Vasárnapi Ujság – 1920
1920-10-24 / 20. szám - Tér és idő 236. oldal / Természettudomány; ipar és rokontárgyuak
236 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 18. szám. 1920. 67. évfolyam. már ülték a Barossban, a mikor azt mondja neki a Gyula bácsi: — Te gyerek! János felrezzent. Az öreg megfenyegette az ujjával. — Te búsulsz !... — Én?... — No ne tedd magad!... — Ugyan már no! — kaczagott János. — Nem tudom miért?! A másik nagy tapasztalással megkémlelte őt a pápa szeme fölött, mintha lapozni akarta volna a lelke írásait, aztán jól megnyomott szóval szótagolta, hogy : — Mert valahogy eszedbe ne jusson utána menni!... No de már erre felcsattant a ház sér tett ura. — Ki? Én ? ... No azt várja... — Mer ízér! — folytatta Gyula bácsi. — Tudod, én nem akarok a dolgaidba szólni, én nem akarlak téged dirigálni, de annyit mondok neked, mint öreg, tapasztalt ember, hogy amíg az asszony térden csúszva bocsánatot nem kér, a míg... — Bízza rám! — döngette mellét János. És dölyfösen teletüdőből kaczagott. bent talán éppen ebben az órában, talán ebe a perczben Fáni levelet kapott. Ott sziesztáit a nagyfalusi kúria vadszőlős árkádjai alatt és mig a czifrán kiöltözött természet parádés halódását nézte, lelke mélyén minden perdülő levélben az ő korán hervadt életének romantikája sírt. Tűnődött, merengett, sóhajtozott s ugyancsak felriadt, mikor az öreg postás ráköszöntött a bokrok közül, hogy levele vagyon az ifiasszonyomnak. Gyorsan feltépte, mohón olvasásba feküdt. „Édes lelkem, Fánikám! Csak azt akarom mondani, hogy minden a legjobb úton halad. Az a betyár, (bocsáss meg, ha így szólítom a lókötőt) mondom az az akasztófavirág, óh ha látnád, már az árnyéka sem annak, aki volt. Puhul. Én látom Fánikám, hogy puhul. Képzelheted, mit összevissza főzhet a Mari! De úgy kell neki! Fánikám, én nem akarok a dolgaidba szólni, én nem akarlak téged dirigálni, de annyit mondok, mint tapasztalt öreg asszony, hogy valahogy haza ne gyere, meg ne bocsáss neki, míg térden csúszva ..." Fáni kezéből kiesett a levél. Nagy beszédes szeme kerekre tágult, pergamen arczára két ijedt rózsa ült. Hogy is van csak ? . . . .,. . . árnyéka sem annak, aki volt." . . . „Képzelheted, mit összevissza főzhet a Mari!" ... Uram, teremtőm, Istenem! ... Az a gyomorbajos ember!... És,, hogy ő erre nem gondolt!?... Talán már beteg is... Talán már ... Nem, ez már nem tréfa, ez bűn Isten és ember előtt!... — Édesapja, az öreg Nagyfalussy Ádám csoszogott feléje öles pipaszár mögött. — Beteg vagy Fánikám, hogy olyan sárpadt vagy, angyalom? — gurgulázott fel belőle a nagy aggodalom. — Ad ez a migrén! — simította végig homlokát az asszony. Az öreg megállott előtte, lógatta a fejét. — Megnézhetne az orvos, Fánikám. Sehogysem tetszik a szined . .. — Bizony nem ártana, apukám... — De nem holmi falusi felcser! — pattogott az apa. — Ha már mégy, pesti orvos lásson .... — Én is úgy gondolom . . . rebegte Fáni. — Gyura! — kiáltott az öreg. — Hallod-e, Gyura!... Akaszd be a lovakat, de gyorsan, még eléritek a hatost!... Aztán sarokon fordult és bajusza alá rejtett kaján mulatozással a szobába dohogott. És Fáni ment. Pedig repülni szeretett volna. Pestig talán százszor is át meg átolvasta Terka néni levelét és, mert minden olvasás után bűnösebbnek, gyarlóbbnak érezte önmagát, elhatározta, hogy ha kell, térden állva kér szegény Jánostól bocsánatot. Igen! A nyakába ugrik, pirosra csókolja a leapadt arczát, nem bánja, ha megveri őt, nem bánja, ha ajtót mutat neki, kálváriát jár ha kell, cselédje lesz, ha úgy kívánja, de ott marad, ott marad és jóváteszi a vétkes meggondolatlanságot! Végre megérkezett. Futott, rohant a ház felé. A viszontlátás mámorában kettőt is ugrott a lépcsőn s torkában dobogott a szive, mikor becsengetett. Óh, bár csak ő nyitna ajtót a drága! A lelke! A mindene!... Mi az?... Nincs a lakásban senki?... Aha! Fény a konyhából... Mari szája leesett az álmélkodástól. — Hol az uram ? — lihegte Fáni. — Jaaj, jaaj, jaaj ! — csapkodta kezét a lány. Az asszonyban megdermedt a vér. — Az Istenért mi az?... Hol az uram? A cseléd két kézre fogta a fejét, úgy sompánkodott. — Jaaj, jaaj, jaaj, elment könyörgöm... elment... — Hova?... Beszélj!!... — Hát a . . . nacscságos asszonyér . .. TER ES IDŐ. A filozófiának ősidőktől fogva megoldhatatlannak látszó problémája a tér és idő fogalmának tisztázása. A legprimitívebb emberi gondolkozás is ismeri a teret és az időt, a dolgok egymás mellé sorakozását s az események egymás után való következését, a tudomány is mint magától értetődő fogalmakkal dolgozik velük, de filozófiai értelemben sejtelmünk sincs arról, hogy mi a tér és az idő, mert épen három dimenziós a tér, honnan ered a tér és az idő szoros kapcsolata annak ellenére, hogy olyan heterogén a kettő ? A gyakorlati élet és a természettudományok szempontjából is teljesen közömbös, tudjuk-e az abszolút igazságot a tér idő mibenlétéről, de azért a kérdés mint C: : í::nyegen forgott s mindig megvolt a kvés, hogy ezt a két különböző, de egyarán titokzatos fogalmat valahogyan, va=y egységes úton-módon tisztázhassa a filozófia s abban a törekvésben a legegyszerűbb legkézenfekvőbb megoldásnak az látszott, hogy az időt a tér negyedik dimenziójának tekintsük. Ez a gondolat csak matematikai formulázás, mert az időt nem lehet térnek magyarázni, nem lehet úgy mérni, mint a teret s minden tulajdonsága különbözik a tér sajátságaitól, azonban a matematikai formulákban, ahol a teret három változó jelzi, az idő úgy szerepel mint negyedik változó és így csak negyedik változót arról van szó, hogy ezt a úgy szerepeltessék, hogy vele is ugyanolyan műveleteket lehessen végezni, mint a térváltozókkal. Ezt a matematikai játékot ma az Einstein-féle relativitás elméletében fejlesztették olyan tökéletességre, hogy már a nagyközönség körében is egyre nagyobb híre terjed annak, hogy a német matematikus végérvényesen megoldotta a tér és idő problémáját, szinte mondhatnók, hogy felfedezte az abszolút igazságot. Az Einstein-féle elmélet lényegét alig lehetne matematikai formulák nélkül ismertetni, ami természetes is, mert alapjában véve nem más, mint játék a formulákkal, alaki megoldása annak, hogy a matematika és mechanika képleteiben hogyan lehet az időt is ugyanabban az alakban szerepeltetni, mint a térkoordinátákat. Formulákba szorítja azt a tapasztalatot, hogy a tér és az idő képzetét nem lehet külön választani egymástól, hogy mind a kettő mindig a legbensőbb kapcsolatban van egymással, tehát szinte függ egyik a másiktól. Az előtt úgy tekintettük, hogy a térnek van realitása, hiszen közvetlen szemlélet bizonyítja, hogy van tér s annak három kiterjedése van — Einstein formulái megfosztják a teret is ettől a realitástól s a térnek ép oly kevéssé tulajdonít állandóságot, mint az időnek. A relativitás elméletében egy test helyzetét nemcsak az határozza meg, hogy hol van, hanem az idő is belép a helymeghatározó adatok közé. A tér változik az idővel együtt, mint ahogyan Wells leírja az időgépről írt fantasztikus tréfájában. Az Einstein-féle relativitás elmélete bizonyos pontig csakugyan szellemes matematikai játék s meglepő egyszerűsítések származnak belőle a mechanika képleteinek egy némelyikében. Mikor azonban nagyobb jelentőséget kezdünk neki tulajdonítani s megpróbáljuk következetesen alkalmazni a világi szemléletünk átalakításában, akkor hamarosan olyan eredmények adódnak, amelyek szemmel láthatóan túlzások és egyúttal nyilvánvalóvá teszik, hogy a matematikai formuákkal űzött zsonglőrködésben nagyon kell vigyázni arra, hogy megmaradjunk a realitás keretein belül. A relativisták azonban nem elégszenek meg a játékkal, bizonyítani akarják elméletük abszolút igazságát és ezen a téren aztán egészen abszurd eredményeket érnek el. Az ő világukban a fény nem egyenes vonalban terjed, a világegyetem véges, a tesztek kénytelenek a mozgás irányában megrövidülni, hogy a formulákban ne legyen hiba, anyag tulajdonképen nincs is, mert amit anyagnak nevezünk, az csak lyuk az éterben, abban az éterben, ami a fizikusok számára csak kisegítő hipotézis, de a realitásáról semmit sem tudunk és nem is hiszünk benne. Amint látható, a relativitás elmélete tökéletesen felfordítja a mai világ* szemléletünket, egészen másnak mutatja a világot, mint amilyenek az eddigi tapasz*talat mutatta. Lerombolja a régi képzetein*ket s helyettük egészen ujakat, de sokkal bonyolultabbakat akar elfogadtatni. Az eredetileg formulákkal való játéknak HALLER ISTVÁN KULTUSZMINISZTER LÁTOGATÁSA A SÁROSPATAKI KOLLEGIUM KÖNYVTÁRÁBAN.