Vasárnapi Ujság – 1921
1921-02-13 / 3. szám - Quatrocento. Költemény egy felvonásban. Irta Drasche-Lázár Alfréd 32. oldal / Regények, elbeszélések - Az asztrofizika új sikerei. Sz. K. 32. oldal / Természettudomány, ipar és rokontárgyuak
1. szám. 1921. 68. évfolyam. VASÁRNAPI UJSÁG. • 35 Antonio (halkan). Livia ... Mária (szünet után, meglepetve). Antonio! Te itt? Az esküvőről jösz tehát S megjártad már Bologna városát? Antonio Beszéded érthetetlen s megzavarsz, Én hitvesem! Tán most is álmodol ? Mária Nem hunytam én le még ma a szemem ... Antonio Felice volt, kit említél imént, Első szerelmed! Féltékeny legyek Reá, ki régen elhalt már, csatában ? Mária Felice nem halt meg, Antonio! Felice él! Antonio (hitetlenül). Ugyan! Mária Itt volt ma ő, Pár percre csak, hogy tőlem távozott. Antonio (meghökkenve). Tréfálsz, remélem, mert, ha ez igaz, Való az is, hogy én ma itt — — De nem! Ez nem lehet s én is csak álmodék! Mária Te is? Mi bánt, szerette Tonióm ? Antonio (kitérőjé^). De semmi ! — Mária (Antonio elé lép). Mért áltatsz, Antonio! Kerülöd, érzem, a tekintetem, . Minthogyha nagy titok vagy vétkezés Nyomná a lelked. Aggaszt igazán... Antonio (m. f.). Ne faggass, Mária! Titokzatos Erőknek voltunk ép a rabjai, Akik játékot űztek mindkettőnkkel. Mária Veled mi történt ? Mondd el, jó uram, Én, ki megosztom minden bánatod, Ki társa voltam örömödnek is, Elvárhatom, hogy minden titkodat Előttem nyiltan, őszintén kitárod! Antonio (megragadja Mária kezét). Hű párom voltál, ámde, fájdalom, Méltó te hozzád nem vagyok ma már ... Mária Nagy ég! Mi történt? Rémületbe ejtesz! Most már parancsolom, rögtön beszélj! Mondd el, mi nyomja lelkedet, uram! Antonio (rövid habozás után). Tudd meg tehát! Én — én — megcsaltalak! Mária (felkiált). Antonio, ez nem lehet, nem, nem! Mondd, hogy hazudsz, —én el nem hihetem! Antonio Mondhatnám bár, hogy nem igaz! De nem! Megtörtént, vagy talán csak álmodom ? Aludtam, ezt tudom, de hirtelen Felébredek, s látván, hogy fekhelyed Üres, felugrok és kerestelek. Ahogy belépek, itt felém siet Egy nő, kit hosszú gyászfátyol takar S nevét megmondja rögtön: Livia. Mária Ledér szomszédnőnk ? Ez csinos dolog! Antonio Oly szende volt s ártatlan, mint a szűz. Panaszkodott, egy vakmerő fiu Saját várából hogy kiüldözé, Kéjencz módjára ostromolva őt. Ezért csengett hízelegve nálam Egy északára csak vendégjogért. Mária Könnyelmű ember! Te meghallgatod ? Antonio Oly szépen kért, meg nem tagadhatom! Amint levettem sűrű fátyolát Vonásiról — Mária Magad tevéd meg ezt? Antonio Saját kezemmel, s hogy leleplezem, Csodás eset — te voltál, Mária! Mária Hogyan lehettem én, Antonio? Antonio Vagy tán a másod, úgy lehet, ki tudja — Bűvös varázs és kábulat fog el, Hogy mit teszek, azontúl nem tudom, És mámoromban, kéjgyönyörben aztán A hűségemről megfeledkezem ... Mária (indulatosan). Hol van a nő Antonio Hiába keresed, — Magam se láttam, merre tűnhetett! Mária Boldogtalan te, hiú férfisziv! A hűségedben sohse biztam én Túlságosan, a mint azt jól tudod, De hogy ily könnyen elbánik veled — Az első nő, — ez fáj Antonio, S olyan sebet ütöttél szivemen, A melyre gyógyirt sehol nem találok ... Antonio Bocsáss meg, édes! Bűnöm nagy, tudom! De mégis van rá mentség, Mária! Képmásod volt —! Mária Nem hallgatom tovább! Ha képmásam volt Liviád, ugyan Mért vétkezél, hisz itt valék magam! Antonio Belátom én, hogy mentségem silány És meg nem áll. De mégis : Mária, Bocsáss meg énnekem! Mária (elfordulva). Neked? Soha! Menj Líviához! Az övé szived! (Könnyezve és indulatosan a kép ellen Te tetted ezt velünk, te csalfa kép! fordul.) Maradtál volna a sötétbe lent! Minek czipeltünk téged napvilágra ? A legsötétebb zugba vissza, hol Az arczodat por és piszok lepi! Csalárd eszeddel ott az egerek S férgek között játékid űzheted! De mégse! Inkább semmisülj meg itt! (Felemeli Antonio lantját a földről s azzal a kép felé akar sújtani, ebben a pillanatban a kép függönye két oldalt széjjel nyílik, Mária elejti a lantot.) Kép (védekezve kezét Mária felé tartja). Ne bánts, hálátlan, mit merészkedel ? Mi bűnömet torlod meg rajtam igy ? Mária Te törted össze boldogságomat! Kép Kíváncsi voltál, tudni akarod. Hogy ki erősebb kettőtök közül! Most már tudod, a győzelem tied, — Te vagy erősebb, bájos Mária! Ha jól esik, törj össze sebtiben! De bár üres lesz majdan e keret, Te meg nem semmisítesz engemet! Mert voltam és vagyok, mindig leszek, Való helyébe én semmit teszek, — S a semmiből, ha akarom, lehet ismét valóság. — Ez a képzelet! Mária - kép! Hatalmad, hogyha ekkora, Add vissza vesztett boldogságomat! Kép Hát elfeledve már az egyezésünk S feltételem, melyhez kötöm magam, Mikor kérelmeteknek engedek S hűségi próbát tettem veletek ? Mária Ugyan, miről beszélsz ? Antonio Miféle volt Feltételed tehát? Kép Megmondom im : Feltételem volt, hogy, ki győzni fog. A másik félnek szívből megbocsát! Antonio Igaz, igaz! így szólt igéretünk! Kép (Máriához). Te már talán nem is gondolsz reá? Mária (halkan). De, gondolok ... Antonio (sok bensőséggel Máriához). Bocsáss meg hát nekem! Mária (rövid habozás után homlokát csókra nyújtja Antóniának). Antonio! Antonio (megcsókolja Máriát). Imádott Máriám! Mária (szomorúan). A boldogságunk visszatér-e még? Kép (titokzatosan). Jövő: jövő, a múlt csak múlt legyen. Lesz a mi lesz, volt a mi volt: jelen! (A függöny a kép előtt összecsukódik. Antonio és Mária eleresztik egymást, homlokukhoz kapnak, aztán egyszerre megkönnyebbülten, mosolyogva tekintenek egymásra. A tenger fölött megjelenik a hajnali pír, majd egészen kivirrad; a fáklyák előbb kialudtak.) Antonio (szünet után, derűsen). Nos ébren vagy már? Mária (jókedvűen). Ép most ébredek, Antonio s gyönyörrel látom máris A virradatnak rózsaszín tüzét — — Hisz rendszerint oly késve ébredünk! Antonio Való igaz, e hajnal oly csodás, A lég oly tiszta, hűs és illatos! Minden ragyog! S tekints a kertre itt, Mily friss, üde ... Mária És ott, a tengeren Ezernyi hullám visszatükrözi A nap sugarait! Antonio , a kis madár Legszebb dalát csattogja vidoran ... Mária (elragadtatással). Oly szép az élet, érzed-e, uram ? Antonio (Mária szemébe mélyedve). Enyém a legszebb, míg ily napja van! (Szeretettel átkarolja Máriát, mindketten, a természetben gyönyörködve, halkan suttogva, a kert felé indulnak.) — Függöny. — IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Álom. Kosáryné Réz Lola új regényében csakugyan van valami álomszerű: az élet realitásait, amelyek a maguk valóságában nyersek, szenvedéssel és diszharmóniával teltek, összehangolja azzal, hogy beburkolja őket egy finom és mégis erősen összetartó hangulatfátyollal, amely nem födi el, sőt néha a sejtetés révén még mélyíti is a dolgok mélységeit, de letompítja éleiket és feloldja az élet ellenmondásait. Ez a hangulati muzsika, amely ott lebeg a regény minden mondata, minden jelenete és minden alakja fölött, a regény tulajdonképeni tartalma, ebben mutatja meg az író a maga lényét, a világhoz való viszonyát és művészi czéljait. Már a Filoménából láttuk, Kosáryné írásának gyökere az íróból ki is áradó nagy jóság, amely testvérnek érzi magát minden szenvedéssel, nem itél az emberek fölött, hanem a megértést keresi mindenkivel szemben, a bűnt betakarja a szomorúság leplével, a jót gyönyörködve emeli fel. Ez a jóság teljesen passzív és tükrében passzívak az emberek is, csaknem öntudatlanul mozognak abban a zűrzavarban, amelyet az élet jelent számukra, nem az akaratuk hajtja őket, hanem külső-belső kényszerek, a cselekvés jóformán teljesen a mélyen zengő érzésben oldódik fel bennük, — nem csinálják az életüket, hanem érzik. Ez az álláspont az élettel szemben az írónő legsajátosabb sajátja, egészen egyéni és