Vasárnapi Ujság – 1920
1920-10-24 / 20. szám - Rákosi Jenő 20. szám / Arczképek, Hazaiak - A budapesti cserkész-csapatok tízéves jubiléuma 20. szám / Időszerű illusztrácziók - A kultuszminiszter látogatása Sárospatakon (3 kép) 20. szám / Időszerű illusztrácziók - A m.kir. vívó- és testedző-tanfolyam ünnepe (6 kép) 20. szám / Időszerű illusztrácziók - Gróf Teleki Pál miniszterelnök Szegeden (2 kép) 20. szám / Időszerű illusztrácziók - Schioppa pápai nunczius bevonulása Budapestre 20. szám / Időszerű illusztrácziók - Rákosi Jenő lakóháza a budai Lisznyay-utczában 20. szám / Táj- és útiképek, Hazaiak
26. szám- 1920. 67. évfolyam. VASÁRNAPI UJSÁG, 281 XXV. — Igazán tengert ajánl nekem, Tanár Úr ? Nem is hittem volna, hogy ilyen magamfajta öreg asszonynak is jót tesz . . . — Inkább gyermekeknek és fiataloknak szoktuk ajánlani, de Nagyságos Asszonynak most szintén megfelelő lesz. — A kis Csilla Katótól kaptam levelező» lapot odalentről. Bizonyára Tanár Úr küldte őket is, — mondta Kúnné. — Én küldtem, bár . . . — Bár? Csak nem tartja nagyon komolynak a kis Uny állapotát! — Nagyon komoly. Nem mondtam ezt így meg, sajnálom őket és úgy is mindent elkövetnek s csodák történhetnek ... A természet, a tenger . . . Én semmit sem tehetek . . . Katóék csakugyan ott voltak már a tengernél. Bár Csilláné riadtan nézett az urára, mikor a Kató számára félretett pénz került szóba : — Hiszen azt akkorára szántuk, mikor férjhez megy ? — Igaz, de először meg kell gyógyulnia ... Az apa egyedül maradt, nem szakadhatott el hivatalától. S rövid szabadság idejére nem érdemes leutaznia, a pénzt fogyasztani . . . Kató ott ült a kicsi, mesterséges homok» strandon, melyet minden bóra után újra kellett készíteni a gyermekek számára. Kató a homokban ült s könyvet tartott a kezében, hogy legyen valami kemény a levél» papírja alatt és czeruzával írt. Mellette kis öccse kagylókat csereberélt a többi gyermekkel — Édes Évikém! Itt ülök a tengerrel szemben. Hogy mennyire szeretem a tengert, azt ki sem tudom mondani. És mennyi mindent szeretek! Mindent szeretek! Ne gondolj most olyan egyszerű szóra, mint a vigasztalódás. Nem. Ami fájt, az mind fáj. Viliké itt játszik mellettem, de én úgy érzem, mintha csak édes, ide képzelt emléke lenne, őt magát nem tudom az élethez kötni. Én azt hiszem, nem fogok élni, mikor ő már nem lesz, de anyusék! Mivel érdemelték, hogy ennyi mindent éljenek túl? És ők! Tudod, kikre gondolok! Akik már jegyesek és nemsokára házastársak. S én örülök a boldogságuknak, de mégis oly gyönge ember vagyok még mindig, hogy fáj is ez az öröm. Pedig egészen jól tudom, hogy én csak ábránd,szerelemre való vagyok, ami élő tűz lobogott bennem (kérlek, égesd el a levelemet), az végigégett, kiégett. Az a valaki lobogtathatta volna és formálhatta volna az én érzésemet tetszése szerint, azt hiszem. De új, más valaki, nem jöhet többé, és hiszen más is van a világon, nemcsak szerelem, úgyse ? De ezt most csak úgy tudnám átérezni, ha Viliké az élete volna, máskülönben kifáradott, kimerült vagyok ahhoz, hogy ezt átérezzem. Vagy kevésre voltam hivatott, vagy sok volt az, ami átviharozott rajtam olyan gyorsan, olyan kis idő alatt. Nagy sirocco és rögtön utána bóra. (Tudod, a sirocco tikkasztó meleg szél a tenger felől és a bóra hideg a hegyek felől.) Észreveheted, hogy sokat gondolkoztam ezeken és kimerült vagyok, nem szomorú, ne hidd. Már otthon volt egy vasárnap dél utánom (úgy látszik, ma folyton magamról fogok írni) akkortájt, mikor az orgona nyílt. Odahaza, a kertes udvarunkon álltam, hat heti fekvés után már tudtam állni, járni, körülöttem orgona, képzelheted az illatot. Olyan erősen, olyan gazdagon vidám, örvendő volt minden. Pedig az emberek öröme léhább, felületesebb valami, mint a bánata, nem olyan tartalmas. De a természeté nem, a természetben mindenütt tartalmas örömet látok. És ha csak néma öröm lett volna. Megszólalt a harang. Eszedbe jut az a sé=tánk, mikor a ködben szólt a harang? A köd beszélt. Most pedig a tavasz beszélt. Az öröm harangozott. Mert ez a harangszó nem volt bánatos, hidd el. Talán úgy mondhatnám, hogy komoly öröm hangja volt. Meg» hatott örömé. Én nagyon vágytam templomba, persze nem mehettem és sok mindenre vágytam. De körülöttem vagy nem volt vágy, vagy bizakodó vágy volt, szóval boldogság. Illatos, gyönyörű. És akkor lassan nem éreztem fájdalmat, nem volt semmiféle vágyam, boldog lettem, de nem külön attól, ami körülöttem volt, hanem belemolvadtam. Mintha én lettem volna egyik orgonabokor, vagy a fecske, vagy a harangszó. És aztán rátok gondoltam és megint lett egy vágyam : hogy ti tizenkilenczen ne legyetek olyan ábrándosak és tépelődök, mint én, hanem jobban érezzétek át az örömöket, mint a bánatokat. Mert a természet nagyon tud örvendezni és mi beletartozunk. És remélem, egyikőtöknek sem lesz oly szomorú élete, mint az én szüleimnek. Kérlek, te is magadról írj, Évikém, sokat, sokat és hamar és szeretném, ha már nem nagyon szeretnéd Kertészt, nem tudom, nekem ő nem nagyon szimpatikus. Lenkének is ma írok. Igaz, a tenger csudaszépségéről nem is írtam, de hát úgyse tudnám leírni, amit éreztem, mikor megláttam. Égszínkék öröm! Ezt képzeld el. És azóta sokfélének érzem. Látnod kell mielőbb! Szüleid kezét csókolva, számtalanszor csókol szerető Katód. Mire elkészült a levél, a nap már nem sütött úgy oda, mint előbb s a homok hűlni kezdett az árnyékban. Kató más helyre hívta öccsét és a kis pajtásokat. Padra ült, a gyermekek a lábánál telepedtek meg és folytatták játékukat. Kató kinyitotta könyvét és úgy fordult, hogy árnyékot vessen rá. De mielőtt olvasni kezdett, egy pillantást vetett a vízre s a víz megfogta pillantását szépségének erejével és az olvasásból semmi sem lett. Az orvos utasítása szerint sokat kellett a vizén lenniök s ezért Csilláék gyakran hajó»káztak, néha ki sem szállottak, hanem ugyan azzal a hajóval visszatértek. De mikor Kató azt állította, hogy egészen erősnek érzi magát s a kis fiú is egészen friss, beleegyezett hát az anya, hogy négyórai hajózás után kiszálljanak, fölmenjenek az övéktől egészen elütő, távoleső fürdőhely narancsligeteibe. Lassan sétáltak ott s a falevelek szép árnyú rajzait nézegették, mikor a néptelen, hangtalan úton hirtelen férfiszót hallottak : — Tehát én előre sietek, mindent elintézek. Járatos vagyok ebben a dologban, nem először rendezem ezt a kirándulást. Az út fordulójánál előtűnt egy erős férfialak, aki az utána jövőkhöz magas, szólt vissza. Aztán gyors, kemény léptekkel sietett lefelé, de mielőtt eltűnt volna egy újabb fordulónál, még egyszer visszakiáltott : — Aztán kérlek Pali, ne engedd eltéríttetni magad a tervtől, bármilyen szeszélye támadna is a feleségemnek. kedves — Légy nyugodt! — zendült duettben egy csengő női s egy bariton férfi a hang. Kató kissé megrezzent. A felfelé siető férfi alakja már rég eltűnt, de a láthatatlan pár csodálatosan késik, csak nem tűnik elő a forduló mögül. Katoék lassan haladnak föl felé s már majdnem odaérnek, mikor végre megjelennek bizalmas összetartozásban : Kertész és Linka. Kató szeretne láthatatlanná válni anyja oldalán és csakugyan, Kertész nem veszi őt észre. XXVI. Estére értek haza a kirándulók. Másnap váratlanul megjött Kósné, aki nem válaszolt Kató képeslapjára, mert tudta, hogy személyesen fog felelni rá s ezt meglepetésnek szánta. Azon a fürdőhelyen telepedett meg, melyet már régebben ismert, de most, mikor meglátogatta Katóékat s megszerette ezt a rózsaszín sziklás, a másiknál dúsabb növényzetű helyet, akkor elhatározta, hogy átköltözik ide. A következő napon meg is valósította ezt a szándékát s azután sokat volt együtt Csilláékkal. Kató megrendült, mikor először látta Kósnét ezen a helyen, mindig megrendült, mikor váratlanul találkozott vele, mert több volt az ő számára a fehérhajú asszony, mint más kedves ismerős. Valakinek az anyja ... És állandóan kis izgalomban élt Kató most, mikor sokat voltak együtt. A szépen hervadt arcznak egy- egy mozdulata, egy-egy elborulása, vagy megcsillanó mosolya mind emlék volt s ezek az emlékek meg=megrázták, pillanatnyi álmokba ringatták, aztán hirtelen, a mint jöttek, el is tűntek. Az ifjú párról ritkán beszélt a néni. Egyetlen egyszer említette, hogy Velenczében vannak, még nem tudják, meddig maradnak és hova utaznak onnan. Különben sohase mondta, ha levelet kapott tőlük. Egy reggel Viliké sokáig aludt s az anyja sajnálta felkölteni. — Eredj Kató, légy mielőbb a levegőn, várj meg minket a fürdőházban. Én majd felöltöztetem Vilikét, ha fölébred. Kató elővette algebrai könyvét és megindult. — Csak nem fogsz tanulni ezen a szép reggelen? — szólt utána az anyja. ben — Muszáj, — felelt Kató, — máskülön» az Ősszel sem vizsgázhatom,mint ahogy a tavasszal is elmulasztottam. A vízre épített fa a fürdőház középső részén kiugró terrasz volt, itt gyűltek össze az emberek fürdés előtt és után. Kató is ide telepedett, előbb nézte a hullámokat, melyeket kisebb fajta sirocco vert föl, azután tanulni kezdett. Egyszer csak valaki befogta a szemét. Rögtön megismerte, Kósné volt. — Csak tanult kislányom, majd én ide ülök melléd. Ne félj, nem zavarlak, itt a kézimunkám. (Folytatása következik.) RÁKOSI JENŐ LAKÓHÁZA A BUDAI LISZNYAY UTCZÁBAN. ..Hiszek egy Istenben. Hiszek egy hazában, Hiszek Egy isteni örök igazságban Hiszek Magyarország feltámadásában, Amen." VÉNSÉG. Nem igy képzeltem. Furcsa, csúnya szörnyet Gondoltam én és fáradt öreget, A ki köhögve a botjára görnyedt hátán a régi rőzse integet. De most, hogy itt van, még százszorta szörnyebb Mint a mesébe, néma és meredt, Majdnem derűs és kedves s azzal öl meg, Hogy áll az Íróasztalom megett. Mert ennyi csak : ha eljön a tavasz, Megismerem, hogy mindig ugyanaz. S ha sírok, a szemembe könny se csillan, Alszom, mikor az esték holdasok, És néha, hogyha éjjel olvasok, Kissé homályosabban ég a villany. Kosztolányi Dezső.