Vasárnapi Ujság – 1921
1921-04-10 / 7. szám - Ungváry László 7. szám / Arczképek, Hazaiak - Dato miniszterelnök és a spanyol király (2 kép) 7. szám / Arczképek, Külföldiek - A nyugatmagyarországi lakosság tüntetése az elszakítás ellen Sopronban (2 kép) 7. szám / Időszerű illusztrácziók - D’Annunzio uralmának emlékei Fiuméban (2 kép) 7. szám / Időszerű illusztrácziók - Dáni Béla tábornok, budapesti körletparancsnok temetése 7. szám / Időszerű illusztrácziók - Dato temetése 7. szám / Időszerű illusztrácziók - Feltámadási körmenet az irredenta szobroknál (2 kép) 7. szám / Időszerű illusztrácziók - Nagy tüzek a fővárosban: Az albertfalvai repülőgépgyár a tűzvész után. – A Gizella-malom égése 7. szám / Időszerű illusztrácziók - Ünnepély Kossuth halálának évfordulóján a Kossuth-mauzoleumnál (2 kép) 7. szám / Időszerű illusztrácziók - A kibocsájtandó új magyar államjegyek (4 kép) 7. szám / Természettudomány, ipar, gazdaság - Az amerikai Vöröskereszt által adományozott pamutból készült ruhaneműek kiállítása a Rákóczi-téri nőipariskolában 7. szám / Természettudomány, ipar, gazdaság
4 VASÁRNAPI ÚJSÁG, 18. szám, 1921. 68. évfolyam. MAGYAR ILIÁSZ REGÉNY A VÉGEKRŐL. IRTA RÁKOSI VIKTOR. (Folytatás.) — Oh, a magyar sokkal nehezebb, mint az angol. — És sokkal szebb is, — szólt bele Klárika, és missz Hubertyre vetett egy pajkos tekintetet. Máskor az angol lány megtette azt a szívességet Klárikának, hogy beugrott az ilyen provokálásokra. Most azonban észre se vette a megjegyzést, mert minden figyelmét Bar=nának szentelte. Egy falusi tanítónak az öccse! Bizonyára nagyon jelentéktelen pozicziója van a társadalomban, a külseje, a megjelenése és a modora ellenben olyan, mintha a legelőkelőbb család tagja volna. A missz látott már csónak versenyt Oxford és Cambridge között, ahol együtt volt Anglia előkelő fiatalságának a virága. Ott csodálhatta a legszebb angol fiúkat, de be kellett vallania, hogy ez a regény még ott is feltünést keltett volna. Uzonyi Barna látszólag nagy figyelemmel hallgatta az angol lányt . . . egyszerre csak a száraz kelepelésbe egy ezüst csengő hangja csilingelt bele. Klárika megszólalt: Megte=hetné nekem, Uzonyi... de a missz könyörtelenül és illetlenül belevágott: — És hogy tetszett magának Anglia ? — Köszönöm jól. — felelte Uzonyi majdnem durván és előre hajolt, hogy az ezüst csengőt jobban hallhassa, de újra csak a repedt harang szólalt meg. — És melyik részében járt Angliának? — Csak Londonban. Most újra az ezüst csengettyű hallatszott: — Szeretném, ha megmagyarázná nekem ezt a csudálatos rianást . . . — Azt én magam sem értem, méltóságos kisasszony. (Magában : csudálatos, hogy az angol lány hangja egészen groteszk a báró kisasszony hangja mellett. Mint mikor a nehéz parasztlegény durva csizmáival tapossa az orgona futtatóját, mely köhög, szuszog, nyöszörög és recseg a lábai alatt. És rá egyszerre megszólal az orgona szelid, édes és behízelgő hangja . . . miket beszélsz te itt Barna fiam ? . . . a szeme mégsem egészen kék, valami szürkeség van benne. Mint mikor a sötétkék, mély eget átlátszó fátyolként bárányfelhők borítják . . . már megint egy ilyen hasonlat! Furcsa, sohse szoktál te ilyen vágányokra tévedni.) — A Szűcs magyarázatát hallottam már, de hát ő csak laikus, én pedig szeretném egy tudósember véleményét hallani. — Méltóságos kisasszony, ebben az esetben többet ér egy balatonparti laikus, mint Európa legelső tudósa, aztán meg honnan gondolja, hogy én tudós vagyok ? — Én nagyapától meg Krantztól hallottam. — Oh, ők nagyon kedvesek hozzám és előlegezik nekem azt, amit, ha minden jól megy, a közvéleménytől körülbelül húsz év múlva fogok megkapni. Nem tudták folytatni, mert a missz már pillanatok óta harsogott és az ő hangját nem lehetett legyűrni. — Tudós? Kár. Katonának kellett volna lennie. Milyen pompásan festene a lovas= testőrök fényes uniformisában . . . hát csak Londont ismeri? Hisz akkor az igazi angol életről fogalma sincs . . . hisz akkor a walesi herczegséget se ösmeri, az én szűkebb hazámat, ahol születtem. Klárikát, maga sem tudta miért, most már bosszantani kezdte a missz tolakodása. És a szerencsés Barna megpillantott egy pár igen piczi és elegáns hosszúszárú czipőt (vagy tán ezek a híres fókabőr-csizmák voltak, melyeket Sámson báró kénysrített az unokájára?), melyek idegesen toporzékoltak a padlón. A kislány eléggé éles hangon így szólt : — Nem volt Walesben? Mily mulasztás! Pedig olvashatta a Baedeckerben, hogy missz Huberty ott született. Klárika okvetlenül kapott volna egy visszavágást erre a malicziára, a missz már ki is nyitotta a száját és jól kifejlett fogai félelmesen villogtak, de ekkor Krantz jelent meg a szemhatáron és a riposztból egy édes mosoly lett, legalább a missz azt hitte, noha csak vicsorgás volt az egész. , — Evtett a halmajonézből Krantz? Ajánlom a figyelmébe. Angol konzerv és kitűnő. — Uzonyi, ugye maga gyógyulni jött ide ? — kérdezte Klárika, örülve, hogy a missz érdeklődésének horgát újra Krantzba akasztotta. — Olyanformán, méltóságos bárónő. — No, arra rossz időt választott, ez a mi kegyetlen, szilaj telünk nem igen kedvez a rekonvaleszcenciának. — Oh, ez, nekem nem szokatlan, az én kis székely hazámban sokkal keményebbek és harapósabbak a telek, mint itt. A mi telünknek még külön viharszele is van, olyan, mint a Sárga-tengernek a Tájfun, a Szaharának a Számum és Amerikának a Tornádó. — Ah, és érdekes. És hogy hívják ezt a szélvészt ? — Nemere. Ez a Nemere a mese szerint a legmagasabb székely hegynek, a Hargittának a csúcsán lakik és onnan szokott háromnégynapos körútra indulni. Ilyenkor a székely ember a legnagyobb bundáját szokta elővenni, mert a Nemere fagyos lehellete megdermeszt mindent. A Nemerétől még a farkasok is félnek, mert ha fúj, vonítva tódulnak a falvak felé meleg kuczkót keresni . . . (Klárika magában: Hogy átmelegszik hangja, miközben beszél! Látszik, hogy sze= a reti a szülőföldjét. De miért visel ilyen goromba ruhát és ilyen paraszti csizmát ? Hiszen tudhatta Krantztól, hogy itt úri társaságot is talál. Úgy látszik, ő is czinikus ember, mint a legtöbb tudós. De milyen kellemes a hangja . . .) — Tán valami mese is fűződik hozzá ? — Valóban, a Nemerének van egy szép meséje. — Majd egyszer elmondja, ugye ? — Egyszer ? — gondolta magában Barna, — mikor lesz az az egyszer ? Vajjon látni fogom másodszor is ? Azt hiszem, soha. Olyan csillagok vagyunk, amelyek elsurrannak egymás mellett és többet sohasem találkoznak. Ez a gondolat úgy belemarkolt a szívébe, hogy szinte megijedt tőle. Mi ez ? Mit jelenthet ez ? Rövid idő óta az érzések és gondolatok egész tömege rohanta meg lelkét és ö ezeket hiába igyekezett elemezni, megfejteni, magyarázni, semmi okosat és elfogad hatót nem tudott kisütni. Valami fölébredt benne, ami eddig mélyen aludt. Fölébredt és jogait követeli. Miért történik ez vele éppen most? Hiszen látott ő már nagyon sok szép nőt, de ilyen forradalmat egyik sem keltett benne. Eddig mindig meg tudta őrizni nyugalmát és felsőbbségét, de most legyőzöttnek érezte magát. Vajon magyarázható-e ez azzal az esztétikai gyönyörűséggel, melyet ennek a lánynak tökéletes és harmonikus szépsége támasztott benne ? És ha ezzel nem magyarázható, akkor mivel ? Ezután már csak egy szó következhetik, a nagy szó, az utolsó szó . . . de ezt nem merte kimondani, sőt gondolni sem mert rá. Az az érzése volt, hogy egy hálóban vergődik. Ideje lesz távozni, talán kiszabadul a varázslat alól . . . Tekintetével a bátyját kereste, hogy nem lehetne-e neki titokban jelt adni a távozásra. Ez azonban lehetetlennek látszott, mert az idősebbik Uzonyi Sámson báróval férfig belebocsátkozott a legutóbbi chikagói nemzetközi sakkverseny megbeszélésébe és ügyet se vetett az öccsére. A reggelizést már mindenki befejezte, természetesen Szűcs barátunk kivételével, aki mindent végigkóstolt, ami csak az asztalon volt, ami nála annyit jelentett, hogy mindenből evett két jóllakásra valót. Barna nem állhatta meg, hogy el ne mosolyogjon, mikor a telhetetlen fér fiúra tekintett. A szája és állkapcsa lassan, egyforma mozdulatokkal és teljes szabályszerűséggel működött, mint egy tökéletes gépezet. Szűcs barátunk ugyanis egy orvostól megtanulta, hogy igen nagy fontosságú dolog az, hogy az ember mindent kitűnően megrágjon. Ezzel jóformán biztosítja magát a gyomorrontás ellen. Az ételt tehát csak akkor kell lenyelni, mikor a gyomornak már minden porczikája tombol ben és követeli a táplálékot. türelmetlenségét Szűcs követte ezt az utasítást, mert borzadva gondolt arra az elképzelhetetlen korszakra, melyben ő gyomorrontás miatt koplalni lesz kénytelen. Ez neki a halálát jelentené... Barna elfordította a szemét a boldog ifjúról, aki egy kis vidám színt festett bele a hangulatába és körülnézett, hogy kit kellene segítségül hívni a távozás megkönnyítése czéljából. Krantzon akadt meg a tekintete, más segítsége nem is lehetett és a jó fiú mintha megsejtette volna, egyszerre csak közeledett hozzá és félhangon odasúgott: — Nem feledkeztem ám meg Aranka asszony ebédjéről. Mindjárt megyünk, bár még van időnk bőven. (Barna magában: Vájjon ez a furfangos Krantz minden mai gondolatomat így kitalálta, mint ezt a legutolsót? Vagy ezt csak