Vasárnapi Ujság – 1921
1921-01-09 / 1. szám - Quatrocento. Költemény egy felvonásban. Irta Drasche-Lázár Alfréd 9. oldal / Regények, elbeszélések
5. szám, 1921. 68. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 9 quatrocento. Költemény egy felvonásban. Irta Drasche-Lázár Alfréd. SZEMÉLYEK : Antonio (Mária képzeletében : Felice) Mária (Antonio képzeletében : Livia) A Kép Történik Olaszországban. XIV. századbeli olasz palazzo tornácza. Oldalajtók, jobbra és balra ; a háttérben oszlopok, melyek mögött néhány lépcső levezet a kertbe. A kertből csak néhány cziprusi és narancsfa koronája látható, némi távolságban. A kerten túl, a láthatáron, a nyilt tenger ezen és a kerten páradús holdfény. Az oszlopok előtt, kissé jobbra a középtől, képállvány, kétoldalt nyíló függönnyel Az előtérben, balra a középtől, magas oldaltámlákkal ellátott, padszerű, keskeny pamlag; ez előtt alacsony taburet. A pamlag, valamint a jobboldali ajtó közelében, stílszerű vaskandelláberekben, égő fáklyák. Mielőtt a függöny fölgördül, a színpadról néhány guitarre,aki koldus hallatszik. Mária (háttal a közönséggel, a pamlagon ül s ábrándosan kinéz a tengerre). Antonio (Mária lábainál a tabareten ül, kezében guitarre, melyet kis idő múlva letesz a földre). Mária (mosolyogva Antonio felé fordul s könnyed mozdulattal kezét nyújtja neki). Be szép volt ah, e dal, Antonio! Oly szép, hogy nem tudom, a sok közül, Melyet ez este ajkad hallatott, Szivemhez nem,e épen ez talált Leginkább. Ha nem félteném a hangod, Azt kérném tőled, ismételd e dalt! De késő már, a hold magasan áll, A hegy felől leszáll az éjszaka — Hideg fuvalmát máris régen érzem. Antonio (megcsókolja Mária karját, majd a guitarre után kap). S ha addig is, mig Hajnal csillaga Köszönt bennünket a tenger felől Még szól e lant és szól az énekem, A boldogságunk büszke hirnöke Mit bánom én, ha érzem, hogy szeretsz ? Csak egyszer élünk, elszáll az idő! Élvezzük hát, míg ereinkben még Friss vér pezseg és égő sziv dobog! (Megpendíti a guitarret.) Mária (kiveszi a guitarret Antonio kezéből, kedvesen). Ne többet ma, elég volt, édesem! Hangod kiméld, szüntessed a danát. Vigyázz, különben majd a kis anyád, Ki bölcsebb ám s száz gondja van fiára, Mint számtalanszor tette már veled, Ügy most is eltilt attól, a mi árt! Antonio Urad vagyok bár és parancsolod is — Kicsiny anyámnak én szót fogadok, Meghajlok most is, így aztán szeretsz ? Mária Szeretlek és mind jobban ég szivem Éretted. Érzem, hogy szerelmemet Idő viharja meg nem tépheti — Elhidd, a nő szerelme végtelen! Antonio Te kedves! Mária Néha biz gyötör a gond, Jól van-e váljon ekként a mi dolgunk? Antonio De jól bizony s maradjon is meg így! Mária Egymás iránt eleddig, Tonióm, Egyforma hévvel dobogott szivünk, De hátha egyszer úgy fordul ügyünk, Hogy míg én, rajongva, mint előbb És egybeforrva véled, hirtelen Csalódva látnám, hogy szived kihűlt, Kedvetlenül követnél, elmaradnál, Eszményimért a szived nem hevül • Halálra sújtva, lelkem szárnyszegetten Alázuhanna menten s véle én, Mint hulló csillag ősznek idején! Antonio (felugrik): Elég, te kishitű! Ha folytatod, Még rám fogod, hogy nem voltam soha A szerelemben méltó társad én! Hiába mégis érzem, sőt tudom, Hogy níncs e földön még egy férfilélek, Melyt úgy szeretne, mint Antonio!] Felice sem, első szerelmesed, Kit harczmezőn elért a hős halál Hős életének első tavaszán! Az sem "szerethetett"mint én, oly hőn, S ha térdre hullanak mások is talán Előtted Máriám, rebegve hévvel, Hogy nem lehetsz halandó, földi nő, S tán istennőnek vélnek, kit Zeusz Derűs kedvében küldött ide le : Az én szerelmem olyan, mint a tűz, Mely perzsel, éget mindent, amit ér, — Az én szerelmem mélyebb, mint a tenger S miként az Isten: végtelen, örök! Mária (elragadtatva karjait Antonio felé nyújtja). Túl ne becsüld magad, Antonio! Antonio (Máriára hajol és megcsókolja). Mária Ha véletlen meglátna valaki, Ifjú szerelmes párnak nézne tán, Mely itt mézeshetének idejét Eltölti vigan, nem tudván, mi gond, Mi bú, csalódás törhet még reá S reggeltől estig, mert rövid a nap, Az éjszakát is nappá teszi meg! Antonio Hugóm talán, ha nálunk lenne most. — Én azt hiszem, a daczos kisleány Megváltoztatná dőre nézetét A házasságról és okulva rajtad Meghallgatná Albertót! Mária Julia Nem sejti még, hogy mi a szerelem! De megjön az, s csöppet se féltem én Alberto sorsát! Antonio Ég segítse őket! Mária Egész éltemnek legszebb napja volt Az esküvőnk, s ha visszagondolok E napra, forró érzés fogja el A szivemet! Pedig közel hat év telt el azóta és ez ünnepély Egy emlék már csupán, amely bizony kezd elfakulni lassan, — fénysugár, Mit elborít a múltnak fátyola! Antonio Csak volna, drágám, bár elég erőm, Elég hatalmam, megakasztani Útjában a napot s aztán az élet, ÍTÉLETHIRDETÉS A NÉPBIZTOSOK BÜNPÖRÉBEN, BÉR DEZSŐ RAJZA.