hatása alatt is megborzong). Vladi hirtelen a lámpához rohan és eloltja s egy karos székbe veti magát, Cadio pedig az asztal alá bújik ijedtében. Mindketten sokáig a sötétségben maradnak mozdulatlanul és fülelnek ... de nem történik semmi; nem mozdul semmi az egész házban; csak a távolban egy kutya a holdat ugatja. Ekkor aztán halkan, lassan, Vladi ismét meggyújtja a lámpát. Micsoda arczkifejezéssel nyitja ki az ebédlő« szekrény zárát! A gyermek tudja, hogy ez csak játék, de úgy látszik, mintha a bácsi komolyan venné. Szaglász mindenfelé, mintha keresné, honnan jön a legjobb szag, megtalált egy üveg tokaji bort, két kis pohárkát megtölt vele és kétszersültet márt bele; ajókára tett ujjal Cadiót kocczintásra szólítja fel, a kristályüveg alig hallhatóan megcsörren ... Az éjszakai lakoma befejeztével Vladi ismét elrak mindent a legnagyobb rendben ; Cadióval együtt kimossa az üvegeket a vizi vezeték csapjánál és megtörülgeti azokat. A palaczkot bedugaszolja, a kétszersültes dobozt visszateszi helyére, aprólékos gonddal elsöpri a morzsákat s még egy utolsó pillantást vet a szekrénybe, hogy minden rendben van-e . . . Köd előttünk, köd utánunk! Vladi visszakíséri Cadiót szobájába és mély köszönéssel búcsúzik el tőle. A gyermek folytatja álmát ott, ahol elhagyta és másnap reggel már azt sem tudja, ébren volt-e, vagy pedig álmodott. Különös játék egy gyermekkel! Mit szólt volna hozzá Gyula ? . . . Lafcadio lecsukta szempilláit, de nem alszik, nem tud elaludni. — Ez a kis öreg, akit itt érzek a közelemben, azt hiszi, hogy alszom, — gondolja magában. — Ha kinyitnám szememet, azt látnám, hogy rám néz. Protos az állította, hogy különösen nehéz dolog egy időben színlelni és egyszersmind figyelni is; ő alvást art Krausz Lajos szoborműve. A HÁBORÚBAN ELESETT HŐSÖK EMLÉKÉRE ÁLLÍTOTT EMLÉKMŰ PILISVÖRÖSVÁRON.