Vasárnapi Ujság – 1921
1921-05-15 / 9. szám - Hrcska úr feje. Elbeszélés. Irta Zsoldos László 102. oldal / Regények, elbeszélések
102 HACSKA ÚR FEJE. Elbeszélés. — írta Zsoldos László. Körülbelül húsz évvel ezelőtt sokat tanlattak az öreg Kőrösszeghy bácsi házánál egy nagyfejű tót diákon, akit Kőrösszeghy bátyánk inkább irgalomból fogadott volt meg házitanítónak a fia mellé, semmint hogy a nyilt eszű kis gimnazistának igazában szüksége lett volna a nyolczadik osztályos szelesburdi furcsa figura oktatásaira. Mert Hrcska Venczel, ez volt a nagyfejű diák becsületes neve, bármily kitűnő tanuló volt is egyébként a szép felvidéki város fő gimnáziumában, hanem azért alapjában olyan félszeg és darabos, szeles egy ifjoncz volt, hogy többet lehetett rajta nevetni, mint tanulni tőle. No de szegény gyerek volt az istenadta, és iparkodó, szorgalmas fiú, aki, legalább Kőrösszeghy bátyánk véleménye szerint megérdemelte a támogatást. — Eszes kamasz, mondta az öreg Kőrösszeghy — és a tótok jó magyarok szoktak lenni, ki tudja, még milyen derék fia nem lesz a hazának a védőszárnyaim alatt. Meg kell hagyni, hogy Hrcska Venczel komoly buzgalommal fogta föl házitanítói hivatalát. Pontosan eljárt leczkére a Kőrös szeghy fiúhoz, mindig szorgalmas magyarázással, leczkekérdezéssel töltötte ki az órát, sőt, amikor csak módját ejthette, ezt a leczkeórát még meg is toldotta. Ilyenkor, óra végén, rendszerint így szólt a tanítványához : — No Pisti, most referálok a mamának, hogy jól tudja a leczkét. Két kezét rátette a gyerek vállára, és úgy tolta be maga előtt a tágas nappali szobába, ahol ilyenkor szokott tartózkodni Kőrös= szeghy=mama. Vagy, ha az nem volt oda haza, hát a Manczika, a Pista gyerek testvére nénje bizonyosan. Az okos, szürkeszemű szép, nagy leány rendszerint ott horgolgatott a hosszú őszi, meg téli délutánokon a piros- plüsz terítős, széles asztalnál. Venczel illedelmesen bekopogtatott,s Pistát, mint valami védőbástyát tartván maga előtt, úgy nyitott be a nappaliba. — Szabad, könyörgök szépen ? Kézit csókolom, Pista tudta a leczkét! — vágta ki egy szuszra, s a következő perczben eleresztvén a fiú vállát, hajlongva sietett vagy a mamához, vagy a lányához, vagy mindkettőhöz kezet csókolni, vagy legalább kezet fogni, — és e közben szent, hogy vagy a szőnyegbe botlott bele, vagy nekiment zongorának, vagy pedig majd hogy föl nem a döntötte az útjába eső kis zsúr=asztalkát. — Óh, ezer bocsánat! — hebegte ilyenkor megzavarodva, s ijedtében megállt és bámult; még pedig többnyire nem a mamára, hanem Manczikára. És arra is többnyire úgy, mint borjú az új kapura. — Anyuskám, — panaszkodott nevetve is, bosszankodva is Manczi az édesanyjának, — én meg nem foghatom, mit bámul mindig úgy rám ez a Hrcska! — Hát hadd bámuljon, szivecském, — csitította az anyja. — Nem árt vele senkinek. — De mikor olyan nagy vizfeje van! — nevetett türelmetlenül a leány. — Aztán meg csak legalább ne dadogna olyan gyámoltalanul, ha szólok hozzá. — Hát hadd dadogjon a jámbor! — felelt újra Kőrösszeghyné. — Se nem oszt, se nem szoroz szegény feje. — Fő, hogy elvégezze a dolgát Pistivel, és megkapja apustól elsején a huszonöt forintját, mert ugyan miből élne, ha kinéznék a házból! Na jól van, — gondolta magában Manczi, és nem szólt semmit. Hanem mert hunczut egy leány volt a lelkem, a mikor már nagyon a terhére kezdett lenni a nagy fejű tót legényke, akkor egyszer csak azt mondta magában : — No várj csak, te szájtáti Venczel, majd megtréfállak én téged! De úgy, hogy elmegy tőle a kedved! Ettől fogva, mialatt Hrcska Venczel bent a tanulói szobában magyarázta Pistának másnapi leczkét, Manczi mindig kisurrant az a előszobába, titokban levette a fogasról a tót VASÁRNAPI ÚJSÁG. 12. szám. «1921. 68. évfolyam. A KIRÁLYI VÁRKERTBEN FOGADTATÁS A FŐVÁROS VEZETŐSÉGE ÁLTAL A GELLÉRT-SZÁLLÓBAN. PETŐFI SZOBRÁNAK MEGKOSZORÚZÁSA. A LENGYEL-MAGYAR KERESKEDELMI KAMARA KÜLDÖTTSÉGE MAGYARORSZÁGON.