Vasárnapi Ujság – 1921

1921-10-23 / 20. szám - A kolozsvári Ferencz József tudomány egyetem ünnepélyes megnyitása Szegeden (3 kép) 20. szám / Időszerű illusztrácziók - Az oppaui anilin gyár felrobbanása után 20. szám / Időszerű illusztrácziók - Gróf Bethlen István miniszterelnök és gróf Bánffy Miklós külügyminiszter megérkezése a velenczei tárgyalásokról 20. szám / Időszerű illusztrácziók - Nagyatádi Szabó István látogatása a kalocsai növénynemesítő állomáson (2 kép) 20. szám / Időszerű illusztrácziók - Nyugatmagyarországot védő két ifjú hős temetése Budapesten (2 kép) 20. szám / Időszerű illusztrácziók - Angorai képek: Szőnyegkötők. – Kecske-gyapjú vásár 20. szám / Népviselet, genreképek - A kiskunhalasi ref. főgimnázium 58 hősi halált halt egykori növendékének emléktáblája 20. szám / Táj- és utiképek, Hazaiak - Angorai képek: Augustus császár oszlopa. – Augustus császár templomának romjai. – Dervis kolostor 20. szám / Táj- és utiképek, Külföldiek - A budapesti kutya-kiállításról (6 kép) 20. szám / Természettudomány, ipar, gazdaság - Angorai kecskenyáj 20. szám / Természettudomány, ipar, gazdaság - Egyetemi hallgatók műhely-kiállítása a Saskör dísztermében 20. szám / Természettudomány, ipar, gazdaság

230 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 20. szám, 1921. 68. évfolyam. MAGYAR ILIÁSZ REGÉNY A VÉGEKRŐL. — IRTA RÁKOSI VIKTOR. — Megint igazad van te ördöngös ficzkó, te ... te szép ember! Azt is tudd még, hogy ma rendült meg bennem először a rútságom ellenállhatatlanságába vetett hit. .. Legalább azt tennéd meg édes Barna a náladnál csuf fabb emberek kedvéért, hogy Ostoba szamár légy .­..'De te még erre sem vagy kapható,' te kapzsi kutya. -Itt elérkezettnek láttam az időt a beavat­­kozásra,' szegény Barnának, bár jó­ízűen nem vetett, mégis kínos lehetett a dolog : —"Te góbé, — vágtam közbe hirtelen, — nekem nagyon gyanús a te szóm­agarád. Te nem akarsz az angol kisasszonyról nyilat­­kozni . . . E szavaimra Vér Gyurka akkorát üvö­l­tött, hogy mindnyájan ijedten ugráltunk föl. Még Zimmermann is megmozdult, a­ki ed­­dig némán és mozdulatlanul ült a helyén. .­ Kegyelem, irgalom, — nyöszörögte a góbé, — lassan, óvatosan, te kíméletlen frá­­ter, éppen egy nagy darab rostélyost nyel­­tem és majd bele fulladtam ijedtemb­e. Egyet se szólj addig, a­míg ezt a darab kenyeret és pohár bort utána nem küldöm. A jókedvű ficzkó a mondott módon meg­ operálta magát, aztán bohókás komolysággal folytatta: — Nem tudom, hogy szoktatok-e Pesten az állatkertbe járni, no ha igen, akkor bizo­­nyosan ismeritek az orángutáng házaspárt. Nohát a nőstény orángutáng tökéletes mása ennek a nőnek. — Oh, maga goromba fráter,— tört ki a feleségem, ha maga tudná, hogy az az an­­­gol lány milyen kedves egy teremtés. Milyen művelt és milyen művészi tehetség. Nem be­­széln­e így, ha a szép lelkét ösmerné. — Még a lelkét is? Isten ments! — til* takozott a góbé, — én teljesen megelégszem azzal, a­mit eddig ösmerek belőle. Elhallgatott és egy darabig Barnát néze*­gette, aztán malicziózus mosollyal így foly­­tatta: — Szép gyerek vagy, Barna, azt nem lehet tagadni, de mégse irigyellek. A halhatatlan Istenek gondoskodtak róla, hogy ennek a szépségnek is meglegyen a maga átka. Ha látná Aranka nagyfám, hogy a miSsz Barna jelenlétében hogy viseli magát, megpukkadna nevettében. Olyan szemeket mereszt a fiúra, mint egy szerelmes tengeri nyúl. Aztán olya­­nokat sóhajt, hogy a dorozsmai szélmalom is megindulna tőle. Meglátod, hogy még majd virágot is fog neked küldözni, sőt éj­­jeli zenét is fogsz kapni tőle. ' — Unalmas vagy góbé, sőt Ízetlen, — szólt Barna bosszúsan­ és távozni­ készült. — No ne szaladj fiam, majd inkább a tündérszép báró kis­asszonyról beszélek. Ez tán nem fog annyira fájni. No, egyéb se kellett Barnának, a­ki erre fenyegetésre jóformán futva menekült ki a szobából.­ ­­­VI. .. Sztregova a hadak útján. (Uzonyi András naplójából.) A sztregovai készülődéseknek messze földön is híre mehetett, mert alig volt nap, hogy idegen alakok ne kilincseltek volna be igaz­­gatói irodámba. A nálam jelentkezők közt Voltak pumpolni óhajtó kalandorok, de vol­­­tak igen rokonszenves alakok is, például a hat sárospataki diák, a­kik lelkesen, minden díj nélkül ajánlkoztak Sámson úr katonái* nak. Ugyanily szándékkal jelent meg az eper*­jesi tanítóképző­ intézet néhány növendéke, a­kik már megkóstolták az idegen betolakodók zsarnokságát. De a legérdekesebb látogatóm nemes Poz* dórja Biri nemzetes asszo­ny volt, egy sáros* megyei kurta nemesnek az özvegye, a híres bardóczi zugból, melynek lakói tudvalevőleg 1&49*ben az osztrákok ellen a maguk szakái* Iára valóságos guerilla-hadjáratot szerveztek. Mint ezen elszánt férfiaknak ivadéka, írta* tatta be magát a hatalmas termetű asszony* ság. Menekülnie kellett otthonából, mert egy betolakodott idegent úgy talált pofon ütni, hogy annak két foga kiugrott a szájából, — még pedig, a­mi az esetet jelentékenyen sú­­lyosbította, aran­nyal plombirozott két drága foga. A szemfüles asszonyság elég jól volt értesülve, mert markotányosnőnek jött ajánl* kozni, vagyis, hogy majd ő vezeti szerve* zendő csapatunknak tábori konyháját. Rög* tön ki is tálalta az ő kulináris erényeit, me*­­lyek abban csúcsosodtak ki, hogy ő egész felső Magyarországon híres arról, hogy milyen kitűnően tudja készíteni a halpaprikást és a zsiványi pecsenyét. Már pesti kocsmáktól is kapott igen kecsegtető ajánlatokat. És rög­­tön magyarázni kezdte nekem, hogy nem minden hal méltó arra, hogy halpaprikássá átalakulva hagyja itt az árnyékvilágot. Ehhez az ételhez háromféle hal szükséges, mégpedig... Itt leintettem a bőbeszédű tényasszonyt, kü­­lönben még most is ott beszélgetne velem... Sámson úrnak, a­ki épen látogatása alatt toppant be hozzám, annyira megtetszett a temperamentumos és bátor özvegy, hogy rög­­tön szerződtette — de hamarjában ő sem tudta megmondani, hogy minek. De adott neki pénzt és utasította, hogy keressen ma­­gának a faluban szállást, majd később meg* jelölik neki a munkakörét. Biri néni feleségem hívására egyelőre ná­­lunk maradt és oly hamar megmelegedett, hogy huszonnégy óra múlva már régi ösme* rősnek tetszett. Persze egész nap főztek a feleségemmel, de egyelőre csak teoreticze, mert a szükséges hús- és halanyag hiányzott a faluban. Két nap múlva egy ízben így szólt a feleségemhez : — Mi baja van a Barna fiatal úrnak? — Tudtommal nincs neki semmi baja, — szólt a feleségem elbámulva, — miből gon­­dolja? — Hát kérem, ha nem beteg is, a szája szélének a színéből látom, hogy a gyomra nincs egészen rendben. Az úgynevezett ká=­kabélű emberek közé tartozik. Kérem, fogja diétára vagy két hétre, majd én főzök neki. Arankám elfogadta az ajánlatot és Biri néni átvette a konyha vezetését. Nahát mond­­hatom, ha a klinikán így főznének, a gyó­­gyulási arány sokkal nagyobb volna. A tyúk és csibe levesei, a kacsa aprólékos rizskásája és mindenféle pecsenyéje egyszerűen fenome­­nális volt. Barna láthatólag élvezte és sokkal többet fogyasztott mint máskor. Persze nem tudta, hogy ez a változás az ő kedvéért tör­­ténik. Szerencsére, mert különben tán vissza* utasította volna. ... Egy délután, mikor épen a nebulókat bocsátottam haza az iskolából, Patek Balázst pillantom meg, a­ki lassú léptekkel, mintha csak sétálgatna, Gyetkó Mihály háza felé tartott. Rögtön föltettem magamban, hogy megzavarom e két ember találkozását, egy kicsit tanulmányozom őket és a maguk vise­­letéből próbálok valamit kombinálni. Patek uram úgy látszik nem valami ravasz és óva­­tos ember, mert különben a kertek felől­­ ment volna be Gyetkó komájához és akkor én soha sem szerezhettem volna tudomást ottlétéről. Lehet külömben, hogy látogatása egészen ár­­tatlan jellegű és nem is akarja titkolni. Rögtön átmentem. A nagyszobában ültek egy pohár bor mellett. Gyetkó gazda lát­­ható örömmel fogadta az előkelő látogatót, Patek ellenben boszús arczczal méregetett. Bizonyos, hogy valamiben megzavartam és nem örül látogatásomnak. Sztregovának ezt a harmadik vén emberét „most vettem csak figyelmesen szemügyre. Ő is tagbaszakadt magas alak volt, mint a másik kettő, de nem látszott olyan edzettnek és töretlennek, mint azok. Tartása egy kissé hajlott volt és tes­­tén némi kappanhás mutatkozott. Arcza ellene szenves volt és szemei kerülték az ember tekintetét. Mivel ők makacsul hallgattak, végre is magam kezdtem meg a beszélgetést. — Már régen készülök magához átjönni Gyetkó uram, valami dolgot megbeszélni. Az unokájáról, Gyetkó Jancsiról van szó, a­ki a kezem alatt tanul. A fiú az idén végzi az iskolát és itthon tovább nem tanulhat. Pe­­dig kár volna, ha abbahagyná a tanulást, mert nagyon jó tanuló és tehetséges gyerek. Mi a tervük vele? Elismerő szavaimra Gyetkó gazda arczán büszke mosoly jelent meg, de a vén Patek- nek egy szigorú tekintetére rögtön el is tűnt. Patek arcza gonosz kifejezést öltött és a vén kánya károgni kezdett: — Urnak neveljük? Honnan vegyük rá a pénzt? Ugye Gyetkó sógor, mi nem a Sámp­son méltóságos úr filléreiből élünk, hanem a két kezünk nehéz munkájából. Aztán mit érünk el vele? A finom uraság hazajön a városból és itthon szégyenli a szegény apját. Miközben azt mondta, arcza egészen el­­sárgult és a szék csak töredezve jöttek ki belőle, mintha valaki fojtogatta volna. Ha sohsem hallottam volna róla semmit, most kitaláltam volna, hogy micsoda feneketlen gyűlölettel viseltetik Sámson úr és Patak Balázs iránt. Bosszantott a vakmerősége és a gúnyos hang, mel­lyel leintette indítvá­­nyomat, a­melynek pedig komoly alapja volt. No megállj, gondolom magamban és így szóltam : — Nem tudtam, hogy Gyetkó gazda a véleményét a Patek uram fejében tartja és az ő szájával beszél. De én már ebben a do­­logban csak a Gyetkó úr véleményére vagyok kíváncsi. Különben Patek uram, ne féltse azt a gyereket, a­hogy én látom, úgy van nevelve, hogy még a városban se romlik el egykönnyen. No Gyetkó uram, halljuk! A rendreutasításra Patek arcza ha lehet­­séges még sárgább lett, a méreg most már minden porczikáját betöltötte. Gyetkót sza*­vaim láthatólag zavarba hozták, úgy látszik, nagyon a Patek befolyása alatt állt és félt tőle. Csak hímezett,hámozott, de semmiféle határozott feleletet, nem adott. Patek is düny* nyögni kezdett még pedig ekképen : Hát csak adjátok úrnak . . . majd megbánjátok . . ki­­váncsi vagyok, hogy a sógorasszony mit szól hozzá?... Egyszer csak a gyáván makogó Gyetkó olyasmit talált kihökkenteni, hogy ugyan honnan vegye ő erre a pénzt ? Ekkor szembe fordultam vele, úgy, hogy teljesen hátat fordítottam Pateknek , így feleltem : — Hiszen egy iparosinas alig kerül pénzbe. Aztán ha csak egy szót szól Sámson úrnak, ő bizonyára ad segítséget. Azt a károgó hangot kellett volna hallani, a­melyen most Patek uram a hátam mögött megszólalt: . pi — Azt pedig nem tesszük. Eddig meg­ voltunk Sámson úr segítsége nélkül, eztán is csak megleszünk valahogy... Hirtelen közbe vágtam: — Na de most már egyszer igazán szeret­­ném a Gyetkó uram véleményét is hallani. Hiszen neki is van feje és tán nem csak arra használja, hogy a süveget föltegye rá. De a gyáva ficzkó megint csak értelmet (Folytatás.)

Next