Vasárnapi Ujság – 1920
1920-12-19 / 24. szám - Seres Imre: Inczédi Pál 279. oldal / Költemények
4. szám, 1920. 67. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. , 279 kan és egyszerűen. Felállt, Kató mellé ült s átölelve őt, arczát a magáéhoz simította. — Olyan feszültséget oldott meg Kató, a milyen néha egy életen át ott marad két ember között, megkövülten. — mondta Kós. — Bennem is megoldódott a nagy feszült* ség, elmúlt az a lázadó keserűség, úgy érzem, csakugyan visszafordulnak arról az útról s ez oly gyönyörű! De jó, hogy mertem szólni erről. Az életet most olyan fönséges* nek látom, mint a fenyves erdőt!... És most mehetnénk arra a szép helyre, bizto*san várják az erdészek, hogy felébredjünk. Zsuzsával együtt felálltak, de Kató rögtön visszaült. — Mégsem .. . nagyon gyönge vagyok. Zsuzsa és Béla ijedten nézték halvány*ságát. — Nagyon elfáradtam . . . majd csak innen nézem a fenyőket. .. Most olyan vágy fog el, hogy apát lássam ... de nagyon messze van ... és Évi is, meg a lányok mind . . . Talán jó volna visszamenni már anyushoz és Vilikéhez, ha nem sajnáljátok, hogy azt a szép helyet nem látjuk. XXIX. Amint Viliké meglátta a kocsit, elébe szaladt, elhagyva anyját és Kósnét s vékony kis hangján kiáltotta : — Kató, elszöktél reggel, elszöktél és én hajóztam és száz évig élek, doktor bácsi' mondta anyusnak és ezér' jöttünk elétek és én szaladtam, hát hol van Kató ? — kérdezte meglepődve, amint látta, hogy Kós kiszállt és előre siet, hogy a két nőt valami kép értesítse arról, amit neki kellett hírül hoznia. Az anya még vagy száz lépésre volt innen. — Pszt, Kató elaludt, — felelt a kis fiú=nak reszkető ajakkal. — Még korán van, — feleselt szelid hangon a fiúcska, két kis kezét két z sebébe mélyesztve. — De ő elfáradt, — és Kós halk hangja csakúgy reszketett, mint az ajka. És a keze is úgy reszketett. — Kató elbújt. — mondta a gyermek mosolyogva és az öröm hangján, hogy így kitalálta a tréfát. — Nem, fiam, ő alszik, nem játszik ma veled. — Miért? — Mert nagyon, nagyon fáradt. — Miért? A fiúcska szeme tágra nyilt és a hangja csupa ámulat, csupa megütődés volt, még soha sem bánt Kató kis öccsével, így Zsuzsa odafönt maradt Kató mellett, mert Kató nem jöhetett már le. Elaludt a büszke bús fenyves szivében. XV. Benedek pápának nálunk ismeretlen arczképét közöljük itt. A kép, eltekintve a rajta ábrázolt férfiú személyéhez fűződő érdekességtől és művészi kvalitásaitól, bennünket azért is érdekelhet, mert annak ereiben, a ki festette, magyar vér csörgedez. Festője, Szoldatics György, fia a mi Szoldatics Ferenczünknek, ki Veszprémből került ki sok évvel ezelőtt Rómába, ott, mint a bécsi Führich kitűnő tanítványa, szentképeivel szerzett becsületet nevének és késő pátriárkái koráig, melynek a nagy háború lelki szenvedései vetettek véget, képviselte odakinn a zamatos beszédű túladunai magyarságot. Fia, Giorgio, olasznak született ugyan, de ha nyelvében nem is, lelkében szintén tüzes magyar. A háború befejeztével első dolga volt, hogy magyar barátaival újra érintkezést keresett s hogy a háborúban megszenvedett magyar művészek hozzátartozóinak javára három nagyértékű festményét ajánlotta föl a Magyar Képzőművészek Egyesületének. A fiatal művész a római egyházi köröknek kedvelt festője s különben is nagyra becsült művésze Rómának, aminek jeléül Róma legrégibb művésztársasága, a históriai nevezetességű Accademia S. Luca nem régen tagjául választotta. XV. BENEDEK PÁPA LEGÚJABB ARCZKÉPE. Szoldatics György festménye. «Huszti legények, mond a kapitány, Csavarjunk egyet muszkáknak nyakán. Megtudni azt, a besze hogy, s hol áll : Eredj Inczédi Pál!» Véres vala másnap mindannyi kard ; Megismeré a muszka a magyart! A kapitány vig : «No, ember valál S hős vagy Inczédi Pál!» Még aznap jő a huszárezredes. Egy vakmerő, okos legényt keres. A kapitány mond, míg haptákot áll: «Itt van Inczédi Pál!» INCZÉDI PÁL. — A Világháború Legendáiból. — Megy a legény, s hogy aztán visszajön, Oroszra ez megint egy vérözön. Az ezredes mond : «Újra hős valál Derék Inczédi Pál!» A tábornok ott van harmadnapon : «Legjobb huszárod kell nekem nagyon.» Az ezredesnek szava készen áll: «Itt van Inczédi Pál!» Megy a legjobb huszár, s hogy visszatér, Az ezredesnek ez uj, örök babér. A tábornok mond: «Nagy arany dukál Ezért Inczédi Pál!» A Sztrijnál eztán volt nagy ütközet. Igaz, megint győzelmes vége lett, De ott utólért mégis a halál, Dicső Inczédi Pál, És Hindenburg is jő egy reggelem ! «Hős és eszes huszár kell énnekem!» A tábornok felel, mig szalutál: «Itt van Inczédi Pál!» Kitesz magáért újra a legény, Kifog kozáknak kardján és eszén. S Hindenburg mond: «Ember, már annyi áll, Talpán Inczédi Pál!» És Bécsből végre jön parancsolat, S megjárja Bécset is egy hét alatt, S Bécsben kezet fog véle a király : «Fiam, Inczédi Pál!» Hadúr Isten a magas égbe' fent, Az ördögökkel tán csatára ment, Kellett neki egy jó magyar Huszár ! S itt volt Inczédi Pál, Seress Imre.