Vasárnapi Ujság – 1920
1920-10-10 / 19. szám - Nagy Zsigmond: A rómaiakhoz (Horatius) 224. oldal / Költemények - Új energia-forrás 224. oldal / Természettudomány; ipar és rokontárgyuak
226 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 18. szám, 1920. 67. évfolyam ról. Türelmetlenül várta az esti lapokat, meg szerette volna Gyulát is már viszontlátni és meg akarta kezdeni a játszmát. Mint a bun jócskát játszó gyermek, a ki nem akarja ugyan, hogy kívánja, hogy megtalálják, de viszont megkeressék, unatkozott a várakozásban. Ez a bizonytalan állapot mind eddig ismeretlen volt előtte s ma különösen köznapiasaknak, kellemetleneknek és utálatosaknak találta azokat az embereket, a kikkel az utczán találkozott. Este megvette a Corriere-t, beült vele egy vendéglőbe és hogy kíváncsiságát még jobban felfokozza, rákényszerítette magát arra, hogy — az újságot szépen összehajtva maga elé téve — előbb megvacsorázzon; ezután kiment és csak a Corzón, egy boltkirakat világításánál bontotta ki az újságot, melynek második lapján ezeket a szavakat látta egy napihír fölött : Gyilkosság, öngyilkosság vagy szerencsétlenség? — A hír így szólt: A nápolyi pályaudvaron a társaság alkalmazottai a római vonat egyik elsőosztályú szakaszának hálójában egy sötét színü férfi kabátot találtak. A kabát belső zsebéből sárga borítékban hat darab ezerfrancos bankjegy került elő; semmi más okmány nem áll rendelkezésre, melyből a ruhadarab tulajdonosának személyazonosságát meg lehetne állapítani. Hogyha gyilkosság történt, nehezen magyarázható meg, miként maradhatott az áldozat zsebében ekkora pénzösszeg, ez a körülmény inkább arra látszik mutatni, hogy a gyilkosságnak nem rablás volt az indító oka. A szakaszban semmiféle dulakodás nyomát nem lehetett fölfedezni, azonban az egyik pad alatt egy férfi manchettát és macskafejet ábrázoló s aranyozott ezüstlánczon egymáshoz kapcsolt, áttetsző kvarczból — melyet homályos achatnak neveznek — készült manchettagombot találtak. A rendőrség az egész vonal mentén kutatásokat eszközöl. Lafcadio összegyűrte a lapot. — Hogyan! Most meg már Karola gombjai! Ez az öreg valóságos utczasarok. Tovább lapozott oldalon ezt olvasta : az újságban s az utolsó Legújabb Holttest a vasúti töltés mellett. Nem olvasta tovább, hanem a Grand Hotelbe szaladt. Névjegyét borítékba tette s ezeket a szavakat írta neve alá : Williki Lafcadio kérdezteti gróf Baraglioul Gyulát, hogy nincs-e szüksége titkárra. Beküldte a névjegyet. Némi várakozás után inas jött érte a hallba, ahol várakozott, s hosszú folyosókon keresztül bevezette a gróf szobájába. Lafcadio mindjárt az első szempillantásban felismerte a szoba egyik sarkában a Corriere della Serát. A szoba közepén nagy üveg kölnivíz állott az asztalon, nyitva s megtöltötte szagával az egész helyiséget. Gyula kitárt karokkal fogadta. — Lafcadio! Barátom . . . Milyen boldog vagyok, hogy láthatom! Haja fel volt borzolva halántéka körül és boldognak látszott. Fekete babos zsebkendőt tartott a kezében, azzal legyezte magát. — Önt vártam most legkevésbé, de senkivel sem tölteném el szívesebben a mai estét . . . Talán Karola Őnagysága mondta meg, hogy itt vagyok? — Mily különös kérdés! — Éppen találkoztam vele tudniillik az utczán . . . Egyébként nem vagyok biztos benne, hogy látott-e engem. — Karola! Hát Rómában van? — Nem is tudta ? — Ebben a pillanatban érkezem Sziciliából s Ön az első lény, kivel itt beszélek. Öt különben nem is kívánom látni. — Nagyon szépnek találtam pedig. — Önt akkor nem nehéz kielégíteni. — Csak azt akartam mondani, hogy szebbnek, mint Párisban. — Ezt csak a hely teszi; egyébként, ha étvágya van . . . — Lafcadio, az ilyen beszéd nem illik mi hozzánk. Gyula szigorúnak akart mutatkozni, de arczának csak egy fintor sikerült, így foly tatá : — Nagy izgalomban talál engem. Életem egy fordulópontjához értem, egész testemben valami olyan Fejem izzik s szédülést érzek, mintha gőzben akarnék feloldódni. Három napja vagyok csak Rómában, hova egy szociológiai kongresszusra érkeztem, de egyik meglepetés a másikat éri nálam. Az ön érkezése most a betetőzés . . . Azt sem tudom, hol áll a fejem. Hosszú léptekkel mérte végig a szobát, majd megállt az asztal előtt, kezébe vette a kölnivizes üveget, teli locsolta vele zsebkendőjét és fejéhez szorította. — Ifjú barátom . . . Megengedi ugyebár, hogy így szólítsam. Készen vagyok új könyvem gondolatával! Azok a szavak, melyek kel On, igaz, hogy túlozva, Párisban a Hegyi csúcsok Levegőjéről nyilatkozott, azt a reményt keltik bennem, hogy ezen könyvem nem fogja hidegen hagyni. Lábai ezalatt valami bokázó mozdulatot vittek véghez, amitől zsebkendője a földre esett. Lafcadio odaugrott, hogy felemelje s ezalatt Gyula kezét gyengéden vállára érezte nehezedni, épen úgy, mint annak idején Párisban az öreg Justus Agenorét. Lafcadio mosolyogva emelkedett fel. — Oly rövid ideje ismerem még csak, — jegyzé meg Gyula, — de ma este nem tudom visszatartani magam, hogy ne úgy beszéljek Önnel, mint egy . . . Itt megakadt. — Ugy fogom meghallgatni, mint egy testivért, gróf úr, — felelt Lafcadio felbátorodva, — minthogy olyan szíves és felszólít rá. — Lássa, abban a környezetben, melyben én Párisban élek, mindazok közt az előkelőségek, főpapok, írók és akadémikusok közt, akikkel érintkezem, nem találok jóformán senkit, akivel beszélni tudnék. Ez alatt azt értem, hogy nincs közöttük egy sem, kivel közölhetném azokat a gondolatokat, melyek engem újabban foglalkoztatnak. Meg kell ugyanis vallanom, hogy első találkozásunk óta szempontom tökéletesen megváltozott. — Annál jobb, — veté oda szemtelenül Lafcadio. — Nem is képzelheti ön, kinek ez nem a mestersége, hogy egy téves ethika mennyire megakadályozhatja, az alkotó erő szabad kifejlődését. Ezzel magyarázom, hogy mi sem áll távolabb régi regényeimtől, mint az, amelyet most tervezek. Hogy azt a logikát és következetességet, melyet személyeimtől megkívántam, jobban hatalmamban tartsam, mindenekelőtt magamtól is megköveteltem, ez pedig nem felelt meg természetemnek. Higgje el nekem, inkább hajlandó valóságos ál-életet élni az ember, mintsem hogy ne hasonlítson ahhoz a képhez, melyet saját magáról magának régebben alkotott; ez pedig őrültség, mert lényünk jobbik felét hamisítjuk meg ily módon. Lafcadio most is mosolygott még, mert Gyula szavaiban egykori megjegyzéseinek távoli hatását állapíthatta meg. — Hogyan folytassam hát ? Először érzem életemben, hogy szabad előttem a mező . . . Értse meg e szavak egész tartalmát: szabad a mező . . . Hiába ismétlem magam előtt, hogy eddig is szabad volt és most is az , hogy csupán szennyes tekintetek karrierre, közönségre vagy hálátlan bírákra, kiktől hiába vár jutalmat a költő, kényszerítettek az előbbeni útra. Ezentúl nem várok senkitől semmit, csak saját magamtól. Ezentúl mindent magamtól várok, emberi őszinteségemtől. Ettől azonban bármit kívánhatok, mert a leghihetetlenebb lehetőségeket érzem magamban. Minthogy ezek csak papiroson fognak kibontakozni, szabad folyást engedhetek nekik. Majd meglássuk! Mélyen felsóhajtott, hátravetette vállát s olyan mozdulatot tett, mintha máris szárnyát akarná emelgetni, de újabb aggodalmak ismét visszaszorítanák a földre. Zavartan folytatás kissé halkabban. — És minthogy az Akadémia urai nem kérnek belőlem, most már jó okokkal fogok szolgálni nekik, hogy ne engedhessenek be maguk közé; eddig ugyanis nem volt okuk rá. Nem volt. Hangja hirtelen csaknem élessé vált és egyenként szótagolta a szavakat. Megállott, majd nyugodtabban folytatá. — íme tehát, amit képzelek . . . Ide figyel ? — Lelkem mélyéből. — felelt még most is nevetve Lafcadio. — És követ engem ? — Minden poklokon keresztül. Gyula újból megnedvesíté homlokát és leült egy karosszékbe. Szemben vele Lafcadio megfordított egy széket s úgy ült rá, kar»jait pedig a szék támláján kulcsolta össze. — Egy fiatal emberről van szó, a kivel bűnt akarok elkövettetni. — Nem látok benne semmi nehézséget. — Nono! — mondá Gyula, — aki éppen a nehézségekre volt figyelemmel. — Mint regényírót, ki gátolhat meg benne? Mihelyest kitalált dolgokról van szó, kitalál hat az ember bármit. — Mentől különösebb az, amit kitalálok, annál több okot és magyarázatot kell szolgáltatnom. — Nem nehéz okokat kitalálni a bűnhöz. — Kétségkívül ... De épen ez az : nem akarom, hogy legyenek okok. Ennek a bűnnek nem lesz oka. Elég, ha a bűnössel magával indokolom. Igen. Az én szándékom az, hogy indokolatlanul kövesse el a bűnt. Ez a bűnös épen egy teljesen megokolatlan bűnt akar elkövetni. Lafcadio nagyobb figyelemmel kezdett oda hallgatni. — Mondjuk, hogy egészen fiatal az illető. Azt szeretném, hogy lelke előkelőségét abból lehessen felismerni, hogy mindent, amit tesz, játékból tesz és többre becsüli mulatságát saját érdekében. — Ez talán nem mindennapi dolog . . . — Ugyebár? — ragadta meg a szót Gyula elragadtatással. Tegyük hozzá, hogy öröme telik benne, ha saját magát valamire kényszerítheti ... — Egészen a képmutatásig. — Feltételezzük még a vakmerőséget is. — Helyes! - kiáltott fel Lafcadio, kit a dolog mindjobban mulattatott. — És hogyha nem zárkózik el a kíváncsiság szelleme elől sem, azt hiszem, hogy az ön alkotása tökéletes, így tett túl egyik a másikon újabb és újabb megjegyzésekkel, mintha csak szellemi bakugrásokat vittek volna véghez. Gyula: Mindenekelőtt gyakorolja magát. Különösen kitűnik mindenféle lopásokban. Lafcadio: Sokszor kérdeztem már magamtól, miért nem történik sokkal több lopás a földön. Igaz, hogy legtöbbnyire csak azoknak nyílik erre alkalom, akik nem szűköl»ködnek és ezért nem követik el. Gyula: Ő is azok közül való, akik nem szűkölködnek. Csupán az oly alkalom hozzá ZAMENHOF, AZ ESPERANTO NYELV MEGALKOTÓJA.