Vasárnapi Ujság – 1920
1920-03-07 / 5. szám - Utazás Európa legszegényebb népei közt. Írta Krúdy Gyula 50. oldal / Regények; elbeszélések
4. szám, 1920. 67. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. , 51 megtanultak, amit a kegyes szerzetes tud; az egyéb intelligenczia elvárosiasodik, elveszíti hegyvidéki karakterét, de hazáját soha sem felejti el. Beszélj rutén emberrel akár Amerikában, akár Budapesten, hallgasd meg felmelegedő szíve óhajtását: abban legközépen áll a szülőföld, a kis havasi falu, ahol ezer nélkülözés, emberfeletti szegénység közepette élnek testvérei. Minden ruténnek egyetlen vágya: egyszer hazamenni, hisz a távolból jobban látja a hegyeket, érti az erdőket, nézi a patakokat, hallgatja a havasi kürtöt, szagolja a hegyvidéki karácsonyestét, tapintja a Beszkid havát, mint amikor otthon volt. Ezek a nagy városokba került ruténok sohasem hihetik el, hogy a városokban is élhetnek boldog emberek. Megvetik a kős házak ketreczéletét, sajnálják az embereket, akik nem látták a felső Tiszát vagy a Laborczot, csodálkoznak, hogy lehet anélkül is élni, hogy valaki nyári éjszakán a havasi legelőn aludt volna. Nincsen a nagyvárosinak annyi ingerlő bája, czifra csalfasága, csengő-bongó a magyar-orosz muzsikája, amiért elfelejtené ember az ő komor külsejü, de érző szivü hazáját, egyszál inges leányait, szalmatetős házait. A tej — a zsendicze — csak Szepesben, a hegyháton igazi tej. A dal csak a Beszkidek alatt fakad szivből. A piros csizma ott kopog a menyecske lábán. És istenfélelem, tisztaság, becsület csak a hazai rutének szivében él. Bármily messzi kerül a magyar-orosz testvéreitől, sohasem felejtheti el őket. De emlékezetébe vési alakjukat, otthonukat a közönbös utazó is, aki egyszer-másszor vadászat miatt, vagy élet- unalom ellen északra ment, mindig felfelé a hegyeknek, amíg a hegyek elfogytak útjából. Nem lehet elfeledni a Kárpátalján élő népet, nem azt az istenfélő szegénységet, csodálatos megnyugvást, szinte egyetlen czél ját az életnek : a lemondást. Messziről meg annyi szent embereknek látszanak ezek az igénytelen, csendes szavú, alázatos emberek, szelíd nők, bölcsen gunnyasztó öregek, halk kedvű gyermekek. Mintha mit sem tudnának az életről, csak átmennek annak alagútján, hogy majd valahol máshol, messze, túl a réten találják fel igazi életüket. Babonában, álomban, templom tömjénfüstjében és éh, pálinka mámorában repül el vadmadár=rövid életük. Még azok sem tudják, hogy meddig tart s milyen szinű az élet, akik világot próbáltak közülük. Hisz nyomban hazasietnek, a mint dolgukat az idegenben elvégezték. Rutén embernek nem is jut eszébe, hogy elköltözzön a földről, amelyen született. Pedig találkoztam velük a Dunántúl, Badacsony szőlőjében, ahol szőlőt kötöttek, kapáltak. Egy szines, dalos, jókedvű leány= raj, a mely egy hét múlva sietett vissza hegyei közé. Láttam őket fürödni a Balatonban hosszú ingeikben, vihánczolva, boldogan. Egyik sem maradt el a másiktól, erkölcstelenséget nem követtek el. Egymásba kapaszkodva aludtak éjszaka. Alföldön, júliusi aratásnál felhangzik néha idegenszerű dalolásuk a cséplőgép búgásán át. A szőke Máriák alázatosan czipelik a magyarok gazdag búzáját. Dolgoznak kora hajnaltól késő estig, mint a bibliában. Aztán megint csak repülnek haza, nem jut eszükbe állandó szolgálatot vállalni. A tavaszi áradás elmúltával a kanyarodó Tiszán feltűnnek a máramarosi oroszok, a vörösnadrágos rutének, akik a legszálasabbak s legeszesebbek a hegyvidéki népek között. Torzonborz sipkáikban, daltalan komorsággal, szinte szobor-mozdulatlansággal állnak tutajaikon, a melyet a felső Tiszán indítottak útnak. Ezek a vörösnadrágosak, a huzulok, a kik a legjobb favágók s a leg- elszántabb utazók : sasorrú, fekete emberek, bika,komorak, igen erősek s elszántak. Ez a szélső hegyvidéki faj a szelid, meghajlott fejű rutének között. A tudósok szerint nem tiszta orosz. Keveredik az oláhhal. Komor, csendesen utaznak le, végig a Tiszán, aztán sietnek ők is hazafelé a havasok közé. Mert ez a nép sem tud meglenni a hegyei, erdőségei nélkül az alföld minden gazdagságáért. Az erdős Kárpáttól, a Poprád északi völgyétől csaknem Romániáig, a radnóti havasokig ér a rutének vidéke. Az a girbei gurba országhatár, amelyet északon a Kárpát- hegység jelöl Magyarország térképén, az ő hazájuk. Észak-Keleten élnek ők zord, magányos hegyeik között. Néhány vasúti vonat köti őket össze az anyaországgal, de Magyarországhoz feltétlenül ragaszkodnak. Délen, ahol a beregi sarok Szatmárral s a Nyirséggel határos, de fenn a Beszkidben, a vereczkei hágónál is: gyermekesen büszke ez a nép arra, hogy Magyarországhoz tartozzék. A magyar mint egy gazdag, tehetős rokon, pártfogó él az ő tudatában, holott a régi magyar állam alig tett valamit ennek a népnek a javára. Erdőit, legelőit elvette, a vadászati törvénnyel szegény földjeire szabadította a nagyurak vaddisznóit, a»szolga= biró letérdepeltette, ha a nevét kérdezte, iskóláit félművelt, tudatlan tanítókra bízta, adóval sanyargatta. És e nép mindig hűségesen kitartott a magyarság mellett, bár eleget kínálgatták az orosz rubellel. Rákóczi, Kossuth biztosan számított e népre, a mikor zászlóját kibontotta s nem is csalatkozott. Vérzett már Bocskaival és vérzett, szinte földig rongyosodott a világháborúban, a mely esztendőkig dúlta nyomorult falvait. A rutének földje most megszállott terület, — ha ugyan el tudnak menni a csehek s románok a Beszkidekre vagy a máramarosi havasokra! Magyarország fenyőlombból való koszorúja ez a tartomány. Ez az egy hely az a világon, ahol olyan emberek laknak, akik ragaszkodnak a magyarokhoz. Váljon meg= hálálja valaha Magyarország ennek a kis tartománynak önfeláldozó hűségét, nem lankadó reménységét? A KORMÁNYZÓ A NEMZETGYŰLÉSBEN AZ ESKÜ LETEVÉSE ELŐTT. A KORMÁNYZÓ-VÁLASZTÁS A NEMZETGYŰLÉSEN.