Vasárnapi Ujság – 1921
1921-05-15 / 9. szám - Napoleon végső órái (arczképpel). Tonelli Sándor 100. oldal / Történelem és rokontárgyuak
100 ií. szám, 1921. 68. évfolyam. NAPOLEON VÉGSŐ ÓRÁI. Május 5-én múlt száz esztendeje, hogy a nagy világfelforgató, aki Korszika szigetéről kiindulva, tünetményes pályafutás után Francziaország császári trónjára emelkedett és egy ideig Európa urának képzelhette magát, az Atlanti- óczeánnak egy sziklaszigetén befejezte eseményekben és változatosságokban csodálatosan gazdag életét. Elment a százezrek után, akik a büszkén szárnyaló sasok alatt Francziaország nagyságáért, vagy az ő dicsőségéért hagyták ott az életüket Olaszország zöld mezőin, Egyiptom homokján, az Alpesek bérczei között, Oroszország hósivatagján és Waterloo lankás halmain. Regény volt az élete s a fizikai értelemben vett halál csak a pont volt a regény végén. Távol Európa földétől, az óczeán végtelen vizének közepette, már életében elvont fogalommá vált, nevét szárnyára vette a lengeda és mithikus ködbe burkolta az alakját. Nincs talán a történelemnek alakja, a ki Napoleonnál erősebben foglalkoztatta volna kortársainak és az utókornak fantáziáját s a kiről többet írtak volna történelmi munkák, életrajzok, emlékiratok formájában, sőt még szépirodalmi munkákban is, mint róla. Könyvtárat lehetne megtölteni a magyar nyelven megjelent Napoleon - irodalommal is. Sajátságos, de némi képen érthető módon azonban ez a magyar nyelvű Napoleon = literatura nagyon abban, ami a száműzött császárnak szegény szent ilonai életére vonatkozik. Mintha Waterloo- nál nemcsak a történelemből lépett volna ki, hanem az életből is. Pedig ha Waterloonál végződött a történelem, utána kezdődött, ami legerősebben hatott az emberek képzeletére, a napoleoni legenda és a regény. Az a Napoleon, aki Waterloonál elvesztette a csatát, már nem volt az olaszországi és egyitomi hadjáratnak ifjú és merész tábornoka és Francziaországnak tetterős, minden akadályt legázoló császára. Mikor a szerencse elfordult tőle, tétovázó és habozó lett. Noha voltak, akik tanácsolták, nem merte szét kergetni a párisi kamarákat, melyek nyiltan ellene fordultak, hanem alkudozott velük, hogy mint egyszerű tábornok szolgálhassa tovább Francziaországot és fiát, a római királyt, kinek javára másodszor is lemondott a császári koronáról. A legkülönbözőbb terveken tépelődve töltötte a napokat Malmaisonban s csak mikor Blücher poroszai rohamra közeledtek Páris felé, indult nyugatra, hogy Rocheforton át Amerikába vitorlázzék. A meneküléshez szükséges időt azonban már elvesztegette; a Fouché által értesített angolok hadihajói cirkáltak a franczia kikötők előtt. Más választása nem lévén, 1815 július 15-én, majdnem egy hónappal a Waterlooi csata után a Bellerophon angol hadihajóra vétette fel magát. Előzőleg patheticus hangú levelet írt a régensherczegnek, hogy száműzött Themistokles gyanánt legnagyobb ellenfeléhez fordul s angol földön, az angol törvények oltalma alatt akar megtelepedni. Az ajánlat elkésett. A száz nap rettegéséből felocsúdott bécsi kongresszus már döntött a nagy békebontó sorsa fölött. Valósággal középkori istenítéletet mondott fölötte, a béke és az emberi nem ellenségének nyilvánította s hogy örökre megszabaduljon tőle, száműzte az Atlanti-óczeán magányos sziklaszigetére. Őrizetével a kongresszus Angliát bizta meg. Többé Európa földére nem tehette a lábát. Csak az angol partokat láthatta még Plymouth kikötőjében, ott átszállították a Northumber=land-ra, amely október 15-én érkezett meg Jamestownba, Szent Ilona szigetének egyetlen kikötőjébe. Ettől kezdve nagyon szűkre szorul a világ Napoleon körül. A szövetséges hatalmak csak néhány kivetésébe hívének engedték meg, hogy száma elkísérjék. A férfiak öten voltak mindössze : Bertrand főudvarmester, Montho=ton államtanácsos, Las Cases gróf, Gourgaud tábornok szárnysegéd és O'Meara, a Bellerouphon ír származású orvosa, aki Napoleon kivánságára helyeztette át magát Szent Ilonára. Bertrandot és Montholont a számkivetésbe feleségeik frandaénak és gyermekeik is elkísérték. Bert Longwoodban még egy fia született, «az első és egyetlen franczia, aki az angol miniszterek engedélye nélkül látogatta meg Napoleont». Velük volt azonkívül Las Cases gróf tizenöt éves fia, akit Napoleon Gourgaud mellett íródeákjául használt és tíz szolga. Ezek a szent ilonai drámának a főszereplői. A többiek, Sir Hudson Lowet kivéve, akit az angol kormány őrizetével kormányzói minőségben Napoleon bízott meg, csak epizódszerűen jelennek meg hosszabb vagy rövidebb időre a színpadon. De ez a kis társaság sem maradt mind végig együtt. Alig egy év múlva Sir Hudson Lowe eltávolította Las Cases grófot és fiát, két esztendő múlva pedig O'Mearát. Mind a kettőjüket azzal gyanúsították, hogy összeköttetést akartak létrehozni Napoleon és a külvilág között. Rövid idővel O'Meara után távozott Gourgaud is. A fiatal tábornok, aki harmincznégy éves korában került a szikla- szigetre, minden rajongása mellett is, mellyel Napoleon iránt viseltetett, nem bírta ki úgy az idegölő rabságot, mint a családos Bertrand, vagy Montholon. Abnormisan viselkedett, valóságos féltékenységi jeleneteket rögtönzött, ha azt hitte, hogy Napoleon nála jobban kitüntet valakit kegyeivel, meghasonlott a kis társaság többi tagjaival s végre el is hagyta a szigetet. Napoleon hajfürtjét vitte magával Mária Lujza számára, aki akkor már Neipperg gróffal élt együtt, czipője talpában pedig urának Sándor czárhoz czimzett levelét. Egyik sem jutott el a rendeltetési helyére. Megérkezése után két hónapig Napoleon The Briars majorságban lakott, Jamestown- tól fél mérföldnyire. Az ezen napokról szóló feljegyzések, azt mutatják, hogy fogságának első idejét elég könnyen viselte el. Talán az idegek elernyedése az utolsó fél esztendő állandó túlfeszültsége után. Jó viszonyban élt a háziak kal s a házigazda leányának, Betty Balcombe nak a naplója szerint valami poétikus barátsága felé is szövődött a világhódító császár és a magányos szigeten felnőtt angol leány között. A reménytelen rabság tudatára akkor ébredt Napoleon, mikor a számára kijelölt végleges lakóhelyre, Longwoodra költözött át. Longwood a sziget fensíkján fekszik. Majorság volt azelőtt az is s az egyes épületeket hirtelenében alakították át Napoleon és kísérői számára. Megválasztásánál döntő szerepet játszott az a körülmény, hogy legnehezebben megközelíthető helye a szigetnek. Köröskörül meredélyes szakadékok, melyek között egy alig húsz láb széles sziklagerinczen lehet a fensíkra feljutni. Ha ezt az utat elzárják, a szökésnek úgyszólván a lehetősége is ki van zárva. A fensík szélein állomásozó őrök, akik olyan távolságra vannak egymástól, hogy állandóan érintkezhetnek, messze belátják az óczeánt s ha egy hajó tűnik fel a láthatáron, rögtön ágyús lövés jelzi a közeledését. A fogoly még ezen a területen sem mozoghat szabadon. Ha hosszabb sétára indul, vagy ki akar lovagolni, csak az őrizetére rendelt angol tisztek egyikének kíséretében teheti. Börtönének igazi fala pedig a végtelen óczeán. Minden törekvés, hogy innét kiszabaduljon, reménytelen és hiábavaló, sőt családja tagjain kívül a külvilággal sem lehet érintkeznie. Csakhamar be kellett ezt látni Napoleonnak is. Itt kezdődik a szent ilonai tragédia. Az* örökös rabság tudatát tetézte még az is, hogy az 1816 áprilisában megérkezett Sir Hudson Lowe személyében olyan egyént bíztak meg Napoleon őrizetével, akit múltja, szűk látóköre, ostobaságai méltán gyűlöletessé, tettek nemcsak Napoleon, hanem a Napoleon-kultuszban élőknek milliói előtt is. Ez a szerencsétlen ember, — mást ugyanis alig lehet mondani róla, — monomaniakusa lett a gondolatnak, hogy ő felel Napoleon személyéért és Európa békéjéért. Feladatát azzal vélte megoldani, hogy hajszálnyi pontossággal követi a brit kormány utasításait és nem tűr el semmit, ami Napoleonnal fogoly mivoltát feledhetné. Ebből keletkezett az az elkeseredett, gyakran kicsinyes eszközökkel vívott harcz a fogoly és őre között, melyben az utókor ítélete szerint az utóbbi maradt alul. A kormány utasítása az volt, hogy Napoleont ugyanaz a tisztelet illeti meg, ami a brit hadsereg szolgálaton kívüli viszonyban levő tábornokainak kijár. Ezen az állandóan hadilábon állt a Napoleon alapon kíséretében levő francziákkal, akik azok számára a felség czímet követelték, viszont meghívót küldött Bonaparte tábornoknak egy ebédre, amelyet ő rendezett egy Indiába utazó elfelejtett nevű angol grófnőnek a tiszteletére. Az ilyen ebéden való részvétel ugyanis kijár egy szolgálaton kívüli viszonyban levő tábornoknak. Szinte képtelenül együgyü dolgokban, melyeknek említése is nevetséges, összeesküvést, szökési kísérletet, vagy államügyet látott és mindent rögtön jelentett is Londonba. Bertrand felesége egy izben Montche= nunek, a franczia komisszáriusnak ültetésre való babfajtákat ajándékozott. A babok virága kék, fehér és piros volt. A kormányzó ebben tüntetést fedezett fel a bécsi kongresszus által megállapított államrend ellen. Egy Poppleton nevű angol tisztet sürgősen elhelyeztetett a szigetről, mert Napoleontól egy tubákos dobozt fogadott el ajándékul. Longwoodnak állandó csapása volt a tömérdek patkány. Erről a nagyfontosságú ügyről azt jelentette feljebbvalójának, Bathurst gyarmatügyi államtitkárnak, hogy a tábornok szolgái tudatosan hagyják elszaporodni a patkányokat, hogy gazdájuknak alkalma legyen panaszkodni és jobb bánásmódot követelni. Mikor Napoleon néhány héten át szórakozásból nyulakra, galambokra és mellesleg megjegyezve, Ber=trandné tyúkjaira is lövöldözött, álmatlan éjszakái voltak, hogy mi történjék, ha foglya véletlenül egy embert talál megsebesíteni. Ebben az esetben milyen bánásmód jár ki neki? Szabad-e ellene gondatlanságból okozott testi sértésért, vagy emberölésért eljárást indítani? O'Meara távozása után Napoleon nagybátyja, Fesch bíboros egy Antonimarchi nevű korszikai származású orvost küldött Szent Ilonára, aki nem tudta megnyerni Napoleon bizalmát, mikor a császár megbetegedett és orvosi kezelésre volt szüksége, a kormányzóság orvosát, Arnott doktort rendelték ki melléje. Hudson Lowe nem tudott belenyugodni, hogy az orvos Napoleont császárnak nevezte. Hosszú fejtörés után abban önmagával, hogy a betegség állapodott meg tartamára legy NAPOLEON. Dávid festménye.