Vasárnapi Ujság – 1921
1921-06-12 / 11. szám - Tapasztalatok a tambura körül. Elbeszélés. Irta F. Szabó Géza 125. oldal / Regények, elbeszélések
M. szám. 1921. 68. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 125 TAPASZTALATOK A TAMBURA KÖRÜL. Elbeszélés. — írta F. Szabó Géza. Nem tudom, hogy a mai generáczió emlékszik-e még a tamburára ? A mi vidékünkön a kintlakó tanyai népségnek volt ez a házi hangszere, vagy némi nagyzási hóborttal mondhatjuk azt is, hogy zenekara. Mindig akadt szíve mélyén zenészi hajlamokat rejtegető, barkácsoló legény, aki sajátkezűleg farikcsálta össze a tamburát. Azt a fel= fordított, üres, hosszú,vékony ládikát, amelyiknek simára kikészített tetején az aczél húrok helyeződtek el, az egyik végén csavarokkal, hogy a hangolás is akkurátusan eszközölhető legyen. Az első két húr szolgáltatta a prímet, kitapasztalt méretek szerint helyez tetvén el alája az apró drótpántok, amik az egyes hangoknak szabtak határt. A művész balkezével egy lúdtollból készült alkalmatos szerszámot kezelt, ezzel siklott ide s oda s nyomogatta le a pántok között a húrokat. Jobbkezével pedig egy élesre hegyezett lúd tollal hozta rezgésbe az egész húrtömeget s gyors perczegtetéssel csalta elő a hangokat. Mert az első húrpáron kivül még három-négy húrpár volt az alkalmatosságon elhelyezve. Ezek azonban nem voltak alávetve a változatosság törvényeinek, makacs következetességgel mindig ugyanazt az akkordszerű kisérőzenét hallatták. Ami a korcsmákban a generált sajt, az volt a zene birodalmában ez a kísérőzene. Igaz, hogy aki az összhangzattan szabályait szedte az okba, nem sokat törődött a tamburával, de azért — amint a tapasztalat mutatja, — lehetett a mellett búsulni is, nótázni is, tánczolni is. Mindezeket pedig azért kellett ilyen bőbeszédűséggel előadni, hogy megérthetővé váljék, miért haragudtam meg olyan szörnyen a tamburára. Abba az időbe helyeződik a történet, amikor némi hiba esett az alapvizsgám körül. Ebből kifolyólag a római jog bölcs tudománya a szép, verőfényes augusztusi hónapot kívánta áldozatul. kéntes számkivetésbe Atyai sugallatra (!) önt jelent, hogy kivonván mentem, ami annyit magamat a kávéházi törzsasztal és a Czifrakert vadgesztenyefáinak bűvköréből, esténként szőlőbeli kisded lakásunkat avattam fel a tudományszomj csarnokává. A szerencsétlen geográfiai helyzet azonban némi akadályokat szolgáltatott. Alig szállt le az alkony, a szomszédban megszólalt a tambura s szólt szakadatlan, néha egy órahosszat, néha másfelet. Hogy el ne felejtsem mondani, a szomszédunk akkor a legényes, hetyke Labancz uram volt, egy jeles példány abból az emberi fajtából, aki a szentek szentjének sem hiszi el, hogy az idő eljár felette. Ékes bizonyítékot szolgáltatott erre azzal, hogy két évvel ezelőtt, ötvenhat éves korában, a tűzről pattant Veréb Tercsít vette el feleségül. Hát mondom, esténként szólt, zörgött, ber=zenkedett a tambura. Tessék csak megkérdezni egy pótvizsgára kényszerített jogászgyereket, hogy a római jog milyen alkalmatos arra, hogy minden legkisebb jelenség is elpártoltassa tőle a figyelmet. Ha más nem akad, a falon sétáló pók olyan érdekfeszítő tünemény, ami a leghíresebb kodifikátorral is győztesen veszi fel a versenyt. Hát még a nóta, a zene, ez meg már egyenest gyorsvonaton viszi a gondolatokát más világtájak felé. Az első két este még csak mulattatott a dolog. (Nini, Labancz uram nótával kedveskedik, udvarol a menyecskének.) De aztán a képzeletet is cserbenhagyó disszonanczia összekapaszkodott a kötelességérzettel s egyesült erővel hadat szent a romantikának. Ezen azállapoton segíteni kell. Átlépek a szomszédba. Beszólok az ablakon: — Adjon Isten, szomszéd ...! Szeret maga tamburázni ? — Aggyon Isten! Szeret a nehéz nyavalya. Nem szeretek én, fiatalúr. — Hát akkor miért keféli azt az alkalmatosságot olyan buzgalommal? — Az asszonyt várom haza. A HERCZEGPRIMÁS ELTÁVOZIK A BAZILIKÁBÓL. A KORMÁNYZÓ ÉS GRÓF APPONYI ELLÉPNEK A DISZSZÁZAD ELŐTT. A KORMÁNYZÓ GRÓF APPONYIVAL A BAZILIKA ELŐTT. GRÓF APPONYI ALBERT HETVENÖTÖDIK SZÜLETÉSNAPJÁNAK ÜNNEPE.