Vasárnapi Ujság – 1920
1920-03-07 / 5. szám - Kosztolányi Dezső: A rímhez (Carducci) 52. oldal / Költemények - Kosztolányi Dezső: Költészettan (Verleine) 52. oldal / Költemények - Kosztolányi Dezső: Szonett (W. Wordsworth) 52. oldal / Költemények - Milike. Elbeszélés. Írta Bán Ferencz 52. oldal / Regények; elbeszélések
4. szám, 1920. 67. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. , 53 — Mili! Milike! Nem szabad! Nem szabad, hogy annyira átengedje magát! Milike kivonta a kezét és ránézett. A ragyogó dió szeme mögött bénultan hevert az értelem, a tekintete, mint az idegené. Alig vonalnyi ajka, a máskor oly piros, amelyről ők ketten oly sokat tréfálkoztak, így: „Mivel festi az ajkát?" „Vérrel!" az ajka most befelé fordult a házába és sápadt, fehér volt, mint a csigaház. Bódogh Döme elejtette a fejét. A szögletes kemény feje egészen elkerekült a bánatban, csak a nézése maradt morcz és kemény. A barna arczából, a fehér szemüvege alól az apró, szúrós szemei föllobogva villogtak elő ... megint a halottra haragudott ... mert Milike kétségtelenül a „haláleset" miatt vonta ki a kezét. — A szerelem mindenekfölött! — mor= molta és hangosan hozzátette : — Mili! Milike! Gondoljon egy kicsit magára! Hiába, Milit nem tudta nézett rá, de a tekintetében fölrázni. Visszás szemrehányás volt. Mili ájultan hevert a rémes óriás, a Halál karjaiban. Igen, mintha ő maga halt volna meg. „Szabad-e nekem még örülni valaha az életben, mikor az anyám meghalt?" Ezt kérdezte magától és nem tudott feleletet adni rá, ő nagyon szerette az anyját. Húsz éves már, de mostanig egy pillanatra se szakadt el tőle. Nem úgy, hogy napokra vagy hetekre nem váltak el soha, de egy perezre se együtt mentek bevásárolni, együtt főztek a konyhán, a vecsernyére együtt jártak és amikor menyasszony lett, az anyja nélkül akkor se ment el soha a vőlegényével. Bódogh Döme hetenként két délután szabad volt. Ilyenkor sétálni vitte volna Milit, a Margitszigetre, a hegyekbe, s utána bizalmasan meguzsonnázni a kis Augusztban . . . de nem is hajlandó Mili csak úgy ment, ha az anyja volt és az öregasszony akkoriban már sohasem volt hajlandó. A szabad délutánokon is ott kuksoltak a kis korcsma belső szobájában, „az étteremben". A vendégek ilyenkor mind elmentek már, de mégis többen voltak a kelleténél : az öregasszony ott bóbiskolt közöttük. Közöttük, 0 jobb felől, Mili meg balról és középütt az öreg asszony, a mint a harisnyakötésen lassacskán elalszik. Mili ilyenkor boldogan nézett az anyjára, megsimogatta a fáradt homlokát, perczeken át boldogan nézte és csak azután adta át magát a vőlegényének. Átadta magát? Bódogh Döme keserűen számlálta e pillanatban, hogy hathónapos vőlegénysége alatt összesen tízszer csókolta meg a menyasszonyát. És micsoda csókok voltak azok is! Áthajolva a széles karosszéken, előbb perczeken át leselkedve, hogy nem rebben-e az öregasszony pillája és utána lélegzetfojtó rémületben hátradőlni és per*ezeken át hideg arczczal ülni, az édességet az idegekből kiparancsolni . . . mert hátha mindjárt fölébred és észrevesz valamit. Rendesen, polgári módon jegyezték el egymást és Milike mégis úgy viselkedett az anyja előtt, — máskor pedig sohase találkozott vele — mintha nem a vőlegénye, de az utczáról bejött vendég lenne. Ilyenkor beszélgettek is. Tervezgették a jövő életüket. Boldogh Döme ragyogva mondta el, hogy a Várban gyönyörű kétszobás lakást talált, még előszobája is van és potom olcsó — jajj, csak ki ne vegyék addig — és az egyik szoba lesz a háló __ és a másik az ebédlő meg a dolgozó. — És anyuka hol alszik? — kérdezte Milike. — Az édesanyja ? — csodálkozott Bódogh. — Persze , mert én anyuka nélkül tapodtat se megyek! — és megcsókolta az ősz haját, óvatosan, nehogy fölé ébressze. Ezért volt féltékeny Bódogh Döme az öregasszonyra. És napok múlva és hetek múlva is hiába élesztgette Milikét. Milike megint a régi, teltformájú apróság lett, minden mozdulatában a könnyed finomság bájával, de a feje meghajolva maradt, az ajka nem akart kipirosodni és nem tudott nevetni többé. Most gyakrabban maradtak egyedül, de Milike mindig szótalan volt és a szeme elrévedezett a messzi semmiségbe. Bódogh Döme ijedten próbálta fölrázni : — De az Istenért, Milike, legyen egy parányival erősebb! Gondolja meg, hiszen ez mindannyiunk sorsa... igen, tudom, ő csak ugyan különb volt, mint mások... de az élet, Milike, az élet, a maga drága fiatal élete, gondoljon magára és gondoljon . . . igen, igen . . . gondoljon én rám, mi lesz magából így és mi lesz belőlem?! Jajongva beszélt. Egészen közel húzódott Milikéhez és óvatosan, enyhén megfogta a kezét.Milike nem vonta ki és Bódogh úgy gondolta, hogy most sikerül kigyógyítania a halottimádásából. Izmos legény volt és Milike könnyű, mint a madár. Megkapta és magához szorította. Az egész remegő kis testét, amint még soha. Ott tartotta a karjai között. Milike, lehányta a szemét. — Mili! Milike! Édes! Drágám! és megcsókolta. Milike kitépte magát. Az ajka kipirult és a melle lihegve járt, de a kezeit irtózattal emelte az arcza elé. — De Mili ! Milike ! Hiszen a menyaszszonyom ... a menyasszonyom vagy! ^ Utána lépett. Misi fölsikoltott és remegve a sarokba bújt. Bódogh Döme megindult a leány nagy félelmén. Leeresztett karokkal lépett eléje és lehorgasztotta a fejét. Szótlanul ültek le egymás mellé és idegenkedve, kusza gondolatokkal küzködve hallgattak. Az elkeseredés kitört Bódoghból: — De mondja, Milike, ez már mindig így lesz. Nem szeret engem? Mili ráemelte a szemét. Bús, könyörgő volt a szeme, mint a kis borjúé. A nagy szeme mint trónszék ragyogott az arczában és a nagy szeméből mint feneketlen kútból ömlött a bánat. — De igen, — mondta és lecsüggesztette a fejét. — Hát akkor ? — elevenedett meg Bóldogh. — De én nem tudom, hogy szabad-e boldognak lennem az életben... Sirva fakadt. Bódogh szeme megvillant a czvikker mögött. Végre belelátott Mili lelkébe és harczra indulhatott a tanyát vert fekete gondolatok ellen. Kemény küzdelem volt a halott ellenében, de ő épen a nehéz, sőt megoldhatatlannak látszó feladatokat szerette. Egy kissé úgy fogott hozzá, mint majdani rendőrkapitány korában egy rejtélyes gyilkosság kis nyomozásához. És sikerült is neki. Agyon ápolta Miliben a halott kultuszát. Lemondott a délutáni mellékjövedelmeiről és mindennap kisétált Milivel a farkasréti temetőbe. A szerelmét, a terveit soha nem említette és folyton folyton a halottról beszélt. Egy napon észrevette, hogy Mili a sír mel* lett állva, szórakozottan elnéz a hegyek felé. Boldogan dobbant meg a szive. Ekkor más baj történt azonban. . Az asszony halála óta szakácsné főzött. A kis korcsma vendégei azonban, még ingükben az egykori nagyszerű házikoszttal, fejüket csóválták és többször panaszkodtak a az öreg Matyuseknek, aki azonban letorokolta őket. Milike ebben az időben csak a bevásárlással törődött és a könyvekbe ő írta bele, hogy ki mennyit fogyasztott. Ez volt minden dolga, még a fölszolgálást is egy cselédleány végezte. Milikének arany dolga volt. Az ajka kipirosodott és az életöröm olyan vihánczott benne, hogy délutánokon hangosan hosszú sétákra indult a vőlegényével. Nem tartott sokáig. Az öreg Matyusek, világéletében szótlan, mogorva ember volt, az orra kivörösödött a sok pálinkában és a mikor haragudott, pedig gyakran haragudott, lángoltak a fülei. Az öreg Matyusek az esti pénzszámlálás után egyre mogorvább lett és utóbb a kis zacskót már káromkodva csapta a faládába. — Tönkrejutok így! Tönkrejutok! Kiderült, hogy a kis korcsma az olcsó adagjaival nem bírja el a két cseléd bérét, étvágyát és tolvajlási szenvedelmét. Növelte a bajt, hogy az ősi vendégek egy darabig csak tűrték a koszt silányodását, de azután kimaradoztak és a polczon egyre kevesbedett a havikönyvek száma. Aki mégis kitartott volna, azt az öreg Matyusek gorombasága űzte el. Némelyek még csak a panaszkodásnál tartottak, de sokan visszagorombáskodtak és nem jöttek többet el. Megesett az után, hogy egyszer délben nem jött csak húsz vendég s a sok étel a nyakukon maradt. Matyusek átkozódott. — Ha nem jöttetek ma, majd megeszitek holnap, kutyák! Én bizony nem hajítom ki az ablakon. Milike hiába könyörgött. Az öreg hajthatatlan maradt és másnap csakugyan föltálaltatta a megmaradt ételeket. Megint elma* radt egy csomó vendég és a kis korcsmárnak rossz híre kelt. A lavina nőttön*nőtt és Milike rémülten eszmélt rá, hogy a tönkrejutás csakugyan bekövetkezik. Már csak a legnagyobb rábeszéléssel tudott néhány szál vendéget megmarasztalni. — Csak egy kis ideig próbálják meg, amíg egy megbízható szakácsnőre találunk! Elhatározta, hogy odaáll a recsegő, ropogó alkotmány alá és a maga gyönge, fiatal testével védi meg. Elküldte a szakácsnét, az után az ujat, a harmadikat is. — Nem ér az így semmit... egyik tizenkilencz, a másik egy híján húsz! — mo* rogta az öreg. — De hát mit csináljunk ? — Ja, így van ez ott, ahol nincs asz* szony a háznál. Milike eliszonyodott. — Csak nem akar egy idegent idehozni az anyuka helyébe? — Hát mit csináljak?! Szakácsnőkkel, látod, hogy nem lehet boldogulni, te meg maholnap férjhez megy, akkor egyedül maradok az öcséddel, az üzlet meg tönkre megy öreg napjaimra, azután elmehetek a más kezem lábának ... de kinek kell az ilyen tehetetlen ember... eh, majd csak megdöglök valahol a szemét hátán ... azért hát, amint mondtam már, asszony kellene. Volna is egy nagyon megfelelő ... ismered is, a Schwetz Mihálynál volt szakácsnő! Milike fölugrott. Ilyen méltánytalanságról nem is hallott még s kiabált. — Azt a cselédet akarja idehozni az én anyám helyébe? Nem szégyenli magát?! A KORMÁNYZÓ LETESZI AZ ESKÜT.