Vasárnapi Ujság – 1920
1920-12-05 / 23. szám - Zoltán Vilmos: A fregatt madár. A sírfelirat (Walt Whitman) 267. oldal / Költemények
267 18. szám. 1920. 67. évfolyam. kár . . . Zsuzsa! én most nem szeretlek titeket ... se magamat! Nézd, ott jön az erdészné, menj kérek, menj s hagyj egy kissé ... a fenyők közt. Úgy szeretem őket . . . Zsuzsa csodálkozva nézett Katóra, a ki olyan hevesen beszélt most, mint még soha. És a ki úgy nézett és úgy mozdult annyi hévvel, ilyennek még nem látta. indulat egészen más, mint az övé. De ez az Ez még legerősebb kitörésekor is befelé izzik és még ilyenkor is, mint mindig, magát pusztítja sokkal inkább, mint mást. emészti. — Jó, — mondta Zsuzsa szelídebben, — magadra hagylak, de hát mit akarsz? Hol járhatnál itt egyedül ? — Csak itt a közelben. Zsuzsa az erdészné elébe sietett. — Kató itt szeretne maradni, borzasztóan tetszik neki, hogy egyedül lehet fenyőkkel. — De ne menjen túl azon a padon, a melyik ott van a tisztás szélén, — kiáltott oda az asszony és elvezette Zsuzsát, hogy bemutassa neki egész kis háza táját itt, a hegytetőn. Kató ott maradt a padon egyedül. A legmélységesebb, a legnagyobbszerű csönd vette körül. Ő benne rosz érzések keringtek. Újra látta Zsuzsát, újra hallotta, újra meg újra átélte azt az izgalmat, melyet az ő viselkedésük okozott. Szabadulni akart ezektől az érzésektől. Fölállt. Nagyon gyönge volt a lába, mint mindig, mikor valami fölizgatta. Betért az egyik ösvényre. Réges-régi, korhadt növényeken sustorgásszerű járt. Már nem recsegtek, csak neszt okozott köztük minden lépése. Sötét árnyék borult a keskeny útra. Gyantaszag szamóczaillattal keveredett. A mint lassan tovább haladt, az árnyék megvilágosodott, jobbfelől kinyílt az út, bús, büszke fenyőszálakkal benőtt völgyre látott ható. Ég, föld, fenyő és csönd . . . Fájna itt most minden hang, csak egy nem, talán : mélyen, hatalmasan búgó orgonáé. De még annál is jobb ez a csönd! És Kató úgy érzi, hogy ő most csupa lélek, magános lélek, és nem,, is lehet többé más, mint magános lélek. Ő nincs is itt, csak a lelke. De haza fog térni önmagába, le fog szállni a magasból, az óriás fenyők világából. Beszélni, mozogni fog megint, nevetgélni is, de az más valaki lesz. Ő maga, az, ami ő benne magában a legfőbb valami, az itt van és innen többé le nem szállhat. Szeretne belehalni egy nagyszerű imába, mely nagyszerűségével eléri azt az Istent, akit ő most itt érez. De gondolatai és érzései nem kivánnak szavakat, még hangtalanokat sem. Ő, amint itt áll, beleolvadva ebbe a fönségbe itt, ő így maga az ima. És akkor már dél volt, minden köd eloszlott és lent, nagyon mélyen megcsillant egy csöppje a legkékebb égboltnak. A tenger! Mérhetetlen távol mélységben alatta a boldogságszinű tenger. Láthatatlanná olvasztja a messziség a hófehér ragadozókat: a sirályokat és a hófehér, ingadozva lebegőket, a vitorlás csónakokat. (Vége következik.) WALT WHITMAN KÖLTEMÉNYEIBŐL. I. A FREGATTMADAR. Te, ki a vihar szárnyán átaludtad az éjjelt, S most felüdülve ébredsz és szállsz a magad csodaszárnyán — Tombolt-e a szél ? Magasan elszálltál felette S pihentél a kék levegőn, rabszolgádon, mely ringatott, Most kicsi kék pontként, mely ott lehet ma-Megjelensz újra. [gasan az égen, Mikor fényt szomjazva, a fedélzetről kutatva körülnézek, Magam is kicsi folt, egy pont a nagy min-Messze, messze tenger távolán, [denségben, Most, miután az éjjeli ár roncsokkal teleszórta S a nap vidáman s derülten visszatért, [a partot Rózsásan lebegő pirkadattal s lángoló napfénnyel És hajnaltiszta, átlátszó levegővel, Most te is újból megjelensz. Te, kit azért szültek, hogy daczolj a viharral — ki csupa szárny vagy, Ki az éggel birkózol s a földdel, az orkánnal és a tengerrel, Hajója te a jégnek, mely vitorlát sohse' von be, Ki napokon, heteken át fáradhatatlanul lebegsz s átszelsz országokat és birodalmakat, Ki alkonyatkor a Szenegált látod, hajnalban Amerikát, Te, ki villámokkal játszol s mennydörgő felle Od, te sokat látott! [gekkel, Ha a lelkem tied volna, Mily örömökben volna részed! II. A SÍRFELIRAT. Fáradtan róva Virginia rengetegjét. Hangjánál zörgő' harasztnak, mit feldúlt a lábam (mert ő'szidó' volt). Vén fa lábánál egy harczos sírja ötlött szemembe, Holtra sebzetten, menekülve itt temették el (könnyen fel tudtam fogni mindent). Rövid déli pihenő, aztán tova! Szorított az idő, De kicsiny táblára irva s felszegezve a fára, megmaradt a sirnál e felirat: «Bátor volt, óvatos és hű,s az én drága bajtársam.» Soká, soká töprengtem, aztán továbbmentem a magam útján, Idők változása torlódott s az élet jelenetei, Ám gyakran idő és tér változása közben, magányomban, vagy a város tömkelegében hirtelen Felbukkan előttem az ismeretlen harczos sirja — felbukkan a művészietlen felirat Virginia rengetegj_ben : »Bátor volt,óvatos és hű,s az én drága bajtársam.» Angolból fordította : Zoltán Vilmos. A ROZSNYÓI ŐRTORONY EJJEL. A BARÁTOK TEMPLOMA ROZSNYÓN. A CSEHEK ÁLTAL MEGSZÁLLT ROZSNYÓRÓL.Tichy Kálmán rajzai.