Vasárnapi Ujság – 1920
1920-12-05 / 23. szám - Amicus. Elbeszélés. Írta Berkes Imre 268. oldal / Regények; elbeszélések
268 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 18. szám, 1920. 67. évfolyam. AMICUS. Elbeszélés. — írta Berkes Imre. Elmondom úgy, ahogy hallottam. A legjobb barátom mesélte el nekem. S minthogy igazán őt tartom ma is életem legjobb barátjának, Amicusnak nevezem őt. Közel három évtized ködéből tűnik elém a szegény Amicus sápadt és rongyos alakja. Hosszú, szőke haja ugyanolyan, mint az enyém. Ibolyakék szeme tiszta és vidám, mint a nap fényében a csendes tó tükre. A hangja csengő és bátor, a fantáziája pedig vágtató, mint a bolondos szél. Most az iskola körül pajzánkodik, a következő pillanatban valahol az erdő szélén leselkedik az éhenkórász, eszelős emberre, aki dologtalanul csavarogja be a falvakat s jobb híján erdei bogyóval táplálkozik. Egy perez, és Amicus már a temető sarkán ácsorog, omladozó, megfakult sírkövek rozsdás betűibe mélyeszti okos szemét. És ha megunta a temetőt, fantáziája a szomszéd földbirtokos házába kergeti. Amicus befut a zongora* szobába, leül a zongorához s piczi, maszatos ujjaival a billentyűket veregeti . . . Akkor talán hat éves lehetett. Egy mély, gondozatlan országút mentén apró házikók s e házikók egyikében lakik Amicus. Az út fehér, mert szakadékaiba beleült a januári hó. Túlsó partján csenek vészbokrok, kökény- és galagonyacserjék, fehér reszkető fényben, ahogy a hó és jég magához ölelte sovány ágacskáit. A házak fázós, didergő elhagyatottságban ácsorognak, kéményeiken vékonyan folydogál a szürke magasságban a füst, mert odabenn alig jut tüzelnivalóra. Az úton senki sem jár, csapás csak elvétve látható a hólepel szintjén. Három kőlépcsőn lehet bejutni abba a házba, ahol Amicus otthona van. A ház ugyanolyan, mint a többi. Előtte udvar, hó* buczkákkal telerakva, mintha apró hóbabák volnának, amelyeket Amicus hordott össze. A lépcsők a konyhába vezetnek. Közepén hatalmas, meszeletlen kályha, jobbról, bal* ról cserépedények. A konyha sötét és hideg, mint a jégverem, bár gyér világosság szűrő*dik belé jobbról, de innen a szobában lévő kályhát fűtik letörött gallyakkal, elhullott nedves fával és nyirkos, ágakkal. Balról egy másik szoba. Két ágy van benne, de fűtetlen. Az alacsony asztalkán gyertya ég. Az egyik ágy vetetlen, a másikban Amicus alszik... A tarka vánkosok közé süppedt kóczos feje, az arcza pihent és nyugodt, mintha gazdagság és pompa venné körül... Az asztalka mellett fonnyadt, koravén as*szonyság ül. A szeme sírásban vesztette el a fényét, a teste örökös verésben az ifjuságát. Az ura fuvaros, valahol kietlen utakon veszkődik a lovaival, rettenetes terheket czippeltet velük. Ha hazajön, gondjait is magával hozza és ezekkel együtt gondűző ostorát, a mellyel végig-végigsuhint asszonya kék és zöld sávokkal telehintett, vonagló hátán. Az asszony megnézi Amicust, megsimítja a homlokát s mintha még semmi baja sem volna, ezt súgja feléje : — Szegény kicsi fiam, ha tudnám. A gyertyát égve hagyja, az ajtót lassan kinyitja, maga után halkan beteszi, átsurran a konyhán és besiet a másik szobába. Itt mind a két ,ágy fel van bontva, de csak az egyikben fekszik valaki. Két kicsiny ablakon fehér, apró függönyök tapadnak az ablak jégvirágaihoz. Az asztalon petróleum* lámpa pislákol. A kályhában sistereg, pattog, pöfékel a nyirkos fa. Itt van Amicus atyja, két szomszédasszony és egy fiatal lány. Csak suttogva beszélnek egymással... az ágyban Amicus anyja fekszik és haldoklik. — Alszik, — rebben a szó a fuvarosné száraz ajkán. Inkább csak az ajka mozdul, a hangja a torkában reked, de azért meg* értik... Tudják, hogy Amicus alszik. Mindenki az ágy felé néz. Egy hosszúkás, fehér arcz világít a vánkosok között. Két bús, haldokló szem révül bele a piczinyke szobába, míg a fénye elsétál a sárga sifoné*rok mentén, az alacsony plafonig is elvesz* ket, meg megáll a kályha mellett, mintha kutatna valamit, egy sóhajt, egy csókot, vagy ennek szülöttjét. A beteg karja fáradtan, alig észrevehetően mozdul meg és fa* gyott száján elhamvad az utolsó szó : — A fiam ... A fuvarosné visszarohan a másik szobába. Felrázza Amicust, aki durczásan tiltakozik a háborgatás ellen, de kinyitja álmos sze* mét és észreveszi, hogy az idegen szobában alszik. Felkönyököl s tudatlanul, sértődötten, panaszosan mondja : — Miért? Miért itt? Álmos vagyok. — Föl kell kelned, — súgja az asszony. — Nem kelek. — Csak kelj föl, fiam, ha az édesanyádat még élve akarod látni. Amicus kiugrik az ágyból. Gyorsan, az ébredő ösztöneitől űzve, magára kapja a gunyáját. A szemét az öklével dörzsölgeti, a kóczos haját meg * megsimogatja s valami érthetetlen káprázatban, valami zavaros, tétova fantáziálásban kicsiny élete eseményeit sorolgatja fel magában ... kicsiny Egy* szer egy kocsi ment át a lábán. Egy hétig sántított utána. Egyszer leesett a körte* fáról. Nem történt semmi baja. Az erdő szélén gyíkot fogott s azzal rémítgette a kislányokat. Tüske hasította fel a lábát, egy vásott fiú megkergette, az új ruháját eltépte, az apjától verést kapott ... Az anyja a kútról jön, a fején dézsa, tele vízzel. Az uton megáll, fáradt, alig áll a lábán. Leemeli a dézsát a fejéről és átkiált a kis fiának : Gyere ide, vigyük együtt... Amicus oda rohan, megfogja a dézsa egyik fülét, anyja a másikat s együtt viszik haza a vizet... Az anyján vörös , pettyes szoknya volt, a lábán rongyos czipő, a rongyos czipőn át kifehérlett a harisnyátlan lába... Amicus egészen belesimult a fuvarosné szoknyájába, úgy mennek át a másik szo* bába. Ott az egyik asszony szakadozottan, sür* getőn mondja, miközben egy apró üveget rázogat a kezében : — Szomszéd, adjuk be néki ezt az orvos* ságot. A másik asszony bágyadtan mondja : — Nem kell. A fiatal lány az ágy fejénél ácsorog. Ami*cus atyja megfogja a fia kezét s odavezeti az ágyhoz: — Nézd meg jól, fiam... A fuvarosné ráhajol az ágyra s a kezét a beteg szivére teszi. Megtántorodik s valamit sug a férfi fülébe. Most iszonyú csend támad. Mindenki Ami* cusra néz, az ő arczát simogatják, az ő ke* zét szorongatják. — Én nem félek — mondja Amicus. Amicus atyja kirohan az udvarra. A lova* kat kikergeti az istállóból, a szekeret kitol* ják a színből, benn öltöztetik a halottat. Téli ruhát adnak rá, jó erősen bebugyolál* ják, Amicus fejére sipkát tesznek. — Hová megyünk? — kérdi Amicus. — A városba — súgják neki. — Minek ? — tudakolja a fiút A doktorhoz.*• Hát nem halt meg? — kérdi szepegve. — Nem. A fiatal lány puha ágyat készít a kocsin. A halottat négyen kihozzák, ráemelik a kocsira, párnákkal erősen betakarják, hogy meg ne fázzék. Amicus az apja mellé ül, kicsiny kezével a gyeplő után kapkod, lovak elindulnak, a kocsi mély csapást vág a a hóban, akik itt maradtak, most már zokogó szívvel bámulnak a távozók után . . . Csikorog a kocsi s lassan elvész a sötétben. Amicus hátra-hátra pislog, hogy megnézze az anyját, de nem meri megszólítani, mert alszik ... És elmarad mögöttük a kicsiny tűnnek a csillogó cserjék, uj utakat falu, el* vágnak a végtelen hómezőn, törpe erdőcskéken lo=hólnak át, alvó falvak mentén döczögnek tova, némelykor kutyavonítás kiséri őket, mintha ez azt jelentené, hogy körülöttük még élnek az emberek. Picziny hópelyhek szálldogálnak, az ég színe lassan szürkére derül, széles, lusta félhomály bontakozik ki az éjszaka szuroksötétségéből. Amicus most már egészen megfordul. Kicsiny csizmás lába az anyja párnája fölött reszket, szemét egy pillanatra sem emeli le anyja csodálkozó arczáról. Mert Amicus azt látja, hogy miazt, hogy az anyja csodálkozik. Talán a a városba viszik, holott ő már meghalt. Igaz, hogy ez volt a kívánsága... Ha meghal, a városi temetőben akar pihenni.. . Vagy talán azon töpreng, miért kellett ilyen fiatalon meghalnia?... Mert Amicus egészen biztosan tudja, hogy az anyja meghalt. Megkérdezni nem meri, de nem is akarja. Tudja. Téli reggelen ott ül a halott anyjával szemben és gondolkodik. Hatéves szivecskéje fájón dobog, picziny szempillái sebesen rebbennek, de nem sír, a szeme száraz, könnytelen, mintha elsírta volna már élete minden könnyét. Arra gondol, hogy mi az, meghalni?... Vájjon ő is meghal-e, s akkor nem szedheti ki többé a madárfészekből a pettyes tojásokat?... Nem, ez nem volna jó, mert a pettyes tojásokkal játszani lehet s naphosszat játszadozni, por* ban hemperegni, versenyt futni a széllel, bujkálni, kergetőzni, mindez olyan jó s mind* A NÁSZNÉP AZ ESKÜVŐ UTÁN. ESTERHÁZY MARIANNA GRÓFNŐ ÉS QUADT SÁNDOR GRÓF ESKÜVŐJE TATÁN.