Vasárnapi Ujság – 1920
1920-12-05 / 23. szám - A „kiátkozottak” és Clairon kisasszony. Írta Vajna Károly 272. oldal / Regények; elbeszélések
80 VASÁRNAPI U J SAG. 11. Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban Hiszek Magyarország feltámadásában, Ilmen. szám. 1920. 67. évfolyam, másolat tehát messze elmarad az eredeti mögött. Ezen a rendezés úgy iparkodott segíteni, hogy a gipszanyag hideg és érdes felülethatását egy még hidegebb és még közömbösebb háttérrel, világosszürkével enyhítette. A három antik terem mintaszerűen megválogatott és elrendezett anyaga ekképen igen jó tanulmányi anyagot ad az antik művészetről. A renaissance-kori rész már jóval hiányosabb, bár a fejlődés nagy fázisairól szintén eléggé jó képet ad. Persze csak hozzávetőlegesen kielégítő anyag összehalmozására talán a múzeum összes helyiségei sem lettek volna elégségesek, különösen ha a gótika és a románkori művészet fő alkotásait is bele akarták volna vonni a múzeum keretébe. Végső eredményben azonban a Szépművészeti Múzeum minden barátja előtt mégis csak az a talán már soha el nem érhető ideál lebeg, hogy bár csak elérkeznék az idő, amidőn ott helyezhetjük el e gyűjteményt, ahol igazi helye volna, a Képzőművészeti Főiskola mellett s az ekként megürülő helyet pedig betölthetnők akármilyen, de eredeti alkotásokat tartalmazó gyűjteménnyel! A „KIÁTKOZOTTAK" ÉS CLAIRON KISASSZONY. „Kiátkozottaknak" a XVIII. század második felében, a nagy forradalmat megelőző időben Francziaországban a színészeket nevezték. Pedig Francziaországban akkor már virágjában volt a színművészet. A színészek mégis ki voltak rekesztve az egyházközségből, egyházi átok alatt voltak. Ami azt jelenti, hogy nemcsak az egyházi hivatalokra való szenvedő választóképességtől voltak megfosztva, hanem a mi fő: a szentségektől is el voltak tiltva. Ezt az egyházi büntetést a püspökök és a pápa volt följogosítva kiszabni, az egyházilag szentesített hittől való elszakadás vagy egyházi bűn elkövetése esetében. A színészeket a pápa kiátkozván abban a korban még, mikor az egyházi átok még a királyokat is fenyegette, a társadalom szintén kizárta őket kebeléből. Később az egyházi előítélet enyhült, de az erkölcsi előítélet fönmaradt. Azonban az egyház később sem fogadta be őket, a szentségek közül csak a házasság és a keresztség szentségében s ezenkívül temetésben részesítette őket, de ezek elé is a legnagyobb nehézségeket gördítette. • A színészek ezért örökké háborúban voltak az egyházzal, valamint a társadalommal, ami erkölcseikre hátrányos befolyást gyakorolt. Az exkommunikáczió alól az opera színészei kivételt képeztek, azon a czímen, hogy ők a „királyi zeneakadémiának" (ahogy ma is hívják a párisi operát) a tagjai és őket nem tekintették színészeknek. Valódi indoka ennek a körmönfont magyarázatnak az volt, hogy a királyok és pápák kápolnáik számára az énekeseket az operától szerezték és így meg kellett nekik engedni az egyházba való belépést, és mivel úgy látszott, hogy a pápai villám csak a színész nevet sújtotta, a színészek elhatározták, hogy azt eltüntetik abból a czélból, hogy a kiátkozás súlyától megszabaduljanak. Azt akarták, hogy az egyházat megfogják saját hálójában. E végre Clairon kisasszonynak az volt az eszméje, hogy a királytól a Comédie Francaise-nak a „királyi szavalati akadémia" czímet kérjék.* Clairon Hippolyte kisasszony, a XVIII. század egyik legnagyobb színésznője a Co= . Az erre vonatkozó adatokat M. M. Alboize és Maguet „Les Prisons de l'Europe" czímű könyvéből vesszük. médie Francaise hősnője volt az, aki Le= kainnel együtt valósította meg a franczia színpadon a jelmezek és díszletek azon reformját, amelyet Talma föntartott s amely a mult század közepén még érvényben volt. A királyhoz intézett kérelem és az attól remélt következmények híre elterjedt Párisban. Úgyszólva mindenki ellene fordult. Clairon kisasszonyt azzal vádolták, hogy gőgös, ildomtalan és lépéseket tettek a siker meghiúsítására az összes előkelő uraknál és főként a királyi kamarásoknál, akik a színészeket, kérelmük kedvező elintézése esetében, kényúri hatalmuk alól kisiklani látták. A színészek ugyanis, sajátságos képen, a kir. kamarásoknak voltak alárendelve, a kik közül egy mindig meg volt bizva a szinészeti ügyek vezetésével. Olyanszerű nobile officium volt az, mint az intendánsi állás egykor nálunk, Magyarországon. Véletlenül akkor, 1762 június 18-án halt meg Crebillon, a drámaíró. A Comédie Franchaise részéről Clairon kisasszony megbízást nyert arra : intézkedjék, hogy az elhúnyt lelki üdvösségéért, a megbízó költségére, ünnepélyes isteni tisztelet tartassék, melyben az összes színészek részt fognak venni. A párisi érsek értesülvén erről, megtiltotta valamennyi plébániának, hogy teljesítsék az exkommunikáltak kívánságát. A Comédie Francaise a Lateráni Szent János egyházhoz fordult, mely a Temple területén lévén, a máltai rend káptalanjának helyreállításával kisiklott a püspöki jogi hatóság alól. A Lateráni Szent János egyház lelkésze beleegyezett, hogy misét mondjon és a mise meg is tartatott, a lehető legnagyobb ünnepélyességgel és pompával. Előbb halotti mise volt minden félórában, reggel 8 órától. Tíz órakor nagy misét mondtak. A színészek erre az ünnepélyre meghívták a franczia akadémiát is, amely küldöttség által képviseltette magát. Valamennyi olasz és franczia színész jelen volt. Utóbbiak gyászruhában. Ez az ünnepélyes szertartás, melyet az egykorú írók bohózatként tárgyaltak, jelezvén az olasz trupp bohóczának jelenlétét — nagy zajt ütött Párisban és haragra gerjesztette főként az érseket és a nagyurakat. Úgy látszott, hogy Clairon kisasszony kezd diadalmaskodni, a színészeket befogadták az egyházba és ő remélte, hogy az első lépés további sikerre vezet, de az érsek dühös lévén, hogy hatalmával daczolnak, panaszt tett a Máltai Lovagok káptalanjánál" Ez, föntartván egészében egyházuknak azon jogát, hogy a püspöki joghatóság alól magát kivonja — a Lateráni Szent János lelkészét vétkesnek találta abban, hogy „egy VAGONLAKÓ GYEREKEK A FŐRENDIHÁZ FOLYOSÓJÁN. A FŐRENDIHÁZ EGY TERME A GYEREKEK HÁLÓHELYÉVÉ ÁTALAKÍTVA. VADONLAKÓK GYERMEKEI A FŐRENDI LÁZBAN.