Vasárnapi Ujság – 1920
1920-11-21 / 22. szám - A Szépművészeti Múzeum régi képtárának új szerzeményei (képekkel) 257. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekű közlemények
i 7. szám. 1920. 67. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 203 tanítónő. Ott ... ott ... a közelemben . . . Nagyváradon . . . Előre hajolt. Meggörnyedt. — Nincsenek itt kémek ? — Dehogy vannak, dehogy, — nyugtat* ták meg a munkatársak. — De üljön le, jó asszony. Elfárad a kicsikével. — Igazán nincsenek ? — szimatolt körül a szegény tébolyodott, mintha nem is hal* lotta volna, amit szóltak hozzája. Hanem aztán mégis leült és így folytatta : — Ah, már tanítónő volt az én drága Piroskám Nagyváradon! Aztán jöttek ezek a kutya románok. Vártuk, majd csak ki* takarodnak. Hittük, nem tarthat soká. Vár* tunk, reméltünk, bíztunk, — mind, mind hiába! . . . Nem mentek ki, ott maradtak, basáskodtak, gyalázkodtak, rátérdeltek a magyarság mellére és undorító markukkal fojz togatták a torkunkat. Mondtam Piroskának (mert sokszor meglátogattuk egymást) : — Szivem, ne búsulj! Ne töprengj. Lesz még szőlős lágy kenyér! Bízzál! — De az én Piroskám egyre búsabb lett, egyre haloványabb és egyre többet tépelődött magában Magyarország sorsán. Aztán egyszer csak, mikor Váradról átjött hozzám, utoljára, este a lámpa mellett elém tartott egy verset. Egy költeményt. Egy szépet, gyönyörűt, nagyszerűt, fájdalmasat, mint az át* vert szív és lángolót, mint a tűzcsóva a rabló románokról, a hazáról, Erdélyről, ahol az anyák — azt írta benne a drágám — inkább ne szüljenek több gyermeket a román ura*lomnak és forduljanak vissza medrükben az erdélyi vizek, de Erdélynek le kell ráznia magáról a román igát. — Szép? — kérdezte fojtott hangon a drágám. — Nagyon, — feleltem én sóhajtva. Piroskámnak kigyúlt a szeme. — Én írtam, anyám! Még sohasem írt verset idáig, szerkesztő urak, és ez az első költeménye oly szép volt, oly fájdalmasan erős, olyan . . . olyan . . . Elcsuklott a hangja, s csak perczek múlva tudott szóhoz jutni. — Aztán lelithografálták és úgy kezdték terjeszteni Váradon. Valami bitang gazember besúgta, hogy ő írta, és . . . Elhallgatott. Mereven, szinte vérben forgó szemmel bámult maga elé. — És mi történt ? — kérdezték az újságírók, akik Nagyváradról idekerült lapokból már nagyon is jól emlékeztek a szörnyű esetre. A toprongyos óvónő, anélkül, hogy fölpillantott volna, gépies hangon, csaknem darálva fejezte be a mondatot: — Elfogták. Statárium. Felakasztották. Az iskolás gyermekeket, a kis elemistákat, akik imádták, korbáccsal kergették az akasztófája elé, hogy jól jegyezzék meg maguknak, micsoda sors vár a románnál arra, aki magyar. És énnekem mindezt végig kellett néznem. Szuronyos Őrök között. Csend. Szünet. — Aztán kikísértek a határra és átrúgtak Csonka*Magyarországra. — Gyalázatos . . . gazok. — morajlott végig a szerkesztőség tagjain a borzalom fölháborodása. Az óvónő, a tébolyodott anya, egy darabig megint hallgatott, csöndesen csucsurgatva a bepólyált réklis csomagot. Végre fölvetette a szemét és mialatt határtalan gyöngédséggel ringatta ölében a csomagot, esdő tekintettel így szólt: — És most én arra kérem az urakat, mindenre, a mi szent, hogy szerezzenek nekem útlevelet vissza Belényesre. Vissza akarom tenni az én drága Piroskámat a bölcsőbe . .. hogy újra kezdje az életet . . . Mert jön . . . eljön az új élet . . . Nincs tovább. Összeszorított ajkkal ült a szerkesztőségi széken és összeszorított ajkkal állták körül a budapesti magyar lap munkatársai. MAGYAR RUHÁS LEÁNYOK VIRÁGGAL FOGADJÁK SZEGSZÁRDON RUBINEK KERESKEDELMI MINISZTERT, MINT A FALUSZÖVETSÉG ELNÖKÉT. A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM RÉGI KÉPTÁRÁNAK ÚJ SZERZEMÉNYEI. A hosszú évekig viharzott háború régi képtárunkon is érezhetővé vált. Miközben hazánk ilyen siralmas állapotába jutott és életkérdésekről van szó, a művészet csendes csarnokában olyan cselekedetek kezdenek mutatkozni, melyek a magyar kultúra életereje mellett bizonyítanak. Minthogy az állam alig van abban a helyzetben, hogy anyagilag segíthesse régi képtárunkat, olyan lelkes új műbarátok mutatkoznak, akik áldozatkészségükkel szolgálják a hazát. A régi képtár történetének 1920-dik beírhatjuk, hogy öt kiváló kép esztendejébe másával nagy hiányok pótoltattak adományok ki. A flamand művészet történetében, különösen a XVI. század második felében nagy átalakulás veszi kezdetét, mely főleg a táji képfestészetben észlelhető. Ekkor születik meg a tulajdonképeni tájkép. Ezen új mű*vészet mesterei délnémet * alföldről valók. Egyik első képviselőjük Gillis van Coninxloo volt. Kiható hatást tett Roeland Saveryre, aki Amsterdamban tanult nála. A XVII. század elején Saveryvel már Prágában találkozunk, ahol is II. Rudolf művészköréhez tartozik. 1606— 1668-ig Tirolban tartózkodott, — talán Friaulban is járt — a mi képeinek alpesi jellegében tükröződött, míg 1613 utáni képei inkább németalföldi befolyást mutatnak fel, a miről rövid németalföldi tartózkodására lehet következtetni. Hogy ekkor Courtrai szülővárosát, ahol 1576-ban látott napvilágot, is meglátogatta volna, bizonytalan. Saveryt sem Prágában II. Rudolf, SÁRKÖZI LEÁNYOK A FALUSZÖVETSÉG SZEGSZÁRDI ÜNNEPÉN. TOLNA-MOZSI LEÁNYOK A FALUSZÖVETSÉG MOZS ÜNNEPÉN.