Vasárnapi Ujság – 1921
1921-11-20 / 22. szám - A Glowworm angol monitor Baján, melyen a királyi párt elszállították 22. szám / Időszerű illusztrácziók - A királypuccs napjaiból (12 kép) 22. szám / Időszerű illusztrácziók - A Magyar Mezőgazdák Szövetkezetének harminczéves jubileuma 22. szám / Időszerű illusztrácziók - Csicsery István és Máhr Ottó sorhajó hadnagyok temetése (3 kép) 22. szám / Időszerű illusztrácziók - Pillanatfelvétel a nemzetgyűlés november 6-iki üléséről, melyen a Habsburgoknak a tróntól való megfosztását kimondották 22. szám / Időszerű illusztrácziók - A legújabb magyar ékszer (2 kép) 22. szám / Műtárgyak - Őszi tárlat a Műcsarnokban: Lux Elek: Pólya Tiborné. – Glatter Gyula: Gombaszögi Frida arczképe. – Poll Hugó: Apály. – Merész Gyula: Európa elrablása. – Karlovszky Bertalan: Néhai Kléh István arczképe. – Női arczkép. – Nádler Róbert: Délután a nyaralóban. – Kukán Géza: Áhítat. – Komáromi-Katz Endre: Női arczkép. – Gy. Sándor József: Úrnapi körmenet 22. szám / Műtárgyak
I 254 VASÁRNAP] ÚJSÁG. 2-5. szám, 1921. 68. évfolyam. Mikor a kastély főkapuján befordultunk, a nagy terraszon egy karcsú árnyékot láttam ide-oda imbolyogni. Hamarjában nem vehettem ki, hogy ki lehet, de tekintetem a Barna arczára tévedt, mely hirtelen elsápadt, már tudta, megérezte, hogy az az alak Klárika. A kis tündér szemei egy kicsit pirosak voltak, mintha sírt volna. Ezzel rohant elénk : — Hála Isten, hogy jönnek, Uzonyi. (És bájos arcza már mosolygott is egy kicsit.) Én nem tudom, mi baja van szegény nagykapusnak, bezárkózott a fegyverterembe Mihállyal és én nem tudom, hogy mit csinál. Csak kiabálást, lábdobogást és csattogást hallok. Hogy átfázhatik abban a fűtetlen, óriási teremben. Pár percz múlva már a fegyverterem nagy szárnyas ajtaja előtt álltunk és Barna át* ható hangon bekiáltott Mihálynak, hogy nyissa ki. A nehéz ajtó csikorogva nyitott utat és mi bent termettünk. Meghökkenve állottunk meg az elénk táruló különös látványra. A hatalmas asztal félre volt lökve, a huszita pánczélokba öltöztetett bábalak az üres tér közepére volt húzva és szemben vele állott Sámson úr ingujjra vetkezve, kesében egy régi hatalmas fringiával és teljes erejével vagdalta, szurkálta, paskolta a vitézt. Két vékonyabb kard már összetörve feküdt a földön, de az öreg úr azért fáradhatatlanul dolgozott és a verejték csurgott róla. A verekedést akkor se hagyta abba, mikor mi beléptünk és tudomást se véve rólunk, kiabált : — Nesze Pantocsek! Kell-e még Panto* csek? Érzed, hogy a karom még elég erős? No majd tapasztalni fogod, hogy az aggkor még nem gyöngített el teljesen. Most egy olyant suhintott Sámson úr, hogy a kicsiholt szikráknak egész tömege repült szerteszét a csattanás nyomán. A kard kihullott a kezéből, az öreg úr összerázkódott, mintha most térne magához paroxizmusából. Körülnézett és csak most vette észre, hogy ott vagyunk. Az arcza piros volt, de ez nem az egészséges pírja, hanem a lázbeteg szederjes mérgelődés vörössége volt. A szeme is lángolt, de fénye zavaros volt és semmi jóra nem mutatott. Úgy megijedtem az öregtől. Rögtön Barna karjába kapott, mintha szédülne és támaszt keresne. — Gyerekség az egész, — mormogott az öreg báró, — de azért mégis fölkeveri az embernek az epéjét. És higgjétek el, hogy ez az erőfeszítés jól is esett és egy kicsit lecsillapított. Még tovább is csevegett volna, de a gondos Mihály ezalatt már ráadta a ruhadarabjait és elvonszolta az öreget a fürdőszobába, hogy megfürössze és átöltöztesse. Mi pedig a kis ebédlőbe vonultunk, hol már várt reánk a gazdag reggeli. A hangulat nyomott, szinte komor volt. Barna nem tudta eltitkolni, hogy Sámson úr különös magaviselete és megváltozott külseje megdöbbentette. És most kezdett csak félni attól, hogy nem fog neki sikerülni ezt a mozgalmat a rendes medrében megtartani és a nemes bárót minden gonosz következményeitől megóvni. És mély fájda* lom fogta el, mikor ennek a bájos gyermek* nek aggodalmas arczát és könnytől fátyolos szemeit nézte és érezte, hogy mennyi biza lommal fordul feléje segítségért. Halkan be* szélgettek és Barna komoly, férfias szavak* kal igyekezett a remegő gyermeket megnyug* tatni. De azt hiszem, minden vigasznál job* ban lecsendesítette a leánykát az a meleg hang, a melyen szavai ömlöttek. Mintha en anek a fiúnak a szája nem az arczán, hanem szivén nyílt volna és szavait nem a hangnak, hanem a vérnek hullámai hozták volna elő. Egyszerre belépett Vér György. A góbé, akit humora sohse hagyott el, most mintha meg lett volna zavarodva. Feszesen köszöntötte a társaságot, azután leült és szó nélkül enni kezdett. Nem nézett senkire, néha fél* hangon dörmögött valamit, de szavainak értelmét nem lehetett kivenni. Györgynek oly szokatlanul állott ez a különös magaviselet és kedélyállapot, hogy Barna azt hitte, hogy komédiázik, és végre is rászólt: — Na Gyurka, mi történik odakint? A fiú fölrezzent és tekintetét körüljártatta. Ekkor látszott észrevenni, hogy Klárika itt van és ezért óvatosabban kell magát viselnie. Megsimogatta a nagy családi szakállát, az arcza egy kissé derültebb lett s a hangja is kezdett átcsapni abba a hangnembe, mellyen a góbéságait el szokta mondani. — Semmi különös, vitéz vezérezredes uram (így szokta Barnát hívni), csak egy pár gép zengúz kíváncsi volt rá, hogy ez a szakás* lám igazi-e ? Ugyanis nem akartam nekik megengedni, hogy a gépünkre üljenek és azon egy kis sétakirándulást tegyenek. Erre jött aztán az említett kísérlet. No de büsz*kén mondhatom, hogy famíliám büszkeségé* ből egy szál sem hiányzik. Ez tréfa akart lenni, de nem reagált rá senki. Még csak el sem mosolyogtak. Össze* néztem öcsémmel és a góbéval. Haj, haj, gondoltam magamban, a jó kedv kora al* posan lejárt. Vér György folytatta : A remete teljesen dominálja a helyze* tet, mindenki az ő fanatizmusának hatása alatt áll, ha valamit el akartok érni, hozzá* forduljatok. Hogy egyelőre mit tervez, arról sejtelmem sincs . . . Épen Györgyhöz fordultam, hogy elmond* jam neki, miképen találtuk Sámson urat, mi* kor az ajtó kitárult és belépett rajta az aggastyán. Arcza, a rezszme és tekintete mára rendes volt, de a járása és tartása olyan, mint a súlyos betegségből felgyógyulóé. Lassan székéhez ment, nehézkesen reá ereszke dett és akkor elkezdte sorba nézegetni, hogy ugyan kik is vannak jelen. Mindenkinek szentelt egy pillantást, Barnának kettőt, a többi aztán Klárikának maradt. Csend volt a teremben, mindenki várta, hogy az öreg úr megszólaljon. Meg is tette. — Furcsa, hogy a történelem hogy megismétli magát, — szólt elgondolkozva, — a Sztregovayak már ötszáz év előtt is a cse* hekkel állottak harczban és most megint azt csinálják. Miközben beszélt, egyik csésze teát a másik után hajtotta föl, mintha valami belső tüzet akarna eloltani. — De sajnálom, hogy megöregedtem! Is* tenem, mikor végig nézek rajtat ok, látom, hogy milyen vén ember vagyok. Úgy látom, mintha tükörbe néznék. Ha ez a vén Mihály nem rontaná itt a társaságunkat, akkor ti fiatalok együttvéve nem tennétek ki annyi esztendőt, mint én magam. (Most nézett.) Milyen szépek és kedvesek Klárikára vagytok! (Most Barnára nézett.) Milyen okosak és da*kiásak vagytok! (Most a többieken nézett végig.) És milyen derék és jó fiúk vagytok valamennyien! Sohse irigyeltem senkit és sem* mit, de most irigylem tőletek az ifjúság* tokát .. . Elhallgatott és derült arcza hirtelen bebo* rult. Halkan így folytatta : — Szinte megijedek ettől a nyilatkozatomtól, hogy sohasem irigyeltem senkit. Tehát egy ritka embert láttok magatok előtt, aki mindig boldog és megelégedett volt, pedig majdnem nyolczvan esztendőt élt már. Isten nem mi várhat még reám ? ... No de ne bát múljatok rám, hanem ti is beszéljetek már valamit! Mielőt bárki reflektálhatott volna az öreg úr egyenes felszólítására, valami szokatlan távoli lárma másra terelte a figyelmünket. Ijed ten ugráltunk föl, ez csak sortüzelés lehetett. Egy darabig csönd volt, aztán megint puska* lövések dördültek. Sámson úr kiabálni kez* dett : Ez az ostoba Pantocsek kivert a fejem* ből mindent, pedig legelőször is a faluba akartam lemenni. Lehet, hogy odalent a feje* vesztett nép már öldösi egymást . . . hiszen még azt sem tudom, hogy miért verték félre a harangokat ? Csak annyit tudok, hogy tűz nincs... csend! Nem halljátok? Most már Alsó-Sztregován is konganak a harangok! Figyeltünk és valóban hallottuk, hogy most már Alsó-Sztregova harangjai is belekonganak a veszedelembe. Hamarjában elmondtuk Sámson úrnak, hogy a nép azért csoportosul és fegyverkezik, mert azt hallotta, hogy Sámson úr személye halálos veszedelemben forog. A báró arcza komor ránczokba húzódott. Még majd föllármázzák és megrémítik az egész völgyet. Gyerünk, gyerünk! Öt percz múlva legyen mindenki készen! Mihály, a hajdúk fogjanak fegyvert és várjanak a kastély kapujában! Ekkor megpillantotta Vér Györgyöt, aki az asztal mellett ült és rendületlen flegmával teázgatott. — No gobé, magát se láttam még ilyen harapósnak, mint máma. Hiszen még egy szavát se hallottuk. — Csakugyan bosszant ez az ostoba Pan* tocsek. Hogy merő sztregovai fejre csak ötezer rongyos szokott kitűzni ? No de erre megadjuk neki a választ, fogadom. Egy pia* háton fogunk felelni, melyen ötven koronát tűzünk ki Pantocsek úr fejére. Más helyzetben Sámson úr harsogó derült* séggel fogadta volna ezt az eszmét, de most csak egy mosolyra volt képes. A székely rögtön látta, hogy ma itt még az ő humora se segít a rossz kedven és nem folytatta a tré*fát, hanem búsan küldött még egy csésze teát a többiek után. Barna ezalatt missz Hu*bertyt nyugtatta meg, aki szokása szerint nyafogva járt emberről emberre és rémült ábrázattal kérdezgette, hogy mit jelent ez a zenebona. Barna aztán elhitette vele, hogy nincs itt semmiféle zenebona, hanem a nép szent Januárius ünnepét üli, azt jelenti ez a nagy harangozás és lövöldözés. Megjegyzem, hogy Jób báró, Tamás és fiai ezidőtájt nem tartózkodtak a kastélyban. A veszedelmet még nem tartották olyan nagy* nak, hogy az e jelenlétük szükséges lett volna. Az bizonyos, hogy itt csak útjában lettek volna mindenkinek. ... A puskaropogás megszűnt és helyette énekszó hangzott fel. Egy fiatal huszár be* rohant a terembe és jelentette, hogy az alsó* és felső*sztregovai nép külön csoportokban énekszóval közeledik a kastély felé, zászlókat lobogtatva. A következő perczben már rá is ismertem az alsó * sztregovaiak énekére. Ez egy szép székely csatadal volt, melyet én tanítottam be nekik és a melyet nagyon sze* rettek. Mikor ez elhallgatott, a felső-sztrego= vaiak rázendítettek az Ah hol vagy. . . kezdetű egyházi dalra és az edzett érett orkok hatalmas dala úgy megzörgette a kastély ablakait, mint a vihar szele szokta. Sámson úrra néztem, a kinek arcza megint gyulladni és a tekintete tüzelni kezdett. Figyelmeztettem Barnát ezekre az aggasztó tünetekre. — Légy nyugodt öregem, — felelt Barna. — MAGYAR ILIÁSZ REGÉNY A VÉGEKRŐL. — IRTA RÁKOSI VIKTOR. (Folytatás.)