Vasárnapi Ujság – 1920
1920-11-21 / 22. szám - Turkesztáni emlékek. Egy hadifogoly jegyzetei. Írta dr. Lupkovics György 259. oldal / Regények; elbeszélések
22. szám, 1920. 67. évfolyam. VASARNAPI UJSAG. 259 dami iskola érdekes és gazdag anyagát egy téli tájképpel ajándékozta meg. A flamand és holland művészek mindig nagy előszeretettel viseltettek a téli tájak iránt. Ezen művészet kezdői eleinte csak a hónapokat és évszakokat ábrázolták ; az önálló tájképfestészet terén pedig a XVI. és XVII. század«ban mutatkoztak a legnagyobb alkotások. A sok közül megemlíti a legkiválóbbak neveit: id. Peeter Brueghel, Lucas van Val«ckenborch, Rembrandt, Jacob van Ruisdael, Aelbert Cuyp, Hendrik Avercamp, Aert van der Neer, Izaak van Ostade stb. Télidőben mutatkozik Hollandia minden bája : a város sok befagyott sánczai, csatornái és a tavak mindmegannyi motívum, melyet a holland festő mindig új szemmel lát meg, melyben életet és mozgást hoz, úgy hogy lesz unalmassá. A múzeumunknak sohasem adományozott kép is gazdag, változatos oldalát mutatja be a téli Hollandiának. Adriáén van de Velde a jégen tovamozgó emberek örömeit festi, úgy az öreg, mint a fiatal, a gazdag és a szegény, mind a téli sport örömeinek él. A baloldalon előkelő személyek láthatók, mellettük egy parasztfiú, aki két bottal akar tovább jutni a szánkóján, aztán három férfi kisér egy rőzsével megrakott szánkót, mellette egy férfi ül és a korcsolyát csak tolja fel. Ez játszódik le az előtérben, melyet egy a jobboldalon barnássárga tónusban tartott fákkal körülvett parasztház határol be. Mögötte nagy jégterület terül el, melynek végét egy városka övezi. Az egész képből Hollandia derűs hangulata árad : a különböző finom hidegszürke árnyalást csak a baloldalon álló divatos asszonyok tarka ruhája szakítja meg. Míg az előtérben legfinomabban kidolgozott alakok vannak, addig a háttérben lévő városka csak kevés, leheletszerű finom vonásokkal van festve, amit Esaias van de Velde befolyásának tulajdoníthatunk. A kép, melyet joggal nevezhetünk műremek- nek és a legszebb holland téli tájképek közé sorozhatunk, bármely elsőrangú képtárnak díszére válna. E kép, különösen a philadelphiai Johnson-féle gyűjteményben őrzött és szignált Adriáén van de Velden képpel hozható analógiába. Múzeumunk képét örömmel üdvözöljük mint a holland osztály értékes új darabját, melyben ez idáig csak Jacob Grimmer és Hendrik Avercamp téli táji képeivel volt képviselve. Végül még meg kell említenünk egy képet. Heim Móriczné szül. Schwarz Margit nagy lelkű adományozása utján Giovanni Battista Weenix (1621 ?—1660 ?) festette állatképhez jutottunk. Ez idáig múzeumunknak hollan dus fentről világított termében a „Szárnyasok" festészetét Jan Weenix, Melchior d'Hondecoeter és Cornelia Ryck képviselték nagy méretű képekkel. Ezzel az örvendetes gyarapodással e festészet ezen faja Gysbert d'Hondecoeter kivételével, aki Melchior édesatyja volt és szintén „Szárnyasokat" festett, képviselve van. E gyarapodás művészettörténeti szempontból is fontos, mert Giovanni Battista Weenix nem csak Jan Weenix atyja és Melchior» d'Hondecoeter nagybátyja, hanem egyszersmind tanárjuk is volt. Mindenek előtt mint a Campagna és tengeri kikötők festője ismeretes : több évig Olaszországban időzött, ahol Panfili kardinális, a későbbi X. Innocent néven ismeretes pápa részére dolgozott. Nagy előszeretettel festett oszlopromokat tengerparton. Egy ilyen, a déli naptól áthevített képe került az Esterházy-gyűjteményből múzeumunk tulajdonába. Egynehány csendéletet is festett. „Szárnyas"=képei ritkák. Hogy ezen a téren mennyire otthonos volt, bizonyítja a drezdai képtárban őrzött és ez a múzeumunkba került, ez idáig még ismeretlen kép, mely a művész monogrammjával van ellátva. A hangsúlyt a két pulykára helyezte, melyet két élethűen festett széles ecsetkezeléssel vörös, fekete és fehér színben a nagy vászonra , a kép többi részére kevesebb gondot fektetett. Térey Gábor: Roelant Savery: Táj vizimadarakkal. Roeland Savery: Sziklás táj. A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM RÉGI KÉPTÁRÁNAK ÚJ SZERZEMÉNYEI. TURKESZTÁNI EMLÉKEK. Egy hadifogoly jegyzetei. - Irta dr. Lapkovics György. I. Tompa dübörgéssel robog vonatunk a Dnyeper hidján a sötét éjszakában. Néha egy-egy fényszóró világítja meg a hatalmas hidat és a rajta siető vonatot, azután ismét minden sötét marad : észre sem vesszük, hogy Kievet hagytuk el. Vájjon hová visz utunk ? Még magunk sem tudjuk. Talán a minden oroszok czártjának hűséges csinovnikai (hivatalnokai) sem határozták meg egyelőre, hogy hová irányítanak. Ez nem is oly sürgős. A husz millió négyzetkilométeres birodalomban hetekig utazhatunk. Csak megyünk előre a Don és Dnyeper közti végtelen síkon, hol valamikor őserőtől duzzadó eleink legeltették fürge lovaikat. Még fülünkbe csengenek Przemysl erődeinek robbanásai, még látni véli szemünk az égig ható lángoszlopokat, szinte reng a föld még lábunk alatt, ha visszagondolunk arra az első tavaszi napra, amikor a büszke és daczos erősséget kénytelenek voltunk átengedni az ellenségnek. Második Világos volt. De utána még szomorúbb évek jöttek . .. Gyorsan változnak a képek, kelet felé tartunk. A végnélküli zónák szemlélete szemünket is kitágítja. Néhány nap és vonatunk átrobog a Donon Voronesnél, majd a kies Penzát is elhagyjuk és Szizranon túl vonatunk már a megfagyott Volga hidján tart. Majd feltűnnek Szamara aranyos kupolái és aggódva kérdezgetjük egymást: Szibériába vagy Turkesztánba fog-e vonatunk elágazni? Még mindig nem tudjuk, várjon Szibéria hómezőire, avagy Turkesztán homokpusz« fáira szánt e bennünket a győzők akarata? Találgatjuk, melyik volna jobb. A bajtársak többsége szívesebben tartana Turkesztán felé, hiszen bár előreláthatólag hosszú fogság bilincsei várnak reánk, de így talán alkalmunk lesz bele belepillantani a bűvös-bájos Kelet légkörébe. Reggelre vonatunk már az Ural hegység nyúlványain halad és megpillantjuk Orensburgot, a német telepítvényt és az uráli kozákok főhelyét. Most már tudjuk, hogy Turkesztánba visznek. Itt látjuk először — ha bár csak a vonat ablakaiból — az első turbános és kaftános mohamedánokat. A vonat még lassan halad a jeges Ural folyó hídján és rövid idő múlva már Ázsia földjén vagyunk. A művelt területek hamarosan elmaradoznak és helyükbe lépnek a messzi step«