Vasárnapi Ujság – 1920
1920-11-14 / 21. szám - Mihályfi Ernő. Esti szonett Budán 248. oldal / Költemények - Petri Mór: Szonettek: A pályabér - Szováta 248. oldal / Költemények
20. szám, 1920. 67. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. _____ 243 — Tudom jól!... Tudom!... Sokat bosz* szankodtam azon, hogy belenyugszik helyze* tébe. Minthogy újból szóba került a dolog, bevallhatom kedves Anthimeom, hogy eljá* rásában sokkal inkább önérzetet látok, mint vallásosságot. Azt a túlzott megnyugvást, melyet legutóbb Milanóban jártamkor tapasz*taltam magánál, inkább lázadásnak minő* sítem, mint a hit folyományának. Az én val* lásos érzületemet épenséggel sérti. Isten maga sem kiván ennyit az emberektől. Beszéljünk nyiltan. Viselkedése nekem nem tetszett. — Az öné viszont, kedves barátom, de* vallhatom hát én is, elszomorított engem. Nem ön maga volt-e az, ki engem a láza* dásra biztatott és . . . Gyula tűzbe jött és félbeszakítá . — Eléggé tapasztaltam saját életemben és mások előtt is gyakran hangoztattam, hogy az ember lehet, jó keresztény anélkül, hogy megvetné azokat a jogosult előnyöket, miket az Isten bölcsesége által reánk ruházott rang nyújt. Éppen azt hibáztattam az ön magaviseletében, hogy túlteszi magát ezen az én nézetemen. — Isten a tanúm, hogy . . . Csak ne tiltakozzék annyit szakítá újból félbe Gyula. — Istennek ehhez semmi köze. Éppen azt magyarázom, hogy az ön magatartása egészen közel volt a lázadás* hoz. Illetőleg : az én fellázadásomhoz ; éppen ez az, amit a szemére hányok, hogy elfo* gadva az igazságtalanságot, másnak alkal*mat adott lázadásra, maga miatt. Én ugyanis nem ismertem el, hogy az egyház tévedett. Az Ön magaviselete azonban, bár látszólag nem is érintette, ilyen színben tüntette fel az Egyházat. Elhatároztam tehát, hogy Ön helyett panaszkodni fogok. Mindjárt meg fogja látni, milyen jogosan méltatlankodtam. Gyula homloka gyöngyözött, térdére vette czilinderét. — Akar egy kis friss levegőt szivni ? — kérdé udvariasan Anthimes kinyitotta a maga oldalán a kocsi ablakát. — Mihelyt Rómába értem tehát, foly* rata Gyula, — azonnal kihallgatásért folya* modtam. Kérésem meghallgattatott. Lépéseimet meglepő siker koronázta . . . — Ugyan! — jegyzé meg közönyösen Anthime. — Igen barátom. Bár nem kaptam meg semmit abból, amit kértem, látogatásommal legalább is egy biztos meggyőződést szerez*tem ... s ez Szent Atyánkat mentesíti mind* azon gyalázatos vádak alól, melyeket vele szemben már-már elgondoltunk. — Isten a tanúm, hogy sohasem illettem Szent Atyánkat semmiféle gyalázatos váddal. — Én illettem maga helyett. Azt találtam, hogy méltatlanul bánnak magával, ezért háborodtam fel. — Térjünk a tárgyra, Gyula maga látta a pápát ? — Nos hát , nem! Nem láttam a pápát, — pattant ki a szó Gyulából, — hanem egy titok birtokába jutottam. Ez a titok kezdetben bizonytalan volt, szegény Amadéak ÚJ SÍREMLÉKEK A KEREPESI ÚTI TEMETŐBEN, halála következtében azonban csakhamar teljes bizonyossága fejlődött, melyben rémes és lesújtó rejtélylyé a Maga hite, a Maga vallásossága kedves Anthime, vigaszt fog találni. Mert tudja meg, hogy az igazság a szolgáltatás ama megtagadásában, melynek maga az áldozata, a pápa ártatlan . . . — No hát, nem is kételkedtem benne soha. Értsen meg Anthime : én azért nem láttam a pápát, mert senki sem láthatja. Az, aki most a főpapi trónuson ül, az, akire az Egyház hallgat, az, aki törvényeket hoz, az, aki velem beszél, az a pápa, kit a Vatikánban látni, az a pápa, akit én láttam , az nem a Valódi. Anthime e szavakra hangos nevetésre fakadt. — Csak nevessen! — monda Gyula sértődötten. Én is nevettem eleinte. Bár kevesebbet nevettem volna, akkor nem gyilkolták volna meg Fleurissoiret. Oh, szent barátunk, szomorú áldozat! Ő is sírni kezdett. — Mondja hát , ez komoly dolog? . . . No de ugyan, — kérdé Armand Dubois, kit Gyula izgalma aggodalomba ejtett.— Mégis csak tudni kellene . . . volna. Azért halt meg, mert ő is tudni akarta — Végre is lehetséges, hogy olcsón adtam oda javaimat, állásomat, tudományomat, lehetséges, hogy kihagytam magam játszani, — folytatá Anthime és maga is nekivörösödött. — Mondom magának : mindezért a Valódi egyáltalán nem felelős; az, aki magát ki* játszotta, a Quirinál egyszerű bábuja. Elhigyjem azt, amit mond ? — Ha nem nek a szegény hiszi el nekem, higyje el ent vértanúnak. Néhány másodperczig mindketten csend* ben maradtak. Az eső elállott, napsugár választotta szét a felhőket. A kocsi lassú imabolygással beérkezett Rómába. — Ez esetben tudom, mi a teendőm. — jegyző meg Anthime egészen határozott hangon. Le fogom leplezni. Gyula megrémült. Ne ijesztgessen. Egészen biztos, hogy ki fogják átkozni. Ugyan ki? Ha nem a valódi pápa teszi, ki törődik vele ? Isten a tanúm, hogy ebben a titokban vigasztaló erőt sejtettem a maga számára, azért közöltem, — mondá Gyula egészen megrémülve. — Maga tréfál? ... És ki a megmond* hatója, hogy Fleurissoire, a paradicsomba érve, ott is nem fogja-e felfedezni, hogy a jó Isten sem a valódi ? — Ugyan, ugyan, kedves Anthime=om, ne túlozzunk. Hát lehet-e egyáltalán kettő! Lehet-e egyáltalán egy másik! — Maga könnyen beszél, mert nem hagyott ott érte semmit. Magának mindegy lehet, akár valódi, akár hamis ... Le kell szállnom egy kissé . . . Kihajolt az ajtón és megérintette séta* THALLÓCZY LAJOS. — Horvay János műve. Kallós Ede műve. ZILAHYNÉ SINGHOFFER VILMA. — A KIRÁLYFI-CSALÁD. — Horvay János műve. KÖNIG GYULA. x