Vasárnapi Ujság – 1921
1921-06-12 / 11. szám - Viscount James Bryce 11. szám / Arczképek, Külföldiek - A Jókai-szobor leleplezési ünnepéről (2 kép) 11. szám / Időszerű illusztrácziók - Az Országos Földmíves Szövetség nagygyűlése a Vérmezőn (5 kép) 11. szám / Időszerű illusztrácziók - Ezerötszáz méteres futóverseny: Sorakozás az indításhoz 11. szám / Időszerű illusztrácziók - Gróf Apponyi Albert hetvenötödik születésnapjának ünnepe (4 kép) 11. szám / Időszerű illusztrácziók - Harangszentelés Kismaroson (2 kép) 11. szám / Időszerű illusztrácziók - A Műcsarnok tavaszi kiállításából: Túry Gyula: Erdő széle. – Englerth Emil: Sámson és Delila. – Gábor Lajos: Rézteleki paraszt menyecske. – Jámbor Lajos: Áhitat. – Szent-Iványi Gyula: Imádkozó bányászok. – Czencz János: Marczella. – Spányik Kornél: Feleségem arczképe. – Kukán Géza: Beomlott bányában 11. szám / Műtárgyak - Jókai Mór szobra. Strobl Alajos szoborműve 11. szám / Műtárgyak - Dante sírja Ravennában 11. szám / Táj- és utiképek, Külföldiek - Dante szülőháza Firenzében 11. szám / Táj- és utiképek, Külföldiek
122 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 11. szám, 1921. 68. évfolyam. MAGYAR ILIÁSZ REGÉNY A VÉGEKRŐL. — IRTA RÁKOSI VIKTOR. E pillanatban Sámson báró és Uzonyi Barna tekintete összetalálkozott. A tudós szeme őszinte csudálkozást fejezett ki. — Méltóságos uram, hol tanult meg ez az egyszerű ember így beszélni ? Hiszen néha zavaros és elakad egy kicsit, de olykor oly költői szárnyalást vesz, hogy nem tudok hova lenni a bámulattól. A báró vállat vonz. Magam is a legnagyobb mértékben meg vagyok lepve. De ön jól tapogatódzik, ez az ember poétás talentum és inspiráczió dolgozik benne. Kezdem nagyon sajnálni, hogy meghagytuk parasztnak és nem részesítettük a tehetségének megfelelő nevelésben. Különben szalóczi kolostorban, hol ez az ember hosszabb időt töltött, van egy páter Deme»ter nevű híres szerzetes, azt hiszem, az sokat foglalkozott vele, és az csiszolta ki ennyire ... Ez a kis párbeszéd azalatt történt, mialatt Patak Sámson újabb köhögési rohamot győzött le, ami után eképpen folytatta : — És mikor hallottam az éjszakában a dörgést, lelkem egyszerre megvilágosodok. A Vágony nem történt semmi, az csak kaput nyitott a kínos fájdalomnak. Ez a mi szent földünknek, a bennünket tápláló anyaföldnek a jajkiáltása volt. Talán ebben az órában ellenség tört reá és orv módon kést döfött szívébe. És most várja a segítséget, mert az ellenség az ő vonagló testét tiporja. Halljáktok meg vészkiáltását ti siketek, hiszen ő nem szokott panaszkodni, és nagy bajban lehet, ha így belekiált az éjszakába segítségért. Én mondom ti nektek, hogy nem szokott panaszkodni, pedig szenved. Szenvedések közt termi meg a mi mindennapi kenyerünket, mint ahogy az anya fájdalommal szüli e világra az ő gyermekét. Hiszen az ekének kegyetlen vasa mély barázdákat hasogat az ő testén, hiszen a borona hegyes fogai marcangolják végig. De ő békén tűri, mert tudja, hogy a fájdalmak nyomán áldás terem és milliók munkájának verejtéke gyógyítólag hull sebeire. Oh ki tudná megmondani, hogy mi történt ezen az éjszakán, de én lelkem minden sejtelmével érzem, hogy valami gonosz dolog történt. Uram irgalmazz minékünk ! — Nos, szólt az öreg báró, — mit szól a rianásnak ehhez a magyarázatához, fiatal barátom ? — Ostoba zagyvalék, — morgott Szűcs Gáspár, akit ez a konkurrenczia bosszantott, mert elterelte róla a figyelmet. — Nem, nem tanító úr, ezzel nem lehet ezt a dolgot elintézni. Ennek az embernek ezen a téren komoly múltja van. Most a remete észrevette patrónusa jelenlétét, keresztet vetett magára és leszállt a szánról. De a süvegét nem tette föl, hanem kezében forgatva közeledett a báróhoz. — Régen nem láttalak fiam, — szólta a báró, — nem untad még meg magadat a nagy magányosságban ? — Nem unatkozik az, aki az Úrral társalog. — Nem szenvedsz szükséget semmiben ebben a kegyetlen télben ? — A ki az ég madarait táplálja és a mezők liliomát fölruházza, az a szegény remetéről sem felejtkezik meg. Sámson úr ezeket a kérdéseket a legmelegebb részvét hangján intézte a remetéhez, abban a reményben, hogy azt kizökkenti ebből a kenetteljes, úgyszólván hivatalos remetestílusból. Azért bosszantotta és szinte fájt neki, hogy Patak uram vele szemben is olyan hideg és merev, mintha őrá nézve is csak a hires remete volna és semmi más. De amint az előtte álló aggastyánt nézte és látta, hogy az olvadó hólé hogy csurog le fejéről a meztelen nyakába, egyszerre eltűnt szívéből minden kicsinyes bosszúság és helyét elbúsult fájdalom foglalta el. Milyen magas lánggal loboghat a fanatizmus ebben az emberben, mennyire elbújhatott az ő csudálatos lelkivilágába, hogy ennyire érzéketlen a külső hatások iránt. Sámson bárónak egyszerre eszébe jutott a csiga, az a közönséges, a földben élő csiga, mely télen bebújik a házába, valami csontszerű hártyával elzárja magát a világtól és telel. — Te fázol fiam, gyere be velem a rév= házba egy kicsit melegedni. Patak ünnepélyesen szólni kezdett. — Nem fázik az . . . Sámson hirtelen belevágott és energikus hangon mondá : Jó, jó, majd odabent folytatjuk, csak gyere velem. A remete habozni látszott egy pillanatig, de az öreg báró oly hatalom és tekintély volt előtte, hogy nem tudott ellentállani. Egy megadást jelentő akaratának sóhajtással Sámson úr oldalán megindult a révház felé. Ott mindenek előtt belediktált a reme»tébe néhány pohárka jó erős szilvóriumot, mely annak láthatólag jól esett és azután tapintatosan és gyöngéden kezdte rábeszélni, hogy maradjon nála néhány napig a kastélyban. Patak Sámson kínos zavarba jött, az öreg báró óhajával szembeszállni lehetetlennek tetszett előtte, viszont ha odahagyná azt a helyet, ahova őt Isten rendelte, ezzel meg egyenesen árulást követne el. Végre nagy keservesen beleegyezett, de ettől kezdve egy szavát se lehetett hallani és oly búsan kullogott Sámson úr Nyomában, mint egy beteg kutya. Ezalatt odakint megérkezett Klárika bárónő kis kucsirszánkója, két nagyon jámbor lóval és a kisasszonyok festőeszközeit hozta. Missz Huberty ugyanis nagyon csinosan festett és Klárikát is oktatta erre a művészetre. Most is ő küldött be a festő eszközökért, mert téli motívumokat akart összegyűjteni. Klárika azonban ezúttal sehogyse akart munkába állani. Különböző ürügyeket hozott fel, de vonakodásának igazi, talán egyetlen okát elhallgatta. Azt mondta többek közt, hogy az idegenek jelenléte zsenirozza őt. De mikor idegeneket mondott, csak egy emberre gondolt és ez Uzonyi Barna volt. Hogy jut hozzá ez az ember, hogy megfigyelhesse őt és egyáltalán jelen lehessen, mikor ő ilyen intim munkába van elmerülve, melyhez lelkének minden erejét és tehetségét össze kell szednie. Mikor ide érkeztek, a kis leány mint egy ifjú őzike boldogan ugrott ki a szánból, tapsolt, ujjongott és szaladgált, oly gyönyörűnek tetszett neki ez a Vágpart, melyet össze-vissza turkált az éjjeli hóvihar és amely tele volt fantasztikus alakulatokkal, hegyekkel, völgyekkel, remek fehérbe borult fákkal, szóval mindenféle részlettel, melyek a művészlelket izgalomba hozhatják. És most ott állt Klárika hallgatagon és mozdulatlanul és azt kérdezte magában, hova lett mindaz, aminek én annyira örültem ? Talán álmodtam az egészet? És akkor milyen jó meleg volt, most pedig hogy fázik ! Fásom, gondolá a leány, hát akkor gyerünk haza. Nem, nem, — még nem ! És érdeklődés nélkül követte Missz Hubertyt, aki ezalatt torkon ragadott egy vén parasztot és egy megfagyott vízzuhatagnak látszó hókupacz előtt igyekezett művészi pózba helyezni. A paraszt nagyon meg volt ijedve és kétségbeesve kérte a kisasszonyt, hogy ne tegye őt csúffá, de aztán két korona ellenében mégis beleegyezett, hogy csúffá tegyék. És most szomorú ábrázattal állt ott, lesve, hogy tulajdonképen mi is fog vele történni. Rendes körülmények közt Klárika végtelenül jól mulatott volna ezeken a tarka jeleneteken, az angol lánynak széles gesztusokkal és rikácsoló hangon kiadott parancsain, a missz körül kíváncsian hemzsegő népcsoporton és a megrémült modellen, aki úgy állt ott, mintha akasztani vinnék. De a rendes körülmények ezúttal távollétükkel tündököltek és a kislány nemcsak nem már látott, de unta magát és látszott rajta a rosz kedv. A két Uzonyi és Krantz bizonyos távolságban tartották magukat tőle és úgy látszik egy cseppet se voltak kíváncsiak a bárókisasszony művészi munkájára. A nagykapus egészen a remetéjével volt elfoglalva, a missz csak a maga dolgait intézte és Klárika búsan állott kis szánkója mellett, festőeszközök érintetlenül hevertek előtte és a ő roppant elhagyottnak érezte magát. Büszke fejecskéjében nagyon furcsa és egészen új gondolatok kóvályogtak. Istenem, de kár, hogy a nagyapus olyan nagy úr és a tekintélyével agyonnyom mindent. Bezzeg ha ő Pifkó tiszteletes úr leánya volna, most azzal a két fiúval, akik ma tiszteletteljes távolságban álldogálnak, milyen vígan szánkáznék a Vág jegén vagy itt a hókupaczokon. Ez a Krantz is olyan mulya, hiszen láthatná, hogy nem dolgozik és így nem követne el indiszkrécziót, ha odahozná őket. Ő bizony szól a nagyapusnak, hogy menjenek már haza. Ezalatt a görög Istennek klasszikus fejében is egészen különös gondolatok keringtek, melyeknek ezúttal semmiféle tudományhoz nem volt semmiféle közük. Vajjon miért nem fest? Talán ezt a művészi alkotást olyan benső, intim munkának tekinti, melyet idegenek szeme előtt nem lehet elvégezni ? Ez a felfogás mindenesetre érzékeny, gyöngéd lélekre vall. Vagy talán röstelli magát festőművészi pózba vágni, hogy a laikusoknak imponáljon ? Ez is előkelő felfogást árul el, mert azt jelenti, hogy kerüli a nyegleséget és az affektálást. Milyen ordenáré ő mellette az angol leánynak ez a lármás és feltűnésre törekvő magaviselete. Mennyivel finomabb izlésű a bárókisasszony, mint az angol missz! Ki tudja, hogy miféle tulajdonságokkal ruházta volna még föl Klárikát, ha egy jelenet meg nem zavarja hangulatát. Az angol lány ugyanis, aki egylábú, földbe szúrt székén ülve már javában dolgozott, azzal a vékony póznával, melyre munka közben jobb kezét nyugtatni szokta, hatalmasan közéje suhintott két rakonczátlankodó parasztgyereknek, akik folyton mellette dulakodtak és ordítottak. A két megrémült ijedt futásnak eredt, egyenesen parasztgyerek Krantznak, akit úgy nekilódítottak Barnának, hogy ez majdnem elesett. A missz azonban az ütésnek túlságos svungot talált adni, úgy hogy lefordult a székről és a hóban kapálódzott. Ezt a zavart a modell a maga javára akarta fordítani, és megugrott, de az óvatos missz által őrül kiállított urasági cselédek rögtön nyakon csípték és diadallal hozták vissza. A tömeg hangosan derült, ami főkép az angol kisasszonynak szólt, de nevetett Sámpson úr is, aki most érkezett vissza a reme»tével, nevetett Barna, sőt még Klárika is. Krantz és Barna odaugrottak, hogy a misszt fölsegítsék, amit a lány azzal hálált meg, hogy oly melegen és szorosan simult az ifjú szekretárius kebléhez, hogy ennek ijedtében elállt a lélekzete. Az az érzése volt, hogy a missza nagy fogaival most egyszerre leharapja a fülét. Oly esdtőleg tekintett Barnára. (Folytatás.)