Vasárnapi Ujság – 1921
1921-05-15 / 9. szám - Hampelné Pulszky Polyxena (arczképpel) 104. oldal / Élet- és jellemrajzok - Stynnes Hugó (arczképpel) 104. oldal / Élet- és jellemrajzok
még újra beledagad a kalapjába! Emlékszik, hahaha ?! A zsupán, úgy látszik, nagyon is jól emlékezett. Felkapta a fejét a karzat felé, aztán lekapta a kalapját, mérgesen odacsapta a földhöz, és az egész megyegyűlés harsogó gúnykaczaja közt úgy kirohant a teremből, mintha ott sem lett volna. S még abban az órában elpakkolt a megyeszékhelyről. HAMPELNÉ PULSZKY POLYXENA. 1t 104 VASÁRNAPI ÚJSÁG. archeológiai művek fordításait, de főtérré* numa a társadalmi tevékenység volt. A háború alatt teljes erejével a jótékonyság szolgálatába állott, a Vörös Keresztben és egyéb társa*dalmi intézményekben dolgozott példás szor* galommal. Az utóbbi években kezdett bete* geskedni, fáradhatatlan szellemét csak a halál tudta megnyugvásra kényszeríteni. Alakjával egy különlegesen érdekes és értékes vonás tűnt el Budapest életéből. STYNNES HUGÓ. A mai Németországnak leggazdagabb és egyszersmind legbefolyásosabb embere Styn* nes Hugó. Egyszerű evangelikus polgári családból származik, apja szénkereskedő volt a Ruhr vidéken s tekintélyes vagyont hagyott maga után. Fia megsokszorozta ezt a vagyont. Vasbányákat, vasgyárakat és kőszéntelepe* ket szerzett meg, úgy, hogy a nehéziparban ma ő a legtekintélyesebb tényező. Többre becsülik egy milliárdnál azt az összeget, me* lyet a háború alatt szerzett. Óriási vagyo* nával most a német ellenállás élére állott. Több mint hatvan napilapot vásárolt össze, melyek mindennap azt hirdetik, hogy nem szabad teljesíteni a francziák követeléseit. Az ő befolyásának lehet leginkább tulajdo*nítani, hogy a német kormány újabb időben oly méltósággal lép föl nemzetközi tár*gyalásaiban, s hogy az egész nemzet nagyobb bizalommal néz a jövőbe. SZIKSZAY FERENCZ AZ ORSZÁGSZERTE ISMERT BUDAPESTI VENDÉGLŐS A KI A NAPOKBAN HUNYT EL HANPELNÉ PU1SZK9 POIS XEHA. 1857 —1921. A ki Budapesten az utóbbi negyven-ötven év alatt a közélet és a kulturális tevékenység hátterében lefolyó társadalmi életbe bepillanthatott, okvetlenül találkozott egy kis termetű, mozgékony, okosságtól sugárzó arczú asszonnyal, aki ott volt mindenütt, finom és elmés társalgásával magához vonzott mindenkit, véleményt alkotott és véleményt terjesztett mindenről s ez a vélemény mindig okos és szellemes volt, az esze mindig tevé*keny és fürge, szeretetreméltósága meghódí* tott mindenkit, műveltsége, amely könyvszagú tudás, hanem a megismert nem dol* gok lélekkel és ideggel való átélése, tisztele* tel parancsolt tudósok között is. Azokra a Francziaországban egykor történelmi szerepet játszott hölgyekre emlékeztetett, akik a szaloni élet hátteréből anélkül, hogy innen csak egy lépéssel is kiléptek volna, befolyással tudtak lenni koruk irodalmi, politikai és tudományos mozgalmaira. Ez a hölgy Puszky Ferencz egyetlen leánya, Hampel József, az érdemes magyar archeológus özvegye, Pulszky Polyxena volt, akinek halálát igen sokan gyászolják, akivel a mai idősebb generáczió egyik legérdekesebb alakja tünt el az élők sorából. Pulszky Polyxena 1857-ben Londonban született, ahol apja akkor mint emigráns élt. Gyermekkorát az emigrációban, külföldön töl* tötte s innen eredt rendkívüli nyelvismerete. Magyar asszonynál szinte példátlan művelt* ségét apjától szerezte, úgyszintén a művelő* déstörténet és az archeologia iránti fődését is, amelyet aztán archeológus érdek* férje mellett még jobban kifejlesztett. A Nemzeti Múzeumban levő lakásának szalonja a leg* műveltebb magyar emberek gyülekező helye volt, alig van a múlt század utolsó negyedének nevezetes embere, a ki ne fordult volna meg nála. Ha külföldi előkelőségek s különösen tudósok, írók fogadásáról volt szó, akkor mindig Pulszky Polyxenához fordultak, reprezentálta a magyar asszonyi műveltséget és kedvességet. Számtalan tehetséges ember köszönhette neki a boldogulását, mert szerette arra érdemes fiataloknak a pártját fogni, roppant széleskörű összeköttetései mindig rendelkezésükre állottak. Maga is írt néhány könyvet, ifjúsági iratokat az ókor világából. STYNNES HUGO. 12. szám. «1921. 68. évfolyam. A SZERELEN ÉS LEWISHAM ÚR. Regény. (Folytatás.) Irta H. G. Wells. — Fordította Tonelli Sándor. — Csinos kis teremtés. De az eset megzavarhatja a felvételidet a legközelebbi júniusban. — Ez aggaszt engemet is. Nem nagyon hiszem, hogy haladékot adjon neked, hogy a vizsgát megvárjad . . . — Nem hajlandó. — mondta Lewisham és kinyitotta az első irkát. A beszéd nehezére esett. — Komisz fráter. — mondta Dunkerley. — De hát mit várhatsz Durhamtól ? — Bono* vernak csak durhami képesítése volt és Dun*kerley, akinek semilyen se volt, az elfogult* ságra hajlott. Közben Dunkerley buzgó és szorgalmas suhogással kezdett dolgozni a saját irhaoszlopán. Csak mikor a halom egy vagy két füzetre fogyott meg, szólalt meg újra a már megtárgyalt ügyről. — Az Úr férfit és nőt teremtett, — mondta Dunkerley, végig nyomjelezve útját az irka* lapon, — a mi (vessző, vessző) nagyon kár* hozatos (vessző, vessző) a kisegítő tanítókra. Nagy zajjal becsapta a füzetet és maga mögött a padlóra hajította. — Te szerencsés vagy. — mondta. — Pedig azt reméltem, hogy én hagyom itt előbb ezt a nyomorúságos barlangot. Szerencsés vagy. Itt az embernek örökké álnokoskodni kell. Minden sarkon valamelyik szülőbe vagy más árulkodóba ütközhetik. Ezért nem áll* hatom ki a vidéki életet : átkozottul nem őszinte. Úgy örülnék, ha minél előbb kisza*badulnék belőle. Elhiheted nekem. — És meg akarod szerezni az oklevelet? — Ügy van, fiacskám. Igen. Meg akarom szerezni az oklevelet. A tanári oklevelet! Úristen! Ha én Londonba kerülhetnék . . . — Azt hiszem, hogy én is Londonban próbálok szerencsét, — mondta Lewisham. Azután a tapasztalt Dunkerley, aki különben a legderekabb fiatalemberek egyike volt, megfeledkezett bizonyos egyéni ambiczióiról — állandóan ápolgatta magában valami meglepetésszerű kinevezés reményét, — és kioktatta Lewishamot az iskolai ügynök* ségekre. Átadta neki az átmeneti állapotban levő kisegítő tanítók szükségszerű támogatói* nak — Orellana, Gabbitas, Lancaster Gate ügynökség és a többiek — jegyzékét. Valamennyit nagyon jól ismerte. Nyolcz esztendeje húzta már az igát. — Mindenesetre a kensingtoni ügyről valószinűleg le kell tenned, — mondta Dun* Kerley, — a leghelyesebb azonban, ha nem vársz. Megmondom neked őszintén, a kilá* tások ellened vannak.