Vasárnapi Ujság – 1921
1921-05-25 / 10. szám - Boda József: Hector eleste 113. oldal / Költemények - Vesszőzött vágyak. Elbeszélés. Irta Majthényi György 113. oldal / Regények, elbeszélések
<4. szám. 1921. 68. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 113 VESSZŐZÖTT VÁGYAK. (Aladin első szerelme.) Elbeszélés. — írta Majthényi György. Mennél közelebb álmodta magát Irénhez megcsapkodott gyerekszivével, annál fájdalmasabban érte az elválás parancsa az iskolaév kezdetével. A mi rövid ideje még addig volt, azt lehetőleg mind Irénnél töltötte. Most már napjában kétszer is följárt, jóllehet szülei is észrevették túlzott vonzódását és féltették, tiltották a lánytól. Szégyelte is a gyöngeségét, mégse bírt ellenállani a vágyának. Kis szivének kibimbult tűzvirágai lekókkadtak a válás gondolatára s ha ott volt a lánynál, olyan fájdalmas mozdulattal húzódott Irénnel szemben a pamlag sarkába, mintha beteg volna. Szárnyak vergődtek benne, mint egy lelőtt madár. A lány anyja, jólelkű, egyszerű asszony, a búcsúzáskor házilag készült ribizlis borral kínálta. Erőltetve, keményen törte a magyart: — Tehát igyik, Alika, nem fog ártani, magam csinálta. Aladin megkóstolta a pompás, tüzes bort, amely bár kissé kipirította, mégse hessengette el a szomorúságát. Csak jobban vergődött, mint fiatal fa a szélvészben. És hogy el ne sírja magát, egyre számolta magában az annyiszor megjárt lépcsőfokokat: — Kilencz van a fordulóig s onnan tizenkettő... Jaj, mikor járok megint rajtuk... Azután, csakhogy mondjon valamit, halkkan kezdte: — Holnapután a reggeli vonattal bemegyünk apámmal. De nem ott fogok lakni a vénkisasszonyoknál, ahol tavaly, hanem má=sutt. Idevaló fiúkkal. Karácsonyig haza se jöhetek. Nix tralala, mondta az apám, mert nem nagyon tetszett neki a bizonyítványom ... Azt hitte, így, ezzel, horgonyt vethet e remegtető helyzetben. Irén bátorította is az idősebb felsőrendűségével. — Nem olyan nagy dolog az. Három és fél hónap. És ami a fő, már a negyedik gymnázium! Ott már sok szépet és érdekeset tanulnak és maga okos fiú, egykettőre készen lesz vele ... Aztán majd itthon, karácsonykor elmondja nekem is, meg én is elmondom magának, hogy mit olvastam. — No, az szép lesz, amit én mesélhettek, — dünnyögte Aladin. Csupa a-f-b—c=x, meg egyéb efféle. Tudom én. Aztán vetítés egy meg két síkra, meg unalmas meanderi vonalak, meg latin fordítás, biflázás, hogy a falnak megy tőle az ember, és több ilyen gyönyörűség... Persze, ha mindig Balassa Bálint verseit meg Csokonait olvashatnánk!... Aztán felugrott és gyorsan elbúcsúzott, nem hogy ideje legyen elérzékenyülni. Belül a szegény szárnyak kétségbeesetten csapkodtak. A WORMSI LUTHER-ÜNNEPRŐL. Irén megértette és nem tartóztatta. Az üvegajtón át még utána nézett és látta, hogy a fordulónál milyen lobogó arczczal, zihálva néz vissza a fiú. És harmadnap reggel, amikor apjával a vonathoz mentek ki, hogy a szomszéd bányai városba utazzanak, Aladin nem mert fölnézni Irén ablakára. — Minek már? gondolta. Itt vége van a szép tündérmesének, a könyvet be kell csukni, hogy sose olvassuk többé. Vagy el= vitte és elvesztette valaki, mielőtt még meg tudtuk volna, hogy mi lett asszonynyal s a herczeg fiával... herczegkis. Elszontyolodottan ült apjával szemközt a vasúti kocsiban. Jeges karmok tépték belülről. De nem tudott sírni. Körülötte hangos volt a kocsi a vonuló diákok beszédétől. Friss kezdések bizalma, új lehetőségek élete izgalma csendült ki a hangokból és a tekintetekből. Búcsúzások megszokott szomorkás hangulata fogva tartott ugyan egy párat, de lassankint föloldódott és kisugárzott a sok fiatal lélek és az új barátkozások, a fiatal bizakodások üde és hangos kicsengése zengve csattogott végig az őszi tájon átfutó diák vonaton. Kint szeptember bágyadt mosolygása derítette a széles völgyet. A Nap aranyhaját megvénítette a bomlottén szállongó sok-sok ökörnyál. Aladin apjára mégis átragadt ez a kívülbelül fölzengő napfény. Az emlékeit kezdte élni. A múlt fölsétált rejtekeiből és rajokban teregette elébe őszi rózsáit az egykor volt ifjúságnak. Izgatottan pödörte keményre húzott deres bajuszát. A kék szemében egy régi őszi nap horizontja tündöklött. Hatvannégyben volt, vagy hatvanötben tán? — amikor Bohanecz Misó szekerén igyekezett ide a bányavárosba. De őt nem kisérte senki sem. Azaz hogy mégis : a többi fiúk. Négyen vagy öten, akik egy vidékről valók voltak, mindnyájan egy kis ládácskával, amiben fehérneműt, könyvet, miegy mást vittek. Milyen más idők voltak azok! Akkor még nem járt itt vasút. Nagyot sóhajtott és rákezdte : — Tudod, fiam, a mi időnkben... Aladin ráemelte fátyolos tekintetét. Egész fiatalsága egy gúzsba kötözött kín volt. Szeretett volna elbújni maga elől, valami biztos helyre, ahol rá nem találna ez a végig a fájdalom az életére. Valahonnan jó lenne még egyszer rámosolyogni erre a világra és úgy igazgatni, hogy minden csupa öröm legyen. Hát van ilyen hely, hát történhetik ilyesmi?— ébredt magára. Persze, hogy van, eszmélkedett aztán. Vagyis, hogy volt inkább. Amikor még oda mert húzódni az édesanyja ölébe... Erre úgy elérzékenyedett, hogy mélyről, nagyon mélyről könnyek szivárogtak föl a szemébe. Elfordult, hogy elrejtse azokat. Az apja éppen kimutatott az ablakon benéző tájra. — Látod, fiam, volt, az igazságosé, az a vár ott a Mátyásé Amonnan hordatta le, arról a kiálló, magas hegyről. Ma már csak a kápolnájában van pár emléke annak a kornak. De ott nyugszik Balassa Bálint is, a kedvenczed, meg valamelyik Eszterházy . .. Csak bólintott, mintha értené, de kábultságát, vesszőzöttségét nem tudta lerázni. Az apja meg egyre magyarázta a vár érdekességeit. Hogy hányszor volt kurucz=la=bancz vetélkedések, háborúk színhelye, hogy Rákóczi lobogóját is hordozták ezen a vidéken s hogy a túlsó völgyben Görgey vezette a tót legényekből álló csapatokat a császáriak ellen. Ismerte jól a vidéket és a történetét s most emlékeit öblögette jóságos rájuk=érzéssel. Aladin meg a Garam szerrvbefutó vad vizét bámulta társtalan eltévedtségében. Milyen szabad magas ura ez a víz! Hogy marja a partot ott a fordulóban , amott meg milyen lágy terjengéssel öleli a hajlott fejű, vén silbakokat, a fűzeket; emitt a sziklák közt pedig milyen tajtékos haraggal veti magát a természet ellen és vad kínjában üvölt, csat tog és zakatol, hogy még a vonat robogását se hallani tőle. Irigyelte. És szeretett volna folyó vize lenni, hogy szabad lehessen, hogy törjön, zúzzon, vágytasson, hogy lágy terjengéssel ott úszhasson el Véghalom alatt. Vagy szél szeretett volna lenni, amelyik Irén ablakát kinyitja , virág, illat, hogy őt körülölelhesse, eső, hogy szemére hulljon, napfény, hogy a száját mog a bolygósra csókolhassa annak a lánynak... Kis diák volt, az iskolába vitték s ha elmondta volna, ha el tudta volna mondani valakinek az érzéseit, azt felelték volna neki : te kölyök! A lelőtt madár halálosan vergődött. KUTHY DEZSŐ, a magyar evangélikusok képviselője az ünnepélyen. ÜNNEPÉLY LUTHER SZOBRÁNÁL, HECTOR ELESTE. Kigördíté a Végzet a harczikocsikat és szembeállítá a két daliát. Az istenek iszonyodva nézik, miként ád csapást csapásra két hős s mint riad, horkan, fut világaveszetten a harczi mén. És messze döng a pajzs, mit alkot a isteni kéz; most összecsap, nekihajol a két vitéz s Hector — körösztülfordul kocsija peremén. Achilleusz Laomedon vonagló sarját kerék után köti —, egy pillanat és meghurczolja a bástyák alatt. Irtózatos falban kiáltanak az égre fel a széles kőfalak s az istenek szemüket eltakarják. Boda József.