Vasárnapi Ujság – 1920
1920-02-22 / 4. szám - Hirsch Lipót (arczképpel) 45. oldal / Élet- és jellemrajzok - Oldry Lehel (arczképpel) 45. oldal / Élet- és jellemrajzok
4. szám, 1920. 67. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. , 47 — És André bíboros, mikor megígérte neked szavazatát, nem biztosított-e minap is, hogy mögötted van az egész Egyház ? — Kinn vagyok a vízből! — De barátom!... — Láttuk Anthime esetében, hogy mit ér az Egyház magas pártfogása. — Gyula, keserű vagy. Gyakran mondtad nekem, hogy nem a jutalomért dolgozol, sem a mások elismeréséért, hanem megelégszel a magad megelégedésével. Sőt írtál is erről szép sorokat. — Tudom, tudom, mondá Gyula türelmetlenül. Mélységes fölháborodását nem tudták lecsillapítani e gyenge vigaszok. Kiment a fürdőszobába. Miért leplezte le magátnalmasan a felesége előtt? ennyire, ily szám Ezt a gondot, mely nem alkalmas arra, hogy egy asszony méltánylását felkeltse büszkeségből vagy szégyenből, de szivébe kellett volna zárnia. „Ostobaságok!" Ez a szó, mig fogát mosta, halántékán lüktetett és halomra döntötte legnemesebb gondolatait. De mit is jelent utolsó könyve! Elfelejté atyja nyilatkozatát, vagy legalább is elfelejteté, hogy atyja tette... Egy borzasztó kérdés merült fel előtte, először életében, az író előtt, aki mindig csak elismeréssel és barátságos mosolyokkal találkozott: a kétség e mosolyok őszinteségében, a kétség ez elismerés értékét illetőleg, művei értékét illetőleg, gondolatai komolysága és egész élete őszintesége tekintetében. Visszatért a szobába, s szórakozottan egyik kezében tartotta meg a szájvizet, a másikban pedig a fogkefét. A poharat, mely félig tele volt rózsaszínű vizzel, letette az éjjeli szekrényre, a fogkefét pedig a pohárra és leült a kis jávorfa íróasztalhoz, mely mellett Margit szokta végezni napi levelezését. Felesége tollával s violaszín és gyengén illatozó levélpapirosán belefogott egy levélbe. Kedves Atyám! Hazaérve, itt találom levelét. Holnap eleget teszek megbízásának és remélem, hogy teljes megelégedésére, mert be akarom bizonyítani hálás fiúi érzelmeimet. Gyula ugyanis azon nemes lelkek egyike volt, akik még megbántva is kimutatják igazi nagyságukat. Majd hátra vetve felső testét, néhány perczig felemelt tollal latolgatta a leírandó mondatot: Rosszul esik nekem, hogy épen Ön gyanusítja önzetlenségemet... Nem. Inkább: Gondolja Ön, hogy kevesebb súlyt tulajdoní=tok annak az irodalmi becsületességnek, amely. . . A mondat sehogysem akart sikerülni. Gyula éjjeli ingben volt, érezte, hogy meg fog halni, összegyűrte tehát a papirost, kezébe vette a szájvizet és visszavitte a fürdő szobába, az összegyűrt papirost pedig bele dobta a vödörbe. Mielőtt lefeküdt volna, megérintette fele* sége vállát. — És neked mi a véleményed a könyvemről ? Margit álmosan felnyitotta egyik szemét. Gyulának ismételnie kellett a kérdést. Mar* git félig visszafordulva, ránézett. Gyula, ki* nek felvont szemöldökeit számos ráncz fedte, összeszorított ajakkal állt ott és szánalmas képet mutatott. •— De mi bajod van édesem? Csak nem gondolod, hogy utolsó könyved valóban kevéssé jó, mint az eddigiek ? Ez nem volt felelet. Margit kitért a válasz elől — Én nem hiszem, hogy többi könyveid jobbak volnának, mint ez, — na! — Nohát akkor!... Margit, ki úgy érezte, hogy többet már nem is mondhatna és bi*zonyítékok fölöslegesek, befordult a falnak és elaludt. II. A hivatásával járó általános érdeklődés és azon képzelődés daczára — melylyel tet*szelgett magának , hogy semmi emberi dolog nem maradhat idegen előtte. Gyula mindeddig ritkán hagyta el azon osztály szokásait, melyhez tartozott és alig volt összeköttetése más osztálybeli emberekkel. Inkább az alkalom hiányzott, mint a szándék. Most, hogy ezt a látogatást kellett tennie, Gyula rájött, hogy még a szükséges öltözete sincs meg. Már felöltője, mellénye, sőt finom kalapja is az előírásos, zárkózott és előkelő embert árulta el ... De mind amellett talán jó is volt, hogy öltözéke nem adhat okot a fiatalembernek túlságos bizalmaskodásra. Inkább úgy gondolta, szavaival kell bizalmát felkeltenie. Lépteit az Impasse Claude Bernard felé irányítva, azon gondolkodott, hogy mily óvó intézkedésekkel és mily ürügyek alatt lépjen be és kezdje meg a nyomozást. De hát mi ügye is lehet ezzel a Lafca=dióval gróf Baraglioul Justus Agenornak ? Minduntalan ez a kérdés zümmögött füle körül és nem hagyta békén. De hát csak nem most fog talányokat keresni atyja múlt* jában, amikor megírta életét. Annyit azon* ban szeretne megtudni, a mennyit atyja is megmondana neki. A gróf az utolsó évek* ben hallgatag lett, de titkolódzó sohsem volt... Egy záporeső érte utól Gyulát, mikor átment a Luxembourg-kerten. Az Impasse Claude Bernard 12. számú kapuja előtt egy bérkocsi állott, Gyula futólag észrevehette, hogy egy nagy kalapos és némileg feltűnően öltözött hölgy ül benne. Kicsit dobogott a szive, mikor oda kiáltotta a Lafcadio Wiuiki nevet ezen ház porotásának, melyben bútorozott szobák voltak. Úgy érezte a regényíró, mintha valami kalandba bocsátkoznék, amint azonban fel= felé haladt a lépcsőn, az egész ház szerénysége, a külsőségek jelentéktelensége kissé visszariasztotta. Kíváncsisága, mely nem nyert sehonnan sem táplálékot, tünedezni kezdett és helyt adott az undornak. A negyedik emeleti folyosó, melyen szőnyeg sem volt s a melyik világítását a lépcsőház tetején át nyerte, néhány lépésnyire a lépcsőtől könyököt alkotott és jobbról és balról csukott ajtók nyíltak belőle. Az érkezővel szemben álló ajtó kissé, kinyitva, kes* keny fénysugárt bocsátott át. Gyula kopo* gott, de eredmény nélkül, erre félénken kissé behajlította az ajtó, — nem volt senki sem a szobában. Erre visszatért az utczára. — Ha még nincs fönn, mondá a portás, rövid idő múlva biztosan itthon lesz. Az eső zuhogott. A lépcső feljáratnál egy váróterem nyílott a földszinten. Gyula belépett, de a szurokszag és a szánalmas bútorokat arra a gondolatra késztették, hogy ép ily fáradsággal odafönt szobájában is megvárhatná a fiatal embert. Erre ismét fölment a lépcsőn. Mikor újból a folyosóra ért, a szomszédos szobából egy nő lépett ki. Gyula majdnem neki szaladt és bocsánatot kért. — Kit tetszik...? — Vluski úr itt lakik, kérem? •— Elment. — Ejnye, mondá Gyula oly hangon, mely kedvetlenségét e válasz fölött egyáltalán nem leplezte. A nő meg is kérdé: HORTHY MIKLÓS FŐVEZÉR A DÍSZSZEMLÉN, A TÁBORNOKI KAR, ÉLÉN HORTHY FŐVEZÉRREL, A NEMZETI HADSEREG FEBRUÁR 11-IKI DÍSZSZEMLÉJE A VÉRMEZŐN.