Vasárnapi Ujság – 1920
1920-09-26 / 18. szám - A budai kastélyok kincsei. A régi Pestbuda történeteiből. Váradi Antal 212. oldal / Történelem és rokontárgyúak
4. szám, 1920. 67. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. , 207 állította, hogy fel tudja ismerni a színlelt alvást a szempillák rezgéséről ... Én azonban ezt is elnyomom most, Protos maga is tévedésbe esne . .. A nap lenyugodott, dicsősége utolsó sugarai is elhalványodtak és Fleurissoire meghatottan szemlélte a természeti képet. Hirtelen a kocsi boltozatán kigyulladt a villany, ez a hirtelen brutális világosság az alkony enyhe színei után. Attól való félelmében, hogy a fény megzavarhatja szomszédja álmát, Fleu*rissoire fordított egyet a kapcsolón, ami nem vezetett teljes sötétségre, hanem csupán átvitte az áramot a középső égőből egy kisebb kékszínű mécsesbe. Fleurissoire ítélete szerint nyilván még ez a kék amponna is kelleténél több világosságot terjesztett, mert még egyet fordított a kapcsolón, mire a mécses is kialudt, helyette azonban a két fali lámpa gyulladt ki, melyek még jobban bántották a szemet. Még egy fordítás s ismét a mécses gyulladt ki, itt megállapodott. — Mikor szűnik meg végre ez az ember játszani a villannyal? — gondolá magában Lafcadio türelmetlenül. Mit csinálhat vajjon most? (Nem! Nem fogom felemelni a szempillámat.) Most áll . . . Vájjon érdekli-e a podgyászom? Bravó! Megállapítja, hogy nyitva van. Azért, hogy a kulcsot rövid idő múlva elveszítsem, bizony nem volt érdemes Milanóban olyan bonyolult zárszerkezetet tétetni rá, melyet azután Bolognában fel kellett töretni! A felakasztható lakat legalább mindig könnyen pótolható... Szent Isten! Leveti a kabátját? Mégis csak oda kell néznem. Fleurissoiret nem a Lafcadio podgyásza érdekelte, hanem új gallérját akarta begombolni és azért vetette le kabátját, hogy ezt könnyebben megtehesse; az erősen kikémé* nyített anyag azonban olyan kemény volt, mint a kő és minden igyekezete hiábavaló* nak bizonyult. — Nem látszik boldog embernek, — je* gyezte meg magában Lafcadio. — Valami fisztula vagy más rejtett betegség kínozhatja. Segítsek neki? Egyedül sohasem fog boldogulni ... De mégis! A gallér végre engedett a gomb nyomásának. Fleurissoire erre felemelte nyakikendőjét a párnáról, hova kalapja,,kabátja és maniettái mellé letette s az üvegajtó elé állva, megpróbálta, mint Narciss a habok*ban megtalálni és megkülönböztetni a tájtól a maga képe mását az ablaküvegben. — Nem láthatott eléggé. Lafcadio felgyújtotta a lámpát. A vonat ekkor egy hegy lejtőjét szelte keresztül, melyet az ablakon keresztül látni lehetett. Minden egyes szakasz kivetődő világossága egy,másután következő fényes négyszögeket vetett a hegyoldalra s ezek ott tánczoltak a vonat mellett és minduntalan változtatták alakjukat a föld alakjához és lejtéséhez képest. Egyikében ezeknek a négyszögeknek Fleurissoire bohókás árnyéka tánczolt, a többi üres volt. — Ki látá vájjon? — gondolta magában Lafcadio. — Itt a kezem ügyében, egészen közel van ez a kilincs, könnyen kinyithatom az ajtót, azonnal engedne, előre hagyná esni; egy kis lökés elég volna , egy nagy tömeg esne bele az éjszakába és még csak hangot sem lehetne hallani . . . Holnap pedig útban volnék a szigetek felé! ... Ki tudná meg valaha ? Fleurissoire felkötötte a készen vett kis csokornyakkendőt és maniettái felé nyúlt. Az egyiket felgombolta jobb karjára s ez alatt azt a képet nézegette, mely ülőhelye fölött egy tengermelléki kastélyt ábrázolt. — Egy indokolatlan bűncselekmény, — folytatá gondolatait Lafcadio, — mily kínos talány a rendőrségre nézve! Egyébként ezen az átkozott lejtőn bármely szomszédos szakaszból akárki megláthatja, ha az egyik ajtó kinyílik és a pasi árnyéka kibukfenczezik a töltésre. De a folyosóra néző ablak függönyei legalább be vannak húzva ... De hiszen nem is annyira maguk az események érdekelnek, mint inkább saját magam. Van olyan ember, aki mindenre képesnek érzi magát, akkor azonban, amikor cselekedni kell, hirtelen meghátrál . . . Micsoda nagy távolság van az elképzelés és a tett között! ... És az ember nem veheti vissza lépését csak úgy, mint a sakkban. Ha minden koczkázatot előre lehetne látni, a játék teljesen elvesztené érdekességét! ... Az elképzelés és a tett között ... de lám! a lejtőnek vége, hídon megyünk, egy folyó . . . Az ablaküvegen, mely most már egészen fekete volt, a lámpa viszfénye tisztábban mutatkozott. Fleurissoire oda hajolt, hogy megigazítsa nyakkendőjét. — Kezem alatt a kilincs, mialatt ő szórakozottan maga elé tekint, csakugyan még könnyebben forog, mint hittem volna. Ha nem látok odakinn sehol sem tüzet, amíg szép lassan tizenkettőig olvasok, a tapsr megmenekült. Kezdem tehát: egy, kettő, három, négy (lassan,lassan!), öt, hat, hét, nyolcz, kilencz . . . tíz, tűz! II. Fleurissoire nem is kiáltott. Lafcadio lökésének hatása alatt és maga előtt látván hirtelen a megnyíló mélységet, egy nagy mozdulatot tett, hogy megkapaszkodjék. Bal kezével s testével belefogódzott az ajtó sima keretébe kissé visszafordulva, jobb kezét Lafcadio feje fölött messzi hátra vetette, miáltal második maniettáját, melyet épen fel akart gombolni, önkéntelenül a szakasz túlsó végén levő pad alá lódította. Lafcadio hatalmas karmolást érzett a tarkóján, lehajtotta fejét s még egy, az elsőnél erősebb lökést tett rajta. Körmei felkaráczolták a nyakát, de Fleurissoire már nem tudott egyébbe kapaszkodni, mint Lafcadio Kasztor=kalapjába, melyet görcsösen ragadott és magával vitt zuhanásába. meg* — Most csak hidegvér. — mondá Laf*cadio. — Ne csapjuk be hangosan az ajtót, meghallhatná valaki a szomszédban. Nagy erőfeszítéssel behúzta a szél ellen az ajtót és csendesen bezárta. — Itt hagyta fát, már majdnem nekem rémes lapos kalap* utána löktem, de magá* val vitte az enyémet. Milyen jól tettem, hogy kivettem belőle nevem kezdőbetűit, a bélésben azonban ott maradt a kalapos neve, kinél bizonyosan nem minden nap vásárol* nak valódi Kasztor=kalapot . . . megtörtént . . . Szerencsétlenségnek Mindegy, minősít* hetik az esetet ? . . . Nem, minthogy becsuk* tam az ajtót . . . Megállítsam a vonatot?... Ugyan, ugyan, Cadio, semmi javítgatás: minden úgy történt, ahogy akartad. — Annak bizonyítékául, hogy teljesen meg*őriztem nyugalmamat, mindenekelőtt szép csendesen megnézem, hogy mit ábrázol ez a kép, melyet az öreg csak az imént úgy meg*nézett . . . Miramare! Semmi kedvem oda* utazni . . . Itt megfullad az ember. Kinyitotta az ablakot. — Ez az állat megkarmolt. Véres vagyok .. . Nagyon fáj. Meg kell mosni a sebet. A vizi vezeték a folyosó végén van balra. Vigyünk magunkkal egy második zsebkendőt is. Leemelte a hálóból podgyászát és kinyitotta azon az ülésen, ahol az előbb ült. — Ha találkozol valakivel a folyosón, csak nyugalom. Nem, szivem már nem is dobog! Gyerünk! No lám, itt a kabátja. Ezt könenyen eldughatom az enyém alatt. Papírok vannak a zsebében , ezzel majd foglalkozha*tunk az utazás hátralevő része alatt. Ezt a szegényes, kopott, vékony vászon* ból való, durva és közönséges kabátot, mely* től kissé undorodott, egy fogasra akasztotta a keskeny mosdófülkében, melybe bezárkózott, majd a mosdó fölé hajolva, vizsgálni kezdte magát a tükörben. Nyaka két helyen is elég csúnyán meg volt sebezve. Keskeny vörös sáv vonult tarkójától bal felé a füléig. Egy másik rövidebb karmolás két czentiméterrel lejebb, fülczim* páját is behasította. Vérzett, de nem annyira, mint gondolta. A fájdalom viszont, melyet az előbb nem érzett, most erősebben jelentkezett. Belemártotta zsebkendőjét a vízbe, letörülte a vért és azután kimosta zsebkendőjét. — Ettől még a gallérom sem lesz véres, minden teljes rendben van, — gondolá ma*gában, miközben ruháját rendbehozta. Épen ki akart menni; a lokomotív fütyült egyet s a helyiség fehér ablaküvegje mögött lámpák sorozata vonult el. A vonat Capuába ért. Leszálljon-e ezen az állomáson, mely oly közel van a gyilkossághoz és visszafusson az éjszakában a holttesthez, hogy magához vegye kalapját? . . . hirtelen ez a gondolata támadt. Nagyon sajnálta ezt a könnyű, selymes szőrű és hajlékony, egyben melegítő és hűs, összegyűrhetetlen kalapot, mely elegáns és egyszerű volt egyszerre. Óhajtása szavát azonban nem hallgatta meg, mert nem szeretett engedni még saját magának sem. Mindenekfölött utálta azonban a határozatlanságot és fétis gyanánt évek óta magánál viselt egy koczkát, melyet valamikor Baldi- tól kapott ajándékba. Mindig a zsebében volt. — Ha hatot vetek ki, leszállok, a mondás feldobta a koczkát. A koczka ötöt mutatott. — Mégis leszállok. Gyorsan! Hol az öreg kabátja ? . . . Hát az én podgyászom . . . Szaladt a szakasza felé. Mennyire fölösleges a csodálkozó felkiáltás egy meglepő tény láttán! Mennél meglepőbb az eset, annál egyszerűbbnek kell lenni előadásomnak. Röviden tehát csak ennyit mon*dok: Amikor Lafcadio visszatért szakaszába, hogy podgyászát magához vegye, a táskát nem találta sehol. Először azt hitte, hogy tévedett, újból ki ment a folyosóra ... De nem! Biz' ebben a szakaszban volt ő az előbb is. Ott lóg Mira* KENDERTILOLAS.