Vasárnapi Ujság – 1920
1920-11-21 / 22. szám - A Vatikán pinczéi. Regény. Írta André Gide. Fordította König György 260. oldal / Regények; elbeszélések
262 18. szám. 1920. 67. évfolyam. — Magam sem tudom. Nagyon gyorsan tettem, mialatt kedvem volt rá. — Mi kifogása volt Fleurissoire ellen ? Ez ellen a derék, mindenféle erényekkel fényeskedő ember ellen ? — Nem tudom. Nem látszott boldognak ... Hogy magyarázzam meg Önnek azt, amit magamnak sem tudok megmagyarázni ? Kínos csend támadt, melyet szavaik csak időnként szakítottak meg; ezután hosszabb csend állott be. földszintjén játszó Hallani lehetett a szálloda nápolyi zenekar banális dallamát. Gyula kisujja gondos ápolás mellett hosszúra növesztett körmével valami gyertyafoltot kapargatott az asztalterítőn. Egyszerre csak észrevette, hogy ez a szép köröm elrepedt. Egy, a körmöt szélességében átszelő vonal halványította el a domború remekművet. Hogyan történhetett ez és hogyan nem vette mindeddig észre ? Bár, mint történt légyen is, a baj nem volt jóvá* tehető, Gyulának nem maradt egyéb hátra, mint levágni a körmöt. Nagy szomorúságot érzett e látvány fölött, mert nagyon ápolta kezeit és ezt a körmöt, mely előkelőnek vélt kezének egyik fő büszkesége volt, különös*képpen szerette. Az olló ott volt a kis asz*talka fiókjában és Gyula éppen elő akarta venni, — ehhez azonban arra lett volna szük*ség, hogy Lafcadio előtt elmenjen, csupa tapintatból későbbre halasztotta el ezt a fontos műveletet. — És ... mi a szándéka mostan ? — Nem tudom. Talán jelentkezem a rend* őrségen. A mai éjszakát még arra fordítom, hogy meggondoljam a dolgot. Gyula leejtő karját a karosszékre, néhány perczig Lafcadióra bámult, majd bátortalan hangon felsóhajtott. — Most kezdtem volna megszeretni! — mondta minden rossz szándék nélkül. Lafcadio nem érthette félre. Ha öntudat* lan volt is, mégis csak kegyetlen volt ez a megjegyzés és szíven találta Lafcadiót. Fel* emelte fejét, készen arra, hogy szembeszáll* jon azzal a félelemmel, mely hirtelen fojto* gatni kezdte a torkát. Gyulára nézett. Hát ez az, kinek tegnap még testvérének érez* tem magam ? Körüljártatta tekintetét a szo* bában, hol tegnapelőtt, bár a gyilkosság már akkor el volt követve, még jókedvűen be* szélgetett. A parfümös fiaskó most is ott volt az asztalon, csaknem üresen már. — Hallgasson ide, Lafcadio, — folytatá Gyula. — A maga helyzete az én vélemé* nyem szerint nem tökéletesen reménytelen. Akit a gyilkosság elkövetésével gyanusítanak . . . — Igen, tudom, hogy letartóztatták, — szakítá félbe szárazon Lafcadio. — Azt akarja talán tanácsolni nekem, hogy eltűrjem, hogy magam helyett egy ártatlant vádoljanak ? — Az, akit ártatlannak nevez, meggyil*kolt egy nőt, akit maga is ismer . . . — És ez jogokat ad nekem talán ? — Nem akarom épenséggel ezt mondani. — Tegyük még hozzá, hogy Ő az egyetlen, aki ellenem vallhatna. — Mondom : minden remény még nem veszett el. Gyula fölkelt, az ablak felé indult, rendbe hozta a függöny ránczait és visszatért. Előre* hajolva, karjait keresztbe fonta azon karos* szék támláján, melyben az előbb ült. — Lafcadio, nem akarom tanács nélkül elengedni. Meggyőződésem szerint csak magán fordul meg, hogy becsületes emberré váljék és ismét helyet foglaljon a társada*lomban, oly mértékig legalább, ahogy szü* letése megengedi ... Az Egyház is segít* ségére lehet: Menjen gyónni. Rajta, fiam, kis bátorság! Lafcadio nem tudta visszafojtani mosolyát. — Meg fogom gondolni jóindulatú szavait. Lafcadio* előrelépett. — Bizonyára jobb szeret gyilkossal nem fogni kezet. Mégis meg akarnám köszönni... — Rendben van, rendben van. — mondá Gyula, szívélyes és távoltartó mozdulattal. — Isten áldja meg, fiam. Nem merem mondani, hogy viszontlátásra. Mégis ha a jövőben... — A jelenre nézve nincs egyéb mondani* valója ? — E perczben semmi. — Isten áldja meg, uram. — Lafcadio komolyan meghajtotta magát és kiment. Visszatért szobájába, egy magasabb eme*letre. Félig felöltözve vetette magát az ágyra. Forró est után az éjszaka sem hozott eny*hülést. Ablakja zárva volt, de semmi szellő sem mozgatta a levegőt; a kerteken túl fekvő Therman tér villanylámpás szobáját kékes fény* ben szétszóródó és holdvilágra emlékeztető világossággal töltötték meg. Gondolkozni próbált, de valami különös tompaság béní* totta meg gondolatait, nem gondolt sem bű* nére, sem a menekülés lehetőségeire, csak Gyula kegyetlen szavait: „éppen most kezd* tem megszeretni", szerette volna elfelejteni... Ha nem szereti Gyulát, miért érdemesl'meg* könnyezni ezeket a szavakat ? Igazán ez volt sírásának oka ? . . . Az éjszaka oly kelle* mes volt, úgy érezte, mintha éppen semmit sem kellene tennie, hogy azonnal meghaljon. A vizesüveg felé nyúlt, megnedvesítette zsebekendőjét és fájó szivére szorította. — Nincs ennek a világnak olyan itala, mely ezt a száraz szivet felfrissíthetné! — sóhajtott fel, bőséges könnyeket hullatva, melyek ajkához érve, kesernyés ízükkel jól estek neki. Versek jutottak eszébe, maga sem emlékezett már, hogy hol olvasta őket: „Szivem fáj, bágyadt fáradság tompítja érzékeimet." Elaludt. Álmodik vájjon ? Nem kopogást hallott az imént? Az ajtó, melyet éjszaka sohasem OLASZ MONITOROK A DUNÁN A BUDAI RAKPARTON. A MAGYAR-CSEH HATÁR AZ IPOLYNÁL BALASSAGYARMAT ALATT. A BALASSA-GYARMATI LAKTANYA ÉS KÖRNYÉKE, AHONNAN 1919 JANUÁR 29-ÉN A VASUTASOK KIVERTÉK A CSEHEKET.