Vasárnapi Ujság – 1921
1921-12-04 / 23. szám - Szegedi István: Falu bolondja 267. oldal / Költemények
14. szám. 1921. 68. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. gének, mely azonban nem mert ellenük tenni semmit, mert félt a fanatizmusuktól. Ezek a husziták nagy örömmel Pateket, aki éppen arról a vidékről fogadták jelent* kezett, melyet ők legveszedelmesebbnek tar* tottak. Testvéri öleléseikkel és fényes igéreteikkel egészen elszédítették a gyűlöletnek, az irigységnek és a nagyravágyásnak ezt a beteg alakját, aki máris a vidék urának tekintette magát, és a sztregovai kastély pompájában ülve osztogatta parancsait. Ennek a századnak a kapitánya volt ama bizonyos Pantocsek, akin Sámson úr olyan különös módon állt bosszút. Pantocsek talán szépen hangzik csehül, sőt harczias zengzetű is lehet, de Sámson urat inkább komikus dühre ingerelte és az is bizonyos, hogy magyar költő a drámája hősét aligha nevezné Pantocseknek. Patek az első percztől kezdve jól érezte magát ebben a társaságban, mert hiúságának hízelgett, hogy itt kiemelkedik eddigi alárendelt helyzetéből és a drámában szerephez jut. A rendkívüli viszonyok nyomása alatt ravasz este szokatlan élességgel működött és igen ügyesen tudta kezelni a huszitákat. Csodas dolgokat mesélt nekik a tótok szenvedéseiről és elégedetlenségéről, sohasem mulasztván el a szenvedések elé odatenni, hogy ezeréves, amit ebben a táborban hallott. Szegény jó Sámson báró a Patek előadásából úgy került ki, mint egy Karaffánál is gonoszabb zsarnok, aki tivornyáin tokaj borát tót koponyákból szürcsölgeti. Mindez alkalmas volt ugyan a hangulatcsinálásra, de igazi lelkesedés csak akkor támadt a légionisták közt, mikor Pa* tek a kastély gazdagságáról és műkincseiről kezdett beszélni. A sóvár kapzsiság tüze lo=bogott fel ilyenkor a szemekben. Mikor azonban hat szem közt maradt Pantocsekkel és alvezérével, Mikulekkel, a vén róka némileg más húrokat pengetett és jónak látta fantasztikus előadásainak egy részét visszaszívni. A vezérek ugyanis sejtették, hogy az öreg elvetegeti a sulykot és egy párszor megintették, hogy csak a tiszta igaz* ság elmondására szorítkozzék. Egyes állítá*sait, vagyis, hogy magyarul fejezzük ki ma* gunkat, a szagolásait, Patek uram tetemesen lejebb szállította, főképp azokat, amelyek a népre vonatkoztak. Mikor Pantocsekék ezt a fordulatot észre vették, az agyafúrt aggastyánt valóságos keresztkérdéseknek vetették alája. A nyert feleletekből aztán megértették, hogy a nép a légió eszmei tartalmát és czélját nem érti, a cseh tót egységért nem lelkesül és egyáltalán nem készül fegyveresen a zászlójuk alá állni. Mikor ezt mesélte, keserűen közbevágott az ifjú Mikulek, aki a népgyűléseknek kedvelt szónoka volt és igen tudott és szeretett a saját frázisaiban gyönyörködni. — Aranytálon hozzuk nekik a szabadságot és ők így fizetnek. — Aranytálon? — bődült bele meglepetve Patek, aki ezt a szép mondást úgy magyarázta, hogy minden paraszt legalább is egy aranytálat kap ajándékba. Mikor Patek vallomásaiból kiderült, hogy a nép egyetlen dologgal hozható tűzbe és indulatba és pedig azzal, ha a vallásához nyúl*nak, a két vezér szeme összevillant, mintha egyet gondoltak volna. Igen, a vallás, ez a punctum saliens, ehhez kell hozzányúlni, hogy dühbe hozzuk, ha már lelkesedni nem akar értünk. A nyomorult öntudatlanul rávezette őket erre az ötletre és mikor a két vezér négyszemközt maradt, ezen a nyomon indultak el a további tervezgetésben. Ha sikerül ügyesen megcsinálni, hogy a nép fanatizmusát lángra lobbantják és az támadólag lép fel ellenük, akkor van okuk arra, hogy fegyveres erővel vonuljanak be és a fegyverüket használják is, mert hiszen a lázadók és rend*bontók leveréséről van szó. És ebbe az ő felsőbbségüknek is bele kell nyugodni, tehát erről az oldalról sem tarthatnak kellemetlen* ségektől. Egy véletlen elősegítette azt, hogy Panto* esek és vezérei ezt a tervet teljesen elfogad* ták a további működés alapjául, főképp, mi*után a légiók főparancsnoksága a legszigorúbban megtiltotta nekik a további előnyes múlást. Ezt a véletlent is az áruló Patek fecsegése szolgáltatta, akinek beszédjéből Pantocsek megtudta a következőket : a pri* beli mély hegyszakadék mélyén áll egy csepp kis kápolna és előtte szent Antalnak a szobra. Valahányszor sztregovai ember erre halad, ha kocsin megy, megemeli a kalapját és keresztet vet magára, ha pedig gyalog jár, a szobor elé térdel és egy imádsággal könnyít a lelkén. Ennek a szobornak, kápolnának és áhítatnak megvan a maga története. Egyszer a Sámson báró által fönntartott városi árva* házból nyolcz sztregovai árvagyereket hoz* tak haza nyaralni. Az út a pribeli szakadék mellett meredeken jön le a hegyről és mikor az árvákat hozó hosszú szekér ideért, vala* hogy nekilódult a lovaknak, ezek megvadul* tak és rohanni kezdtek, egyre közelebb és közelebb a mélység felé. A kocsis hiába dolgozott, nem tudta a lovakat megállítani és mikor látta, hogy menthetetlenül el vannak veszve, a gyeplőt a lovak közé dobta és elfordította magát: Szent Antal segíts! És mi történt? A lovak remegő lábbal és tajtékzó szájjal épp a meredek szélén hirtelen megállottak. Ennek a csodának, melyet szent Antal tett az árva gyermekekért, persze nagy híre futamodott a vidéken, következménye pedig az lett, hogy a két Sztregova népe Sámson báró segítségével kápolnát építtetett ezen a helyen. Sámson báró ezen kívül egy nyitrai kőfaragónál megrendelte szent Antal szobrát és a kis kápolna elé állíttatta. Mikor a remete az erdei magánéletbe vonult, Sámson úr átadta neki a kápolna kulcsát és megbízta, hogy ügyeljen rá és tartsa rendben. Minden esztendőben, szent Antal napján Csiborka tisztelendő úr, a felső- sztregovai plébános misét mondott ebben a kápolnában. Utána pedig Pifkó nagytiszteletű úr, az alsó-sztregovai evangélikus lelkész mondott egy imádságot. Mert bár a protestánsok általában nem kultiválják szent Antalt és a többi szenteket, az okos luteránus ember lehetőleg minden oldalról igyekszik magát biztosítani. Pantocsek feszült figyelemmel kísérte Patek elbeszélését a kápolna és a szobor keletkezéséről és a népek hozzáfűződő tiszteletéről és beléje vetett hitéről. És miközben az aggastyán beszélt, a vezér arczán a kaján öröm kifejezése jelent meg. Hohó ? Szent Antal, csudatétel? Hisz ez vakbuzgóság, ez babona. Ezt leküzdeni pedig specziális programmja a huszita légiónak. — No Mikulek fiam, mit szólsz hozzá ? — fordult alvezéréhez. — Érted a dolgot ? Látod, hogy milyen nagy a perspektívája ? Itt a babonával is szemben állunk, mint hit* újítók.^ — Értem, értem, — felelt az alvezér, — ez az az érzékeny hely, ahová döfnünk kell. — Úgy van, tehát szent Antalnak repülnie kell. Itt Patek nyugtalanul beleszólt: — Mit akartok csinálni szent Antallal? — Talán te is hiszel benne ? Talán te is imádkozol hozzá ? Hát segített rajtad valaha életedben ? Ha nem tud segíteni, hát miért imádod ? Ha pedig tud segíteni, hát miért nem segített rajtad ? Hiszen te sem vagy bűnösebb ember mint a többi és az a másik aggastyán, aki a szerencséjével elejbéd vágott ? Mi ? Igazam van ? Odalépett Patekhez, megveregette a vállát és így folytatta : — Ne feledd el, hogy ha sikerül a dolog, te léssz az úr Sztregován, mert mi nem azt nézzük, hogy valaki milyen nagyúri ágyban és fényes kastélyban született, hanem azt, hogy arra a helyre való-e ? Hát ne töprengj és ne aggódjál, mert most már nem fordul* hatsz vissza. Ha ilyesmi forogna az eszed* ben, akkor jaj neked és vigyázz, mert a hu* szita légió kezei hosszúak és ha a föld alá bújnál is, előhúzunk, hogy árulásodért meg* büntessünk. Az eddig meghajolva ülő^aggastyán most hirtelen fölegyenesedett. (Éppen egy fejjel volt magasabb, mint vitéz Pantocsek kapitány uram) és keményen ránézett az előtte ágaskodó úrra. Ő úgy értette ezt a beszédet, mintha a kapitány őt gyávasággal vádolná, s ez és a fenyegetés dühbe hozta. Hát nem ismerik ezek az ő hatvan esztendős gyűlöle* tét ? Nem magyarázta meg nekik eléggé el* rontott életét ? Elkapta Pantocsek kezét és olyant csapott a tenyerébe, hogy mindnyájuk füle megcsendült bele. Rekedt hangon így szólt: — Amit mondtam, megmondtam, a mellett állok is, itt van rá a kezem. Eb aki nem tartja az igéretét. Pantocsek a szeme közé nézett és most már kezdte érteni, hogy ennek az embernek a lelkében hatalmasabb motívumok dolgoznak, mint holmi közönséges kapzsiság. Oly tragikus elszántságot olvasott ki a szeméből, olyan fanatikus láng lobogott benne, hogy szinte megdöbbent tőle. — Ez már beszéd, öregem! — sziszegte a kapitány, miközben megcsapkodott és össze* szorongatott ujjaiba néhány kasztanyettszerű csettentéssel igyekezett az elfutott vérkerin* gést visszacsalogatni, — ezt pedig emlékül adom magának. Egy kis selyemerszényt vett elő és kisze* dett belőle két tízkoronás aranyat, s azt egy ünnepélyes mozdulattal átadta Pateknek. Mikulek követte kapitányát a kézszorítás terén, ellenben nem utánozta az aranyak tekintetében, pedig ezek az urak eléggé el voltak látva az ilyesmivel. Nem, nem tette, mert Mikulek úr üzletember volt, még pedig jó üzletember (czipőfelsőrész* kereskedő), és a maga részéről nem tartotta szükségesnek, hogy ebbe a szent Antal-féle vállalatba bármily csekély tőkét is befektessen. A kapitány a gyors cselekvések embere volt és Mikulek még javában szorongatta Patek kezét, mikor ő már nagy léptekkel járkált föl s alá a szobában és hangosan monologizálva terveket kovácsolt. — Első dolgunk leszen, barátaim, helyszíni szemlét tartani a kápolna körül. Mi feladat vár ott reánk? Hogyan fogjunk hozzá ? Azután hogyan csaljuk oda és hogyan csaljuk kelepczébe ezt a vén bárót és csapatját? Holnapután egy ezredes jön a főparancsnok* ságtól és szemlét tart a légió felett, ha ennek vége, akkor jó időre megszabadultunk tőlük. Ezalatt kell a munkát végrehajta* runk... ma hétfő van, maga tehát Patek barátom csütörtökön hajnalban legyen itt és akkor látogatást fogunk tenni szent Antal* nál. Megértette? — Igenis meg. — Nahát csak okosan és bátran, Patek barátom és ne feledje, hogy most itt az ideje, hogy megalapítsa a szerencséjét. — Tudom kérem, tudom. Ezzel a vén paraszt elbúcsúzott hatalmas barátaitól. Nem bánta meg a mit tett, esze* ágában se volt visszafordulni a gazság útjá* ról, de azért mégis nehéznek érezte a lelkét. Az az érzése volt, hogy eladta magát az ördögnek. Igaz ugyan, hogy ezek a husziták azt mondják, hogy valamiképpen szentek nincsenek, úgy ördög sincs, de hát ki tudná megmondani, hogy kinek van igaza ? Az bizonyos, hogy hazafelé menet a bocskorai jó*val nehezebbek voltak, mintha csak vasgolyó* kat kötöztek volna hozzá. (Vége következik.) Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában. Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában. Amen. FALU BOLONDJA. Az életemet én úgy szedem össze, mint ucczarongyát a falu bolondja, galandot, pántlikát, tollat, halomba. Üres szemem belevetem a messze multak porába s a színes galandot keresem, mint egykor a futó kalandot. A pántlikát a kalapomra tűzöm, libeg-lobog a szélben és a czifra, csapongó ifjúságot hozza vissza. Legszívesebben ám a tollat űzöm, röppenve száll és fújja szél, ha van . . . és mint az életem, oly czéltalan. Szegedi István.