Vasárnapi Ujság – 1921
1921-01-23 / 2. szám - Kasimura japán alezredes 2. szám / Arczképek, Külföldiek - Az elszakított országrészek szobrainak leleplezése Budapesten január 6-án (5 kép) 2. szám / Időszerű illusztrácziók - A Szépművészeti Múzeum legújabb szerzeménye: G. v. d. Eeckhout: A sunantiti asszony Elizeus prófétánál 2. szám / Műtárgyak - A szibériai magyar hadifoglyok életéből (2 kép) 2. szám / Népviselet, genreképek - Egy kisüstös pálinkafőző gazda udvara Csongrádon 2. szám / Népviselet, genreképek - Csongrádi tanyák, melyeket a vörösek víz alá borítottak. (2 kép) 2. szám / Táj- és utiképek, Hazaiak - Az orsó- és rokka-szövetkezet működése: Hímzések. – Játékszerek. – Fafaragás. – Ruha- és fehérnemű-varrás 2. szám / Természettudomány, ipar, gazdaság - Az irredenta-zászló, melyet a januári ünnepen szenteltek fel (2 kép) 2. szám / Vegyes tárgyúak, illusztrácziók, térképek, hasonmások, stb.
14 VASÁRNAPI ÚJSÁG. .2. szám. 1921. 68. évfolyam. MAGYAR ILIÁSZ RECÉNY A VÉCÉKRŐL. — IRTA RÁKOSI VIKTOR. (Folytatás.) — Jónapot! Ugy*e ön a helybeli tanító. Mindenfelé jó hirét hallottam és azért elha* tároztam, hogy meglátogatom. Micsoda do* log az, hogy nem jött el hozzánk bemutat* kozni ? — Oh, kegyelmes uram, hogy merészel* tem volna betolakodni ... — Először nem vagyok kegyelmes úr, ez a czím a »Jób fiamnak dukál, aki titkos tanácsos. Az én czímem méltóságos úr, de jobban szeretem, ha egyszerűen báró úrnak titulálnak. Mit beszél itt tolakodásról? Je* gyezze meg, tisztelt barátom, hogy az illen* dőség úgy hozta volna magával, hogy engem meglátogasson . . . Kérem, ne mentegesse ma* gát, tudom, hogy maga kálvinista és székely és mind a két minőségében vastagnyakú, csökönyös és büszke. Fogadni mernék, hogy régibb nemesnek tartja magát, mint a Sztre*govayak . . . Ne szóljon közbe, tisztelt barátom . . . Meg vagyok győződve, hogy a kutya bőrét egyenesen Attilától származtatja. Ilyenek ezek a székelyek. Egyszerre elakadt a szóáradat, mert észre vette az asztalon a sakkfigurákat. — Micsoda, maga sakkozik ? Na, ennek igazán örvendek, mert magam is nagy művelője vagyok ennek a kiváló szellemi tornynek. Ebben is különb, mint az én felső* sztregovai tanítóm, aki nyáron kuglizásnak, télen pedig alsózásnak él. Sakkoztak? — Nem, méltóságos uram, hanem Szűcs tanító kollégámmal ennek a német sakkozó lénynek a rébuszait fejtettük meg. — Micsoda ? Tisztelt barátom, ez nekem újabb meglepetés. Maga külföldi sakklapot járat ? Hiszen maga akkor nagyon komoly sakkista, talán mester is ? — Kolozsvári diák koromban tagja voltam az ottani sakk-körnek és alkalmam volt kitűnő sakkistákkal játszani. Maróczi mesterrel is többizben vetélkedtem és ő eléggé meg volt velem elégedve. — Lám, lám, mi bújik ki az egyszerű falusi tanítóból. Sohase tudhatja az ember, hogy ezekben az agyafúrt székelyekben mi lakik. Most már duplán haragszom, hogy nem keresett fel. Újra ébred bennem az egykori szenvedélyes sakkista. Fiatal koromban engem is meglehetős tehetségnek tartottak az angol mesterek. Mert tudnia kell tisztelt barátom, hogy én oxfordi diák koromban tanultam meg sakkozni. Régen volt, van vagy hatvan esztendeje. Azt hiszem, hogy a tudomány meglehetősen kipárolgott belőlem, ami nem csuda, hisz kikkel játszom ? A vén Csiborkával, a felső-sztregovai pappal, Pifkó nagytiszteletű úrral, meg Krantz Liboriusszal, a szekretáriusommal. Ezek az urak pedig épp olyan kontárok, mint én magam. Mialatt Sámson báró fecsegett, a sakk a közlönyt forgatta és nézegette, azután neki állt és gépiesen fölrakta a figurákat a sakk* táblára. Egyszerre csak azt vettem észre, hogy egymással szemben a sakktábla mellett ülünk és játszunk. És ekkor eltűnt a dúsgazdag főúr és a szegény falusi tanító, csak a két szenvedélyes sakkista ült egy* mással szemben. A tizedik perczben már tisztában voltam vele, hogy minő sakkistá* val van dolgom. A báró rapszodikusan ját* szott, eredeti és merész ötletekkel, de messze* terjedő kombináczióra képtelen volt. Szere* tett cselvetéseket használni, de ezek átlát* szóak, mondhatnám, kissé naivak voltak és könnyen ellensúlyozni lehetett őket. Negyed* óra múlva a játszma az én javamra fordult és Sámson báró izgatott kezdett lenni. Arcza kipirult, alsó kabátját kigombolta és hom*lokát törölgette. Néha maga elé morgott ilyesféle szavakat : — Persze, a gyakorlat sokat tesz ... Én pedig elhanyagoltam a dolgot ... A toron* nyal hibáztam el a dolgot . . . Fiatal bará* tom, maga egy sakkzseni. Azt az ostobaságot követtem el, hogy teljes erővel játszottam, megfeledkezve arról, hogy a balsiker a báró hiúságát bántani fogja. Így történt, hogy a tizennegyedik perczben őméltóságát már csak négy lépés választotta el a mattól, amiről azonban ellenfelemnek sejtelme sem volt. Ekkor aztán észbe kaptam és lazsirozni kezdtem. Elhatároztam, hogy remist csinálok. Ekkor váratlan jelenet következett. Az ajtó latkán kinyílt és drága hermelinekbe burkolódzva egy valósággal tündéri szép* ségű leány lebegett be. Arcza alabástrom* fehér, melynek szépségét a csipős hideg pirossága csak emelte. Hosszú fekete szem* pillái alól ránktekintő gyönyörű szürkéskék szemei csakúgy ragyogtak a jókedvtől és valami gyermekes pajzánságtól. Orra szabá*lyos, bár egy kissé pisze, ami azonban csak fokozta az arcz pikantériáját. A szája formás és kicsi, a fogai mint két gyöngysor villogtak elő piros ajkai közül. Egyszerre fölocsudtam sakkszenvedélyemből és azt hi* szem, Szűcs kollégámmal együtt tátott száj* jal bámultam a tüneményre. Végre eszünkbe jutott fölugrani és mély meghajlással üdvö* a zöldi Klárika bárónőt, mert csak ő lehetett, mit ő könnyű fejbólintással viszonzott. A bárókisasszony összecsapta apró tenyereit és kellemes csengésű, erőteljes hangon így kiáltott : — Hát ezért felejtett maga engem a papoknál ? Sakkpartnerre akadt és persze mindjárt lefülelte. De nagyapus, ki látta ilyenkor sakkozni, hiszen delet harangoznak? Bizonyosan elfelejtette, hogy Nedeczkyéket várjuk ebédre. Sámson báró, le sem véve tekintetét a sakktábláról, szórakozottan felelt: — Micsoda, hogy sakkpartnerre akad* tam ? Elsőrendű sakkistára, hogy ne mond* jam, mesterre akadtam! Ne zavarj kis an* gyalom, nagy bajban vagyok ... a toron* nyal hibáztam el a dolgot . . . — Jó, jó, nagy apuskám, de én is bajban vagyok. Képzeld, az az ostoba Pista Sátánt és Belzebúbot fogta be és ezekkel jött értünk, pedig tudja, hogy én félek ezektől a lovaktól és megfogadtam, hogy sohse járok velük. Most aztán nem bír velük a kocsis és egyre föl s alá vágtat, hogy egy kicsit lecsillapodjanak. — Jó, jó, majd magam veszem kezembe a gyeplőt. Ho, ho, kezd fordulni a dolog, mindjárt, mindjárt. Két húzás, néhány pillanatnyi feszült csend és egyszerre Sámson báró olyant kiáltott és olyant ablakok csapott öklével az asztalra, hogy az megrezzentek. — Remis! — ez a szó tört ki a báró tor* kából és úgy hangzott, mint egy diadal* ordítás, — bravó, tisztelt barátom, nagyon meg vagyok elégedve az eredménnyel. Aztán mielőbb adja vissza a vizitemet. Ezt a sakk* lapot pedig magammal viszem, majd küldök helyettük régieket. Vigyázzon, mert ha nem jön hamar, a szekretáriusomat a nyakára küldöm. Miközben a báró fecsegett, felöltözködött és az unokája karját hóna alá kapva, kifelé indultak. Egyszerre megfordult: — Igaz, ért valami muzsikához? — Egy kicsit hegedülök, méltóságos uram. — Hegedül ? Újabb meglepetés. Nohát akkor megalakítjuk a zenekarunkat, mely* ben magának is részt kell venni. Meg vagyok győződve, hogy kitűnően hegedül és nekünk éppen erre van szükségünk, mert ezt a részt a szekretárius nagyon tökélet*lenül töltötte be. Már az igaz, hogy ezek a székelyek igazi fenegyerekek. Ujabb büszke fejbólintás a bárónő részéről és eltávoztak. Egész az utczáig kisértük ki őket, hol egy hintószerű szánba fogva, nyugtalanul toporzékolva, két pompás fekete paripa várt rájuk. Sámson báró bámulatos könnyűséggel a kocsi bakjára hágott és át* vette a gyeplőt, a bárókisasszony mellé tele* pedett. A báró egyet szólt és a két ló szem* mely láthatólag megnyugodott. A következő perczben eltűntek a fölkavart hófellegben. Mi pedig ott álltunk Szűcs kollégámmal és bután utánuk bámultunk. — A terem buráját! — szólt végre Szűcs, — ez aztán az isteni teremtés! Két . . . Félbeszakítottam. — Tudom, mi következik. Az, hogy két hétig juhászkutya lennél érte. — Micsoda, két hétig? Két esztendeig, barátocskám! Tudd meg, Bandi, hogy ez az első lány életemben, akinek a kedvéért azt a kutyabőrben való szolgálást két dőre fölemeltem! Pedig elég sok szép eszten* lán* nyal találkoztam életemben. És tudod-e, hogy legfeljebb tizenöt éves. — Pedig többnek látszik, olyan, mint egy töltött galamb, így csevegtünk kollégámmal a szépséges Tündér Ilonáról, teljesen megfeledkezve a csikorgó hidegről és arról, hogy kabát és kalap nélkül álldogálunk a majdnem térdig érő hóban. Ennek a látogatásnak azonban lett egy következménye, mely rám nézve ezt a napot nagyjelentőségűvé tette. Aznap uzsonnatáj*