Vasárnapi Ujság – 1920
1920-11-21 / 22. szám - Endrődi Sándor (arczképpel) 255. oldal / Élet- és jellemrajzok - Boda József: Ogygia-szigetén 255. oldal / Költemények
i 7. szám, 1920. 67. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 203 áttetsző rózsaszirommá vált, a rózsaszirom fogyott, fogyott, eltűnt, eltűnt a túlsó, távolabbi sziget hegyláncza is, szirmot és szigeti partot magába nyelt annak a hegynek a gyomra, melyen a kocsi már jó magasra kapaszkodott. Sivár, kopasz hegy volt ez, oly sivár, mint valami vén zsugori élete. Csak törpe bozót tengődött itt-ott. A milyen lassan haladt a kocsi, oly lassan kelt föl a nap is, ő is meredeknek találta az utat. Mire fölhágott az egyik csúcsra és meleg szeme lemosolygott a kis társaságra, akkor már a bozótokat is elhagyták, fehér kavics maradt az út egyetlen dísze. A kocsis ostorával oda mutatott, a hol mintha száraz, fehér csontok feküdnének összevisszaságban. — Nem csontok azok, — tolmácsolta Kós, a ki értette kissé a kocsis nyelvét. — Az egy község pár fehér vityillóval. Mert, nézzenek csak oda, parányi pocsolya az ottani víz, ami itt ritka kincs és a mellé telepedtek, bár épp tegnap hallottam, hogy az orvosok néhányszor már megtiltották, hogy abból igyanak. — És adtak nekik más pocsolyát ? — kérdezte Zsuzsa. — Azt bizony nem. — Hát így is lehet élni ? — tűnődött Kató. — Élni, élni mindenáron! ezt találhatod mindenütt. — felelt Zsuzsa. — És így is lehet. — mutatott Kós egy kecskére, meg egy asszonyra. A kecske kínnal tépegette az itt-ott tengődő, portól szürke fűszálakat. És az asszony sárga, ránczos bőrű, se fiatal, se öreg asszony, eredetileg talpig feketében, de már talpig szürke a fehér mészportól, lassan mászkált a kecske után és közben megszürkült, fehér harisnyát kötögetett. — Két órája jövünk kocsin, — mondta Kós — és ennek az asszonynak gyalog kell lebandukolnia kötőpamutért. Pusztaságban és csöndben kúsztak tovább a kis lovak s most már a hármas társaság is elhangtalanodott. — És így is lehet, — mondta később megint Kóss egy második szürke, kötögető asszonyra mutatott, aki épp olyan volt, mint az első, csakhogy nem kecskét, hanem szénás szekeret hajtott. De amint utólérték, látták, hogy nem szekér vitte a nagy kötés szénát, hanem egy lógó fejű, szürke kis csacsi. A második asszony épp oly közömbösen, félszemmel sandított rájuk, mint az első, pedig milyen ritka lehet itt a vendég. És tovább a kőországban . . . — Miért oly szívós ezekben az emberekben az életvágy, vagy miért nem költöznek máshová ? — Mert az életkörülményeknél sokkal fontosabb az emberi kedély, mely ha van, mindenütt és mindig talál szépet, érdemeset az életben, — szólt visszafordulva Kós. — Ha nem, ha jól mondták nekem, látunk olyan dolgokat, melyek még jobban kiélezik Katónak ezt a kérdését. — És beszélt valamit a kocsissal. A kocsis odamutatott ostorával az egyik puszta csúcsra. Kós ismét hátra fordult. — Látják ott azt a fehér kőhalmazt ? Ez is olyan, mintha csontokat dobáltak volna egymásra. Ez az, amire előre figyelmeztetett az erdész. Azok egy falu romjai ott és közöttük csakugyan csontok vannak. Emberek éltek ott és meghaltak vagy egy, a rendesnél is erősebb kóra miatt, vagy kiszáradt a pocsolya, vagy ragályos betegség lepte meg őket, senki se tudja. könnyűlábú diákok felmásznak oda. De néha jó fogyasztó kúra. — Milyen sokféle a halál . . . ahányféle az élet, — mondta Kató, ezt — „Mindenki úgy hal meg, ahogy él"— egyszer kiírtam valahonnan, — szólt Zsuzsa. — Ha legalább egy sirály tévedne ide,— ábrándozott Kató. — Ne kívánd szegénynek, — felelt Zsuzsa. Nagy darab kietlen föld után megint kis faluhoz értek, ez közelebb esett útjukhoz, mint az eddigiek s a rozoga kunyhók között sárga, egyemeletes házat láttak. Csodálkozzak s Kós a kocsishoz fordult magyarázatért, aztán lefordította a két nőnek. — Egy idevalósi legény kivándorolt Amerikába. Megszedte magát s idehozta a pénzét, itt építette meg a maga kis palotáját a szülőfalujában. — Milyen különös, — mondta Kató. Négy órája kocsiztak már s most kezdett a növényzet sűrűsödni, megint bozótok jöttek, egy-egy fa is ágaskodott, majd különös, változatos vidékre értek. Ritkásan, szabadon állottak a fák, legtöbbjük más-más fajból való, mindenik más-más alakú. Aztán feltűnt szemük előtt két párhuzamos, dél= öreg jegenyesor. — Milyen boldog a szem, amely igazi, életképes növényeket láthat, — örvendezett Kató. Jó is, hogy ide értünk, rád túlságosan hatott az a csúnya vidék, — mondta Zsuzsa. Behajtottak a jegenyék közé, egyenes út volt, a csengős lovacskák szaladni kezdtek. Kutyaugatást, aztán gyermekkiabálást hallottak, szaladt elibük a házőrző, utána hat orgonasíp=gyerek, utánuk az asszony, aki előre értesült s előkészítette a tojást reggelire. Leszállottak, hogy bemenjenek az erdőőr házikójába. Friss hegyi levegő, éhes emberek, gét. Zsuzsa Kós lesegítette Katót és a feleség szeme összevillant az uráéval. A házikóban nagyvárosi csecsebecséket találtak a fiókos szekrény tetején kirakva. Amerikából hozta az erdőőr legénykorában. (Folytatása következik.) Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában. A men OGÓGIA SZIGETÉN. — Költészet és való. — Atlas leánya, gyérülő hajamra hiába köt márványkezed füzért. Kóbor görög, én már a könnyű vért eltékozoltam, óh, bocsáss utamra. Örök élettel hasztalan takarna dús istenek kegye. A sors kimért; gyönyörre már fanyar vagyok, miért tartsz még Kalypso, hagyj, eressz utamra. Hazug a csókom, másra szántam, ölellek, ám karomba zártan mást álmodik a csalfa elme, szivembe' más asszony szerelme. Szemem ha csillan néha-néha, játszom veled: aczélcsap, léha. Boda József: ENDRŐDI SÁNDOR. 1850—1920. Ábrányi Emil után csakhamar elköltözött az élők sorából kortársa, Endrődi Sándor is. Most már egyre kevesebben vannak az élők között annak a költői nemzedéknek a tagjai közül, amely a hetvenes években, az öregedő Arany János lábainál nevelkedett fel és közvetlenül tőle vette át a magyar költészet fáklyáját. Endrődi ennek a nemzedéknek a legjobbjai közül való s ő érte el talán valamennyi között a legnagyobb sikert a közönségnél olyan időben, mikor a vers iránti érdeklődés még nem volt általános s a költők csak a kevés kiválasztottak számára énekeltek. Van egy verseskönyve, amelyet mindenki olvasott, a melynek egyes dalait szavalták és énekelték, s a mely mindenütt belejutott a nemzet ama kincstárába, a melyből az egyszerű emberek milliói az érzésük kifejezésére való eszközöket merítik. A Kurucz- nóták könyve ez, mely a millennium utáni hazafias felbuzdulás idejében jelent meg és a régi kurucz=énekek hangjának és hangulatainak páratlanul művészi utánzásával, a Rákóczi-kori reminiszciencziáknak felhasználásával és az egykorú tömegérzésekkel való kapcsolatba fűzésével minden szivet megnyert magának, mert a tradíczióból vett eszközökkel a magyarság egy történelmi érzését szólaltatta meg: az Ausztriával való közösségből származó súrlódások miatti elkeseredést. Ezren és ezren vannak, akik éneklik az Endrődi verseire írt dalokat abban a hiszemben, hogy igazi régi kurucz= nótát énekelnek. A magyar nép magáévá tette Endrődi múzsájának kedves termékeit, amelyeknek ugyanaz lett a sorsuk, mint a népdaloké. Endrődi már a kuruczi nóták előtt is aratott nagy sikereket. Tücsök dalai a Petőfi és Heine hatása alatt fejlődött újabb magyar lírának legszebb alkotásai közül valók, a hangulatra felépített, üde, egyszerű kis dalok, a szerelem, a természet, az elmúlás meglandoliása, a fiatal lélek érzelmi hullámzása szövődik össze bennük szelíd bájosságú muzsikába. Ezek még a nyolczvanas évekből valók és nagyon a lírai hangulatára. jellemzők annak a kornak A kurucz nóták után a költő hangja mindinkább elmélyült, új színt kapott az ősz felé hajló férfi életbölcsességének lehiggadásával . Anakreoni dalaiban az élet keserűségével és múlandóságával való szomorú leszámolás és az élet apró örömeibe való menekülés, Isten felé czímű könyvében pedig a hitben való kibékülés kapott finom és nemes hangokat. Kortársai többségének páthoszából Endrődiben alig volt valami, — az ő lénye a közvetlenség felé törekedett s lírájának őszintesége az, ami biztosítja tartós életét. Az életben is közvetlen modorú, nagyon szeretetreméltó, derék ember volt. Világi pályája is egyszerű volt: sokáig dolgozott mint középiskolai tanár vidéken és Budapesten, később a képviselőház naplószerkesztője lett s ezt az állását tartotta meg, míg a betegeskedés meg nem akadályozta a munkában. Néhány év előtt szélhűdés érte és azóta nem tudta visszanyerni régi fizikai frisseségét. A szélhűdés most megismétlődött és ezúttal már a költő szervezetében nem volt elég erő, hogy leküzdje a bajt, a halál elragadta közülünk. Irodalmunk történetében azonban megmarad a helye minden időkre. ENDRŐDI SÁNDOR.