Vasárnapi Ujság – 1920
1920-01-11 / 1. szám - Szabó Endre: Rongyos a csizmám 3. oldal / Költemények
4. szám, 1920. 67. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. , 3 mely eszi a kocsikenőcsöt a hegyi úton. Néha még holdvilágnál is mennek, mendegélnek a fenyőfás szekerek. A fenyőtörzsek nyugodalmasan feküsznek a kerekes ravatalon. Bem végezték életüket fenn a hegyen, szemközt néztek ezer csípős széllel, vadállat-kedvű viharral, álltak a felhők baljóslatú árnyékában, villám kísérteties zengésében, halálos dermedtségében a hosszú télnek, patak=csörgésében a tavasznak. A rutének fája : a fenyőfa. Ez a sundár, szépséges, délczeg fa borítja a ruszinok földjét. A völgyekben gyermekczipőben jár, bokor, cserje, törpefenyő alakjában zöldül, míg fenn a hegyek között, a hősök viharos, mogorva, magányos életét éli a fenyőóriás. Sötétzöld szoknyájában, hideg, hegyes levelével, száraz gallyával, madárhangtalan sűrűségeivel, beláthatatlan rengetegeivel végig benövi a Kárpát-hegylánczot. Kőből, sziklákból terem, gyökereit mélyen és messzire küldi, hogy táplálékát megszerezzék a széllel vívódó koronának, mind távolabbra fut az emberlakta vidékektől, a hegyvidék lemondó remetéje, életéről alig tudunk, de halálában gyorsan ellobogó lángjával, piros melegével, hirtelen tüzével mindnyájunknak jó ismerőse. Olyan hevesen szereti a tüzet, mint a szűz a szerelmet. Tisztasága, hűvössége, magánossága alatt vészes szenvedély lakik, olthatatlan vágya a tűz iránt. Mintha a fenyőfában, amely a legtöbbet őrzi a tél halott havát, viseli a hideg évszak dermesztő köpenyegét, a fenyőfában egy szenvedélyes szív lakna, amely alig várja, hogy elhamvadhasson az egész életében nélkülözött hőség karjai között. Sokszor ültem kályhámnál, amelyben vetekedve, rohanva semmisültek meg a fenyők hasábjai. Elgondolkoztam e hideg teremtmények tűzimádatán. Oly nagy lángot gerjesztenek, mint a szegények szivei, a midőn egyszer rájuk süt az élet melegsége. A merre a rutének lakta vidék fekszik, mindenütt fenyők védelmezik a hegyek csontos, köves hátát. Közöttük vonul az országút, lebátorkodnak a falvak határáig, sötét rengetegeikben bársony,puhán őrzik meg a talajt, az évről-évre egymásra hulló magokat, gallyakat, leveleket. A szerzetesi csend, amely az erdőben honol, messzire visszhangozza a fejsze hangját. Olyankor az egész erdő figyelni látszik, a mint favágók kezdik munkájukat az erdőszélen s a nagy fák panasztalanul dőlnek le a földre, a melynek érintését azelőtt sohasem ismerték. Itt húzódnak a rutén vidék legészakibb részei (hol a Poprád folyó Magyarországot elhagyja), azok a mély erdőségek, amelyek sűrűbbek a Bakonynál, nemesebbek Svájcz fáinál, dúsabbak, mint a Kaukázus kopár hegylánczai. Bármilyen magasak itt a hegyek, a fenyő meghódítja őket. Felkúszik ez a zöld hadsereg az áthághatatlan hegylánczokra. Nyugodalmasan várja a nyolczhónapos tél után a rövidke nyarat. Gyermekes örömmel visszhangozza a fuvarosok csen=getyűinek hangját, pedig azok az ő elpusztítására jönnek fel a völgyekből. Boldogan lebeg el a fenyőerdők felett a kis falucskáknak harang szava. Olyan szelid a fenyőfa, mint az emberek, a kik ezen a tájon laknak. * A rutének földjének északi határán egyetlen folyója a Poprád, „Magos Tátrában" ered a mely körülbelől a s innen veszi azt a csodálatos iramodást, hogy pályája legvégéig — túl Magyarország határain, — mindig felfelé, észak felé tud folyni. Átlép hegyeket, városokat, vízimalmokat, mind végig siet s úgy öleli meg az országhatárt, mintha búcsúcsókot nyomna kedves Szepes megyéje homlokára. Annyi mesélnivalója van ennek a folyónak, hogy el sem készül vele az országhatárig. Régi kolostorok árnyában szalad el, ahol egykor szakállas barátok, fegyveres szerzetesek szolgálták hűbéres uraikat, a lengyel herczegeket. Kedves, színes, mesehangulatú kisvárosok mellett lappang, ahol a háztetők pirosak és kékek a női szemek. Juhászok egyhangú nótáit hallgatja a hegyek között. Egy boldog kis országon szalad át, amelyben vasorrú bábák, lenhajú lányok, jámbor menyecskék mossák ruháikat a hidak alatt, kékkalapos Nepomuki Szent Jánosok őrködnek a városvégeken, minden ember keresztet vet, ha megszólal a harangszó, a kísértetek sohasem jönnek vissza a temetőkből, mert bűn nem terheli lelkiismeretüket. Táncziskolák, haranglábak, kunyhók és temetők mellett igyekszik a Poprád hegymászó útjában. Egy jókedvű vándorlegény ő, amely szívesen megáll minden vendégfogadó, minden parasztház mellett, ahonnan a népi ének mélabús dallamai hangzanak. Kalauzolja útjukban a „tollaskalapú varázslókat, medve” tánczoltatókat, szilvaárusokat, vásárosokat, akik Lengyelországból jönnek és az egykori királyság pénzeit eldugják tarisznyáikba. Ha pedig történelemről kezd mesélni a Poprád : Giskra cseh rablóról, Rákóczi Ferencz nyalka kuruczairól annyi mondanivalója van, hogy napestig lehet hallgatni. Partjain hol lengyel fejedelmek, hol magyar királyok uralkodtak. Minden város, minden falu, minden vár, omladék mélyen néz bele a történelem mélyeibe. Szelid fűzesekben szláv melódiáit dúdolja a nép. A tájképek a fensíkon olyanok, mintha Oroszországból volnának kimetszve. A názáreti szelídség ül a nép gyermekszemében. A Poprád jóemberektől válik el, amikor végre elhagyja a határt. (Folytatása következik.) BERZEVICZY BÉLA, A NEMZETI HADSEREG ÚJ VEZÉRKARI FŐNÖKE. SOÓS KÁROLY TÁBORNOK, AZ ÚJ HADÜGYI ÁLLAMTITKÁR. RoNGYOS A CSIZMÁM... Rongyos a csizmám, rongyos az ingem, Leszakad rólam maholnap minden, Felfűtöttem már sövényt, garádot, Ünnepem van, ha kenyeret látok. Szegény szenvedő, síró feleségem Tehetetlenül, szótlanul nézem. Nem tudom már, hogy mivel biztassam, Vigasztaló szem elfogyott lassan. Szegény fiúnk meg idegen földön — Hiába várjuk, hogy haza jöjjön . . . Hát sírunk, sírunk, folynak a könnyek, De szívünk soha attól se könnyebb. Csak sírunk, sírunk, mig végre intek, Hogy kimélni kell bús könnyeinket, Mert ha kiapad futó patakjuk. • Szegény hazánkat mivel siratjuk ? ! 1919. nov. 25. Szabó Endre.