Vasárnapi Ujság – 1921

1921-06-12 / 11. szám - Viscount James Bryce 11. szám / Arczképek, Külföldiek - A Jókai-szobor leleplezési ünnepéről (2 kép) 11. szám / Időszerű illusztrácziók - Az Országos Földmíves Szövetség nagygyűlése a Vérmezőn (5 kép) 11. szám / Időszerű illusztrácziók - Ezerötszáz méteres futóverseny: Sorakozás az indításhoz 11. szám / Időszerű illusztrácziók - Gróf Apponyi Albert hetvenötödik születésnapjának ünnepe (4 kép) 11. szám / Időszerű illusztrácziók - Harangszentelés Kismaroson (2 kép) 11. szám / Időszerű illusztrácziók - A Műcsarnok tavaszi kiállításából: Túry Gyula: Erdő széle. – Englerth Emil: Sámson és Delila. – Gábor Lajos: Rézteleki paraszt menyecske. – Jámbor Lajos: Áhitat. – Szent-Iványi Gyula: Imádkozó bányászok. – Czencz János: Marczella. – Spányik Kornél: Feleségem arczképe. – Kukán Géza: Beomlott bányában 11. szám / Műtárgyak - Jókai Mór szobra. Strobl Alajos szoborműve 11. szám / Műtárgyak - Dante sírja Ravennában 11. szám / Táj- és utiképek, Külföldiek - Dante szülőháza Firenzében 11. szám / Táj- és utiképek, Külföldiek

9. szám, 1921. 68. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. _ 123 hogy ez azonnal megértette és az angol lányt egyesült erővel visszanyomták a székére. De don Quijote özvegye nem tartozott azok közé, a kiket az ember egykönnyen leráz­­hatott a nyakáról és oly erővel kapaszko­­dott a szerencsétlen tanárjelölt karjába, mely a birminghami legelső gyárban remekbe ké­­szült harapófogónak is becsületére vált volna. Kínjában olyant kiáltott a kisasszony fülébe, hogy ennek ujjai egy pillanatra tágultak és akkor Krantz úr egy rántással kihúzta kar­­ját a vaspántok közül. A mulatságos epizód egyszerre megváltoz­­tatta a merev alaphangulatot, mely mele­­gebbé lett és a társaság is összekeveredett. Most Klárika és Barna egymás mellett állot­­tak, mint a tudósok mondanák, egymásnak érzékenységi körében, mely mint valami mag­­netikus fluidum, akárcsak a földgömböt a levegő, láthatatlanul körülveszi az emberi testet. Mind a ketten kellemes zsibbadtsá­­got éreztek végigfutni testükön, a halánté­­kuk kimelegedett és vérük sebesebben kez­­dett lüktetni. Egymásra néztek és tiszta szívből nevetett mindegyik. Oly jól esett nekik, hogy a támadt zenebona zűrzavará­­ban észrevétlenül élvezhetik egymás közeli létét. Barna volt az első, a­ki ebből az édes mámorból magához tért és úgy érezte, hogy neki most beszélgetést illenék kezdeni. De nem mert megszólalni, mert attól félt, hogy a varázs szétoszlik és újra jön a hidegség, a fagyos szél, a nedves hó újra csapkodja arczát, holott mindezt most nem érezte. Áll­­tak egymás mellett némán és beszélgettek egymással egy nyelven, melyet nem tanul senki, de mindenki tud, melyhez nem is kell alak, mert tudja azt a szem is, mely nem kiváltsága az embernek, mert érti azt a da­­los madár és az illatozó virág is... De ah, hamar kikergették őket ebből a kis külön paradicsomból ... Egyszerre megharsant missz rikácsoló hangja és a fölébredt álmot a­dozók ijedten néztek körül. — Ah báró úr, vége a művészi hangula­ rómnak. Ez a buta tömeg lehetetlenné tesz itt minden munkát. — Hála Isten, — felelt nyersen a báró, — akkor hát pakkoljon és gyerünk haza. A missz­a megsértett művész gőgjével for­­dított hátat a bárónak, a­kit különben mindig azzal vádolt, hogy nem érdeklődik az ő mű­­vészi működése és annak eredménye iránt. A báró észrevette, hogy kicsit kurtán bánt el őnagyságával és utána kiáltott : — Kérem kisasszony, maguk Klárikával a kis kocsirszánon mennek, mert én a re­­metét veszem a szánomra. Apropos remete, lássa, ez magának való alak volna. A kas­­télyban mindjárt hozzá is foghat, jobb mo­­dellt messze vidéken nem találhat magának. — Köszönöm báró úr, ez pompás gondo­­lat, — felelt az angol nő és arczáról rögtön eltűnt az iménti szigorúság. Sámson úr csakugyan föltette magában, hogy a remetét kiragadja különös világából és a kastélyba viszi és a­meddig csak lehet, ott tartja. Ezt tudtára is adta a remetének félig parancsoló, félig rábeszélő hangon, de az ijedten tiltakozott a terv ellen. Hogy ő ott hagyja vadon erdejét és egyszerre elme­­rüljön az úri élet puha kényelmébe? Ez le­­hetetlennek, majdnem árulásnak tetszett előtte. De tiltakozása hamar elgyöngült, sőt teljesen megszűnt, mert életében sohse mon­­dott ellene Sámson úrnak és minden ellene szegülést bűnnek tekintett volna az ő pat­­rónusa ellen. Mikor aztán a szánok előro­­bogtak, Patak Sámson a báró intésére szo­­morú arczczal mászott be a szánkóba és foglalt helyet a főúr mellett. Míg a missz összeszedte holmiját, a báró­ kisasszony egy csoportban állott a két Uzonyival és Krantz=­zal. Barna nyitott szájjal szedte a lélekzetet és melle hevesen hullámzott, mert úgy érezte, mintha temérdek szó tódulna az ajkára és ő nem tudna nekik hangot adni. Az az érzése volt, hogy ha négyszemközt volnának, rög­­tön meg tudna szólalni, de ennyi ember je­­lenlétében ez tisztára lehetetlen. Klárika is hallgatott és csak akkor szólalt meg, mikor a missz figyelmeztette, hogy indulhatnak. Kicsi kezét Barna felé nyujtá és csak ennyit mondott: — Isten önnel, Uzonyi. A két kéz egy pillanatra összeért és a négy szem összevillant. És most Barna nagy kínnal ennyit mondott: Kezét csókolom mél­tóságos kisasszony. És a leány eltűnt, elé­nyelte a föld, vagy felrepült a felhők közé, azt Barna nem tudta volna megmondani. Körülhordozta tekintetét, keresve őt. Üres, komor és hideg volt körülötte minden. Úgy érezte, hogy a fölötte lebegő hófelhők egy­­szerre szikladarabokká válnak és rászakadni készülnek. Sámson úr csakugyan kísérletet tett, hogy a két Uzonyit a kastélyba vigye ebédre, de ezek nemcsak nem fogadták el, hanem még Krantzot is elkérték az ünnepi lakomára. Még aznap hire futott a két Sztregován, hogy a remete milyen meglepetést szerzett Sámson bárónak. A strazniczi hidnál meg­ ugrott mellőle. Valami hiba történt a hámu­ban és a szánkó megállt, hogy a kocsis a bajt megigazíthassa. A remete, a­ki komol­ran és szótlanul ült Sámson úr mellett, ki­­lépett a szánból, hirtelen átugrott az árkon, ott visszafordult és az elámulva utána te­­kintő Sámson úr felé kiterjesztve két kar*­ját, így kiáltott: — Bocsáss meg atyám, de nem tehetek másképp. A következő pillanatban eltűnt a zúzmarás erdőben. A báró a legnagyobb levertségben érkezett meg a kastélyba és mivel Klárika is feltű­­nően rosz kedvű volt, úgy hogy a hangját is alig lehetett hallani, ez a nap nagyon szomorúan telt el. Az állapotot súlyosbította az, hogy az angol lány a Vág partjáról egy hatalmas náthát hozott magával és délben már olyan piros volt az orra, mint a leg­­érettebb paprika, mely valaha Szeged pad­­lásablakain kikandikált. E­miatt aztán a hiú és érzékeny leány, a­ki ha egy szálka ment az ujjába, már azt kívánta, hogy mindenki őt sajnálja és vele foglalkozzék, vagy dü­­höngött, vagy pedig jajgatott, a közbeeső szüneteket pedig pisztolydurranásszerű prüsz­­kölésekkel töltötte ki. Végre is Sámson úr gorombán ráüzent, hogy okosabban tenné, ha nem vonná magára a közfigyelmet ezzel a szörnyű lármával, mikor ilyen dagadt és vörös az ábrázata és az orra. Mire a missz dühbe jött, szobájába zárkózott és ettől kezdve az állapot tűrhetőbb lett. (Folytatása következik.) X/1 Csonka Magyarország — nem ország, BERZEVICZY ALBERT, A TUDOMÁNYOS AKADÉMIA ELNÖKE ÁTADJA JÓKAI SZOBRÁT SIPŐCZ JENŐNEK, BUDAPEST POLGÁRMESTERÉNEK. ÖZV. HEGEDŰS SÁNDORNÉ JÓKAI JOLÁN, CSALÁDJÁVAL A SZOBORLELEPLEZÉSI ÜNNEPÉLYEN. ~ . A JÓKAI-SZOBOR LELEPLEZÉSI ÜNNEPÉRőL. Egész magyarország - mennyország.

Next