Vasárnapi Ujság – 1920
1920-11-14 / 21. szám - Egy rózsaszál. Elbeszélés. Írta Csürös Zoltán 246. oldal / Regények; elbeszélések
^ i 7. szám. 1920. 67. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 203 JŰLÉS BUDAPESTEN. rólam eljutottak a rózsás fülecskéjéig. Tehát érdeklődött utánam. A helyzet biztató! — Maga veszedelmes fiú, — kaczérkodott. — Mondja, hogy telhetik kedve, hogy békés családapáknak megszabdalja az arczát és libácskákat elbolondít ? A hajából valami végtelen finom illat áradt ki. A fenyő, a rezeda, az ibolya illata és a női haj eredeti izgató illata. A hajában, a dús fekete tekercsek között, a jobb halántéka fölött egy kis rózsabimbó piroslott. Ránéztem a bimbóra. — Kitől kapta ezt a virágot ? — Istenem, beh kíváncsi. Valakitől. — Kedves nagyságos asszonyomnak ez a virág? — Kedves. Különben is imádom a rózsát. De kedves az is, aki adta. — Kitől kapta ? ... ha szabad tudnom? — Dehogy szabad. Csak egy pár perczecske óta beszél velem és ilyen élénken és behatóan kérdezősködik. Ha férj lenne, azt hiszem, nagy zsarnok volna. — Adja nekem azt a rózsát. Magamhoz szorítottam a derekát és szomjas, égő szemmel néztem vele farkasszemet. Hirtelen elkomolyodott. — Nem adom. — Miért nem ? Olyan kedves az, akitől kapta ? — Milyen jogon tesz föl ilyen kérdéseket ? — Azon a jogon, hogy szeretem. Csak most beszélt velem . . . mindegy az. Amióta itt van és megláttam magát, bolondja vagyok a szemének, a szájának, a hajának, egész mivoltának. Szeretem. — Kérem, vezessen vissza, nem tánczolok magával tovább. Éppen akkor a czigányok abbahagyták. — Azt hiszi, főhadnagy uram, minden asszonnyal egyformán konferálhat. Közönséges és szellemtelen dolog. Az arczom elsötétült. A táncz, a bor, az asszony mind a fejembe szállott. Megszorítottam a karját a csuklója fölött. — Szeretem. Maga mondta, hogy sok bolondságot hallott rólam. Ilyen bolond nem voltam és nem leszek soha. Megcsillant a szeme egy futó pillanatra. — Kértem a rózsát, nem adta ide. Jól van. Holnap ide fogja adni... délután... hatkor... a lakásomon. Várni fogom öt és hat óra között. Ha nem jön el, hat órakor főbe lövöm magamat. — És megmondtam a lakásom czimét, hozzátéve, hogy senki sem láthatja meg, mert félreeső utcza és nem igen fakad ott járókelő. Lenézően mosolygott és megrázta a fejét. — Micsoda kis csacsinak tart maga engem! Megálltam és halkan mondtam. — Becsületszavamra fogadom. Nagyot lélegzett, hátat fordított és sebesen ott hagyott. Utánanéztem, amig kisérthettem az alakját. Többet nem tánczoltam, hanem egy ivókompániához szegődtem és ittam bort, konyakot, likőrt, pezsgőt, kütömbül, mint egy kefekötő. Hajnalig mulatoztunk, akkor mi, tisztek, mentünk, mert közeledett a kirukkolási idő. Kint a fénylő virradatban, a tágas határban, friss és erős szél süvöltözött. A szabad levegő, a szél, a lovaglás lassan oszlatta a fejemben a ködöt. És egy kedvetlen, kijózanodó érzés a fülembe morzsolta, hogy alapjában véve igen könnyelműen viselkedtem. Hátha nem jön el? Világos, hogy nem volna ebben semmi rendkívüli és meglepő. Sőt! Nagyon is természetes dolog, hogy tíz percznyi táncz és beszélgetés után csak ki a nevet és megvethet a tolakodásomért és erőszakosságomért. Világos, úgy viselkedtem, mint egy zöld kadét, vagy egy bárdolatlan csaposlegény. Röszelni kezdtem magamat és megcsapkodtam a lovam nyakát. — Nem jön el — hajtogattam — persze, hogy nem jön el. És ha nem jön el? Vállat vontam egykedvűen. Nyomban eszembe jutott, hogy mit fogadtam. A becsületszavamat adtam oda. Dőreség volt, eszeveszett szamárság, annyi bizonyos. Most mitévő legyek? Gyávának fog tartani. Voltaképen igaza van. Talán el is fecsegi a barátnőinek, mert az asszonyok olyan csacsikák és szeretnek különben is a hódításukkal elkérkedni. Mulatni fognak rajtam, amilyen pletykafészek ez a kis város, két nap múlva a trafikosleány is tudni fogja. És a gyávaság ott lesz az arczomon. Kezdtem ideges lenni. Mindenkinek feltűnt a rosszkedvem és szórakozottságom. Alig vártam, hogy visszatérjünk. Sehol sem találtam a helyemet. Az ebédet magamba dobtam, aztán a tiszti kaszinóba néztem, majd befutottam a kávéházba, de rögtön felkeltem és hazamentem. A legényemet lehordtam, mint a bokrot és rárivalltam. — Micsoda rena ? Mint egy disznópajta, mint egy szemétdomb, úgy néz a szobám. Szedd a lábad. Vegyél likőrt, süteményt, czukrot és virágot. Félóra alatt itt légy. Aztán elhordhatod magadat és nyolcz óráig ne lássalak. Lassan teltek az órák. A szolgám régen ott hagyott már és én zavartalanul tűnőd*hettem. — Elvégre fiatal vagyok és olyan szép az élet, ha meggondolom. Ha eljön, vagy nem jön el, nem tesz bátrabbá, vagy gyá* ^TÁS A CSONGRÁDON. MARIA-LÁNYOK A KÖRMENETBEN. í'isc, *»elviAZDAMINISZTER MAGYAR RUHÁS LÁNYOKKAL. I'4rj Géza főispán, síéiről M'skó Zoltán államtitkár.1 A KIS HALÁSZ TIBOR, A LOVASBANDÉRIUM EGYIK TAGJA.